Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-10 / 291. szám

1972. december 10., vasárnap 5. oldal Negyedszázada egy iskolában Tiszaújfalui varázslat Az átlátszó lapon zöld betűkkel a feladat: raj­zold az ábrába a föld ten­gelyét! Ha Budapesten dé­li 12 óra van, mennyi az idő Tokióban, New York­ban ... A celluloidlap a nagy méretű üveglencsére ke­rül, s a vásznon megje­lenik a 8. osztályosok szá­mára készült földrajzi tu­dásellenőrző feladatlap. A technika eszközeivel A tiszaújfalui központi általános iskolában a kö­vetkező szemléltető eszkö­zöket láttam: magnetofon, lemezjátszó, televízió, moz­gófilmvetítő, diavetítő, episzkóp (képvetítő), írás­vetítő... Alig érek a vé­gére. Gépek. Ügy is mondják, oktatási segédeszközök. A kréta és a fekete tábla le­származottai. Megsokszo­rozhatják a tanítás hatás­fokát. De csak akkor, ha jó tanár — szakember? művész? — irányítja őket. Mert ha nem, szinte sem­mit sem érnek, az „álkor­szerűség” jelképei lesznek. Erre is van példa. A tiszaújfalui iskolában emberükre találnak a gé­pek Ignácz Antal földrajz —biológia szakos tanár személyében. Huszonöt éve tanít eb­ben az iskolában. A harkály és a kakukk A 6. osztályban megkez­dődik az élővilág óra. — Tegyétek be az episz- kópba az első képet gye­rekek! Mit látunk? — Egy harkály kopog­tatja a fa törzsét. .Rova­rokat keres. — És honnan tudja, hol kell keresnie? — Éles szeme van... Jó a szaglása... — hangzik néhány bizonytalan vá­lasz. A tanár odalép a falhoz, s ujjaival megkopogtatja. — Most figyeljetek! — szól, mikor a kémény kür­tője elé ér. — Mit vette­tek észre? — Ahol üres a fal mé­lyebb a kopogás hangja!!! A harkály is így találja meg a fa korhadt részeit, ahol a rovarok megbúj­nak ... Az osztályt szinte lázba hozza a felismerés. Nézzétek csak... — És hogy kapaszkodik a harkály a fán? — Éles a karma ... — Nézzétek csak a ké­pet! Hány karma van a harkálynak? Hogyan he­lyezkednek el a fa kérgén? — Kettő előre, kettő pe­dig hátra áll. Ezért J tud függőlegesen megállni a fa törzsén... — Aztáh mindenki be­görbíti ujjait, ahogy a ta­nár bácsi is mutatja. És folyik tovább a va­rázslat. Az újságíró is fe­szülten figyel, mint a kis­diákok. Megismerkedünk még két hasznos madárral a kakukkal és a zöld kül­lővel. Gyönyörű, színes felvételek. Előkerül a mun­kafüzet is, mindenki buz­gón rajzolja hogyan áll a kakukk nyelve mikor ki­nyitja a csőrét... A tudomány belopódzik a buksi kis fejekbe. Szinte észrevétlenül K. Gy. Munkásfiatalok felkészítése az egyetemre A főiskolákon és az egye­temeken országszerte nagy gondot fordítanak arra, hogy felkészítsék a mun­kás származású fiatalokat a felvételi vizsgákra. Az előkészítő tanfolyamok már az őszi—téli hónapokban megkezdődnek a követke­ző tanévre. Maradnak-e Szabadszálláson? A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem KISZ- szervezet mintegy 300 munkás származású fiatalt ké­szít fel társadalmi munkában az egyetemi felvételire. A felvételi tantárgyakból az egyetem idősebb hallgatói tartanak előadást és konzultációt. A képen: Ferenczi Éva, negyedéves hallgató politikaigazdaságtan-szemi- náriumot vezet. (MTI-fotó: Friedmann Endre felv. — KS) ötven éve laknak ebben a házban. Szegényes, de tisztes emberi hajlék. Több mint száz éve épült, szjlárd ala­pozás nélkül, döngölt vert falból. Később a nádtetőt cserép váltotta’ fel. A szo­ba földpadlós, rozoga pa­raszti bútorok belül, az ut­cai ablak alatt kanapé. Vil­lany nincs. Hiányzik a jár­da is. Szabadszálláson, a Fürst Sándor utcában. A házigazda, a 89 éves öreg kiskun, Fábián Sán­dor bácsi hangjában csen­des mélázással szólal meg: — Ha eddig kibírtuk vil­lany nélkül, ezután már minek vezessük be. Azt is gondoltuk, hogy eladnánk a házat... Pestre mennénk. A gyerekekhez. Ott él mindegyik, a két fiunk, meg az egy lányunk. A legidősebb, aki trolit ve­zet, már nyugdíjba megy jövőre. A másik fiú keres­kedelemben dolgozik. Van négy unoka, lány mind­egyik. És már van egy déd­unoka is ... Egy másik lá­nyunk pár hete ment férj­hez. Hívtak minket, de nem mentünk el... Öregek vagyunk már ahhoz, hogy utazzunk. Élete párja, miközben meggörnyedve hajol a hor­dozható cserépkandalló aj­tajához, hogy néhány ku­koricacsutkával felélessze a hamvadni készülő parazsat, buzgón bólogat hozzá. Épp 60 évvel ezelőtt kel­tek egybe. 1912-tőt írtak akkor... Három évvel ké­sőbb Fábián Sándor, mint népfölkelő jutott ki a frontra. Fogságba esett, csak 1919 végén tért haza. Dolgozott tovább a szülők földjén. Amikor azok meg­haltak, örökölt tíz holdat. Az idő tájt vette ezt a há­zat is, miután a szülői házat eladták, öccse a ta­nyára költözött. — Ö már meghalt jó ré­gen — mondja az öreg. — Már a világháború előtt is katona volt két évig, onnan egyenesen a frontra, majd később ő is fogságba esett. Suwarrow, az egyszemélyes sziget Évente kétszer-háromszor kap postát Hat hónap a hurrikánoké Valahol a nyugati hosz- szúság 163. és a déli szé­lesség 13. foka metszés­pontja táján, a Csendes­óceánon fekszik az orosz hadvezérről jlnevezett Suwarrow-sziget — „az egyszemélyes sziget”. Egy­személyes, mert 1967. júli­us 1-től teljesen egyedül él itt egy ember: Tom Neale. (Művelt férfiú, könyvet írt, s ez már magyarul is meg­jelent ...) Ettől a Tom Nealetől ka­pott levelet a közelmúlt­ban Kovács István mada­ras! bélyeggyűjtő. íme a levél magyar fordítása: ból csak szeptember és április-május között jöhet kül­demény. Ez is jórészt a szerencsén múlik: megy-e hajó Francia-Polinéziából Samoába. Csak ilyenkor küldhe- tek levelet, csomagot, s magam is ilyenkor kapok... A május és november közötti időszak errefelé a hurrikánoké. Ez idő alatt nem jön ide semmi. 1967 decemberében olyan hurrikán volt, hogy mindent ösz- szetört. Alig maradt néhány ép fa a szigeten. 1971. februárjában Rarotongában volt ilyen vad vihar. Az egészségem jó. Élelmiszert termelve dolgozok kertemben — ezen a homokos talajon. Termesztek pa­radicsomot, babot, uborkát, dinnyét — amire szüksé­gem van. Néhány banánfám is van. Időnként halászok vagy horgászok a lagúnában. Mindebből érthető, hogy nagyon is el vagyok fog­lalva. Sokan azt gondolják, hogy semmit sem csinálok itt, csak heverészelc a tengerparton. Pedig... Szívélyes üdvözlettel: Tom Neale.” „Kedves Kovács Űr! Hálásan köszönöm a levelét és rajta a szép bélyege­ket. A Suwarrow-sziget, ahol egyedül élek, 500 mér­földre van Rarotongától északnyugatra (kb. 800 km). Minden levelem az ottani postahivatalba érkezik. S ha jacht vagy hajó jön Suwarrow felé, elhozza a postá­mat. Évente kétszer-háromszor kapok postát: élelmi­szercsomagot is. Ebben az évben ugyan még csak egy­szer érkezett, s többször már nem is várok... 1967. július 1-én jöttem ide a szigetre. 1969. júliusá­ban nyílt meg az itteni postahivatal — egyszemélyes postahivatal —, amelyben én vagyok a postamester és a levélhordó is. Ebből megértheti, hogyan került a postabélyegző a Suwarrow névvel erre a levélre. Igen sokan kívánnak erről a szigetről való bélyeg­zőt a gyűjteményükbe. De semmiképpen sem vagyok képes arra, hogy mindenki kívánságának eleget tegyek. Sokan nem értik ezt meg és követelődzőek lesznek. A Magyarországról érkező levél azonban nagyon felkel­tette az érdeklődésemet — egyébként is rokonszenves nekem az ön országa. Mindjárt meg is kérdezem: a továbbiakban mire kíváncsi? L Nem tudom, mikor kanok ismét postát, Rarotongá­Milyen kicsi a világ — különösen a bélyeggyűjtők számára! — gondoltam, amikor elolvastam ezt az 1972. augusztus 14-én írt és 15-én lebélyegzett leve­let. A körbélyegzőn: Su­warrow — Tom Neale. Meg is kérdeztem Ko­vács Istvánt: — Honnan az ötlet, hogy írt „az egyszemélyes szigetre”? — Bélyeggyűjtő vagyok. Igyekszem minél több rit­kaságot beszerezni. Van­nak Macaoban és a Mau- ritius-szigeten feladott le­veleim is. írtam már Ku- waitba, Jemenbe és sok­felé ... Valahol olvastam vagy hallottam erről az ön­kéntes Robinsonról, és ír­tam neki. Meg is jött a vá­lasz ... Különben is érde­kel, mi késztethette Tom Nealet az önként vállalt magányra... Valóban érdekes kérdés: milyen megfontolás vagy élmény késztetett egy XX. századi embert arra, hogy lakatlan szigetre költözzék? Kovács István az ellen­téte levelezőpartnerének Nem zárkózik el a világ elől, bélyegei közé — min­den érdeklődőnek szívesen a rendelkezésére áll. Sőt: vezeti a madarasi művelő­dési házban működő ifjú­sági bélyeggyűjtő szakkört. A fiatalok térben és időben távoli eseményekkel ismer­kedhetnek meg hobbyjuk ápolása közben, kapcsola­tokat teremthetnek messze vidékek lakóival, — azaz: játszva művelődhetnek ... Bognár András Hét évet töltött távol ösz- szesen. Ezt soha nem he­verte ki. Géppuskás volt, mindig az első vonalba küldték. Szerényen, de biztonságo­san megéltek a tíz holdból. Fábián Sándornak mindig vblt két lova. Csak ami a családnak kellett, a megél­hetéshez, mindig azt ter­mesztették. Pénzt, egy ke­veset, inkább a két hóid szőlő hozott. Pincéje nem volt soha, mindig a mustot adta el. A 2Ö-as években is csak kevéske kölcsönt 'vett fel, így a föld nem úszott el a gazdasági válság ide­jén. A második világháború frontjaira már Sándor bá­csiék három fia sodródott ki. Egy közülük örökre ott maradt... Sándor, a leg­idősebb is feltehetően an­nak köszönheti a megma­radását, hogv a voronyezsi áttörés idején épp ideha­za volt szabadságon, a hú­ga esküvőjén. A világot rázó esemé­nyektől eltekintve csönde­sen folydogált a Fábián- család élete. — Negyvenötben nem igényeltem földet, így hát nem is kaptam. Lehet, hogy amúgy sem kaptam voma ... Meg aztán a Rákosi-időkben láttam, hogy így volt jobb. Mert nem voltam már fiatal, ak­kor sem, de a beszolgálta­tásoknak mindig eleget tudtam tenni. 1960-ban belépett a Ma- thiász Tsz-be. A közös munkában nem vett részt — akkor már 77 éves volt. A lovak egy esztendeig még nála maradtak, de az­tán csak be kellett adni, mert a közös nem adott ta­karmányt, s ő sem tudott szerezni. Meg öreg is volt már a két jószág... Miből élnek azóta? — Először volt a jára­dék kettőszáz forint — so­rolja Sándor bácsi. — Az­után lett kétszáznegyven, majd háromszáz, később háromszáznegyven. Most pedig kapunk háromszáz- ötvennégyet. Azt mondja a rádió, hogy jövőre száz forinttal pótolják... Meg van az egy hold háztáji. Az idén még magam kapálgat- tam, de úgy érzem, hogy jövőre már ezt sem bírom. Majd kiadom felesbe, mint mások. No meg egy kis földjáradék is, évente ezer forint. Meg két mázsa bú­za a szociális alapból. Egy év óta ad a tsz havi száz forintot is, kiegészítést, úgy mondják. Így aztán elvagyunk valahogy ... El, mivel az igényeik nem nagyon haladják meg a létfenntartás minimális szükségleteit. Majdnem azt mondhatni, hogy még elé­gedettek is. Fábián néni is csak azért zsörtölődik, hogy nem jut szalma a közösből, pedig jó volna a begyúj­táshoz. S abban remény­kednek, hogy nem lesz na­gyon kemény a tél, s így kevesebb szén fogy majd. Csak a legolcsóbb szenet veszik, abból viszont el­fogy 40 mázsa is. A föld­járadék összege bizonyosan rámegy a tüzelő beszerzé­sére. Annak idején Sándor bá­csi hét évet járt iskolába. Ez úgy értendő, hogy a hatosztályos református is­kola utolsó esztendejét is­mételte. — Olvasni mindig na­gyon szerettem — mondja. — Azt fájlalom csak, hogy amíg gazdálkodtam, erre nagyon kevés időm volt. Mert a föld, ha nem is volt sok, hat- vagy hétfelé volt a határban ... Mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. A bibliát majdnem kívülről tudja. És sok-sok Petőfi- verset... Egy ideig hallgatunk. Sándor bácsi szólal meg újra: — Itt volna ez a Pestre való költözés. Ez foglalkoz­tat bennünket. De igazá­ból nem tudják, mitévők legyünk. Mert hív mind a három. Meg külön szoba is volna részünkre, mind­egyiknél. De hát eladnánk ezt a házat, kapnánk érte annyit, amennyit, az ára azt illetné, akihez men­nénk. Csakhogy milyen do­log az, hogy a másik kettő ne kapjon semmit? Az meg, ugye, hogy havonta váltogassuk őket, megint nem megy. Megértem, hogy ez csak­ugyan nagy dilemma. S azt is, hogy várják: adjak most tanácsot. Nem szívesen te­szem, de önkéntelenül is kibukik belőlem: — Legjobban tennék, ha maradnának itt... Sándor bácsi hirtelen rám néz a szemüvege mö­gül. Ezt mondja: — A pap is ezt mondta, amikor beszéltünk vele a dologról. Mert kételyeik vannak. Nem, nem a fiúi szeretet iránt! De a tapasztalat, a bölcsesség, az önismeret inti őket óvatosságra. Sán­dor bácsi elmondja: ami­kor legutóbb a lányuknál járt, s ahol a lakásban pa­tikatisztaság van, bizony nem merte az asztal lábá­hoz értetni nehézkes ba­kancsát. S elmondanak néhány „tipikus” történetet pórul­járt öregekről, akik a fia­talokhoz költöztek ... Nem szeretnének a sorsukra jut­ni. Különben is, a Fábián Sándor féle emberek nem a jó módot, nem a komfor­tot, hanem az emberi mél­tóságot tartíák a legtöbbre. Hatvani Dániel Kodály Zoltánra emlékeztek Kodály emlék-hangversenyt rendeztek szombaton Nyíregyházán. Vikár Sándor, a Nyíregyházi Állami Zeneiskola igazgatója, a népdalköltő egykori tam't- ványa méltatta Kodály Zoltán népdalgyűjtő tevékeny­ségét • „Békéscsaba Kodály Zoltánra emlékezik,” címmel szombat este ünnepséget rendeztek a Békés megyei Művelődési Központ koncerttermében. Az ünnepi hang­versenyen Kodály legszebb műveit adták elő az álta­lános és középiskolai énekkarok, zenekarok. Az ün­nepség második felében nagy sikerrel szerepelt a több­szörösen kitüntetett békéscsabai Napsugár bábegyüt­tes. Előadták Kodály: Kádár Kata és Mónár Anna cí- mű müvének báhszáfrázi változatát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom