Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

Sz. Lukács Imre Harmadik Az én jó tündérem mindig is az édesanyám volt Lá­togathatott bennünket a legnagyobb szegénység, simoga. tás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Vala­hányszor rágondolok, jó érzéssel telik meg a szívem. Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a betegsége­met én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiány­zott; a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem so­hasem a decemberekkel. Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam a füzetem­ből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és beledobtam a piros ládába. Nem jött rá üzenet — Jól megírtad? — Jól. El is küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszárba cso­móztam, s be a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam dianáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pen­gőre beváltottam. Apám meglátta. — Jó sorod van. — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csengő szólalt meg fejem felett. Kinéztem az ajándékot is. Az iskolában sokat hazudtam. A mi házunk volt a legkülönb, apámnak aranyórára futotta, sok-sok könyv­re, de annyira, el se fért a szobában. Nagyotmondásból — elsők közé jutottam. Altkor kaptuk a szünetet. A malmosék fia nevetett. — Megvan a fám. Este láttam. — Az enyém nagyobb — hazudtam. — Nem hiszem. — Akkor is nagyobb. Be se fér a házba. Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a köves- útón. Topogtam a konyhában, lekaptam fejemről a kucs­mát. A szobában tisztaság, szép bútorok, az ablaknál hatalmas fenyőfa. — Estére díszítjük. ‘ Kicsit fent hordta az orrát. Egyszer összevesztünk. öra,.aiatt tel efirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat ké­szített. nagybetűkkel írta; HŰJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! El se pityeredtem. A nádpálca eltörött. A tenyerem másnapra megdagadt. Meleg lett a nagykabátra. Kigombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét. Elől-hátul biggyeszkedtak a foltok. — Te mindig hazudol. — Nem hazudok. — A fa se igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád. — Van, majd megmutatom. Apám hozta. Csak szerettem volna. Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Mar­komban szorítottam a két pengőt, kezemet zsebre dug­tam. A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak, csalogattak. Csengő szólt, rebbent a kopott függöny, kilépett az öreg. — Mi kell? — Dísz. Az mennyi? A másik? Leszedegette, a pultra rakosgatta. Szép sorjában. Csillogtak, villogtak a szürke délutánban. — Veszel? — Nem.-— Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. Fábián Gyula bácsi üzletét is szerettein. Sok petró­leumot haza kannáztam onnan. Hajthattam a mákda­rálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt: — Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közel furakodtam, szemem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér papírú szaloncukrok. — Adjak bikfic? — Most nem kérek. Kisurrantam. Dóczi néni trafikja felvidított. Kincsesbánya volt. Ir­kák, ceruzák, színesek, képeslapok garmadája, semmi se hiányzott. Hányszor arra kerültem az iskolából, megálltam a kirakatnál. Örömre vált bennem. Sietve nyitottam az ajtót. Letettem, minden pénze­met. — Ezért mindért kérek. Radírgumit, ceruzát, színest, füzetfedő papírt, toll­hegyet, füzetet, tintát kaptam. Alig győztem hazavinni Sötétedett. Anyám ült a kemancénól. Adataira borí­tottam a kin »»»táram. ösacMuyita a Sweat; — Mind a Jáaus hőset*? — Hogyisne, Vettem. Megjött apám Üres marékkal. Senki se szólt. A ka­napén gubbasztottam. — Nem akartátok, hogy karácsonyfám legyen, Sokáig szipogtam. Anyám közel hajolt: — A Jézuska, meg a Jóisten is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk. — Mindig ezt mondod. — Jóra fordul, meglásd. — Legyen karácsonyfám. Eszembe jutott a templomként, ahol hatalmas fenyő­fák nőttek. — A harangozó ismer. Ad fát — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. Szaladtam. A Selyemkűtnál már kipirult az arcom, szaporán szedtem a levegőt. Ahogy közeledtem, elbá- tortalanodtam. Nem is ismer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhall­gattak. Felszaladtam a lép­csőkön. A kisajtónál talál­koztunk. — Beteg a kistestvérem és nincs karácsonyfája — mondtam. — Az nagy baj. ., |p§j» — Itt vannak fák. Nem mozdult. Jövögettak a templomba. Feketében, prémes kabátokban. Pihent már az este. Vártam. A ha­rangozó nem szólt. — Hordok vizet a kútról maguknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen .. í Hatalmas alsó ágat fűrészelt — El se bírod. — Viszem én. Csak húzni tudtam a kocsiúton. Meglátszott a nyoma. Anyám a boltnál várt Kis zacskót szorongatott Et­ámul t. — Mihez kezidél ezzel a fával? Húztuk. Pihentünk. Nem sokan jártak már az utcán. Ablakok világoltak. — Felállítjuk? — kérdeztem apámat — Bajosan. Fejszét vett elő. A ház oldalához támasztotta a fát magasabbra ért a nádtetőnél. Kettévágta. A gerendához erősítette, a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csün­gött a szobában. — Igazán szép — szót anyám —, felöltöztetjük. Mi mindent talált ki. Kettétörte a kockacukrokat és belecsavargatta krepp-papírba. Cérnával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok kerültek elő a sifon aljából. Papírból virágokat vágott s teleszórta a fenyőt. Szép volt. — Majd elfelejtettem, dió is van. Hozta örömmel. Felrakta a színeseket, ceruzákat, még a radírgumit is. Aztán dobozt vett a ruhák alól. Addig sohasem láttam. Fehér, csillogó koszorút őrizgetett ben­ne. Letépte a gyöngyöket, hosszú cémaszálakra fűzte. — Mit csinálsz? — Csillagokat Ezek lesznek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem díszítettem a fát, csak cso­dáltam. Ez volt a legszebb fenyőm. A kanapéra húzód­tam és nem tudtam a szememet levenni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyön­gyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér fonálból meg angyalhaj. Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arco­mon, fejemen. — Minden kívánságom teljesült — mondtam. — Szegényeknek is lehet karácsonya. Hirtelen lángralobbant a papír. Végigfutott a fán. Mire apám leverte, eloltotta, fekete lett minden. A csil­lagokból kormos, szutykos golyócskák maradtak. Lepo­tyogtak a szoba földjére. Sírni se tudtam. Anyám derekához nyomtam a fejem. Sokára mondtam: — A hazu dúsért kaptam Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a ki­talált aranyórát, a sok-sok nemlétező könyvet, a süte­ményt, mindent az égvilágon. Lassan-lassan eleredt a könnyem. — Ne sírj, fiam. Ilyen hazugság nem bűn a szegény­nél Máig Is hiszem, hogy igaza vált V Pet5fl Sándor Kik a föld alacsony porából Kik a föld alacsony porából, Mit minden féreg gázol, A naphoz emelkedtek, Ti szárnyas, óriási lelkek! Hogy van, hogy titeket a törpe világ Mindig kicsinyeknek kiált? ... Természetes! hiszen a tölgy a bérceken Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn. Hazámban Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündér játékokat, Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad! Rég volt, igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenek, Fejem fölött míg őszi légen át Vándor daruid V betűje szállt; Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsú tördelt hangját rebagém; S a jó anyának áldó végszavát A szellők már régen széthordozák. Azóta hosszú évsor született, És hosszú évsor veszte életet, S a változó szerencse szekerén A nagy világot összejártam én. A nagy világ az életiskola; Verítékemből ott sok el} oly a, Mert oly göröngyös, oly kemény az út. Az ember annyi sivatagra jut. Ezt én tudom — mikép nem tudja más Kit ürömével a tapasztalás Sötét pohárból annyiszor kínált, Hogy ittam volna inkább a halált! De most a bút, a hosszú kínokat, Melyektől szívem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékezetét Egy szent öröm könyűje mossa szét; Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén Az anyatejnek mézét ízlelém: Vidám napod mosolyog ismét reám. Hű gyermekedre, édes szép hazáml A költő 22 éves korá­ban pillantja meg először az „egymásra hányt mil­lió pyramidot”, a Kárpáto­kat Petőfi Sándor nagyon szerette a „dicső termé­szet” szépségeit, csodálta a szeszélyesen csipkézett ormokat, a méltóságteljes hegyvonulatokat. Gondola­tai — úti leveleinek ta­núsága szerint — azonban innen is szülőföldjére ka­landoztak. Elsuhantak ész­revétlenül „messzire, mesz- szire, hol nincsennek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltó- ságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol pusz­ták nyúlnak el hosszan, mintha a világ végét ke­resnék, hol a látkör egy óriási palota, melypek te­tején a napnak gyémánt­csillárja s oldalán a déli­bábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlé­lik magukat a gulyák és a ménesek. .. ide, ide \ /— . UMKM* «141» Bodor Miklós: Kiskunság szállt lelkem a Kárpátok­ról, az én édes hazámba, a szép Alföldre!” Petőfi Sándor szülőföld­jére gondol a pesti ház­rengetegben, ott írja Al­föld-köszöntő himnuszát. Szatmárban, a lánykérés izgalmai között „pegazu­sáról” költői hivatásáról szedi a rímes sorokba val­lomását; „a pusztákra visz legör'ömessebb, / Mert puszta a születési helye.” A Felvidéken barangolva a „Betekints csárda” jut az eszébe és a szemtelen pesti embereket a kecske­méti piac legyeihez ha­sonlítja. Nincs még magyar író, aki annyira kötődött vol­na az őt útjára bocsátó tájhoz, mint Petőfi Sán­dor. A rónát tekintette a szabadság jelképének, Tizenegy hónappal eze­lőtt határoztuk el, hogy közöljük a mai Bács-Kis- kun megye területén írt legszebb verseit A kiskő­rösi születésű költő keltez­te először irodalmunkban verseit és így pontosan megállapítható, hogy mint­egy 800 költeménye közül — az ifjúkori zsengéket nem számítva — 152 született az „édes hazában”. (A legtöbb Szalkszentmárton- ban: 112.) Most amikor e soroza­tot egyik legszebb e tájra utaló versével befejezzük úgy érezzük, hogy való­ban nemes és méltó fela­datot teljesítettünk. Az év során tapasztalhattuk: még sokat kell tenni azért, hogy iskolai olvasmányok­ból tananyagból, elmosódó, fel-felcsillanó gyerekko­ri emlékekből mindennapi útitárs legyen Petőfi Sán­dor költészete, ma is ha- tékonyan formálják, gaz­dagítsák az embereket, a közéletet gondolatai. A la­punkban megjelent félszáz Petőfi-vers — hitünk sze­rint — sok örömet, gyö- nvfirűséget adott olvasó­inknak, ft &

Next

/
Oldalképek
Tartalom