Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-15 / 295. szám
nt. december 15., péntek 5. oldal ...es a mai napig a legjobb Háry ő... Még nem hallottam a angját, de már mesékben rizgettem alakját, pályázásának történetét. Szegélye, a messzi, székely- öldi falucskából. Mátis- alváról való indulása és leérkezése a magyar ope- ajátszás, valamint az urópai zeneművészet csú- sára, valahogy egybefonó- lott a képzeletet terméke- lyítő népmesékkel. Ami- :or először találtam rá lángjának jó ízeire és ündökletes fényeire, a lépdaléneklés forrásvizé- lek tisztaságát éreztem, ■is ezt érezték mások is. ban, — közöl erről szűkszavúan csak ennyit. A művészi teljesítmény méltatására idézzük inkább a szerző, a barát, az akkor 83 éves Kodály szavait: „.. .száznál több előadásban énekelte és a mai napig a legjobb Háry ő ... ” Ebből is látszik, milyen nagyra tartotta, magasra értékelte Kodály Palló művészetét. Aki látta Há- ryként Pallót, maga is tudja, mennyire nem túlzott a kritikájában mindig igényes, mindig szigorú Kodály, hiszen a szerzők képzeletéből kipattant piA Kodály-énekverseny elődöntőjén. Lukács Miklós és Palló Imre. (Tóth Sándor felvétele) Dr. Palló Imre most 81 esztendős. de életében még sohasem okozott csalódást azoknak, akik mint embert és mint énekest tisztelték, szerették, nagy- rabecsülték. Ezzel magyarázható országos népszerűsége és tartós barátsága művészeti életünk kiválóságaival. Kodály Zoltán is közéi ük tartozott. Palló Imrében meghallotta a rendkívüli énekest ■ és felismerte a becsületesen gondolkodó, az igaz ügyért mindenkor lelkesedni és dolgozni kész embert, ,a kevésszámú kiválasztottak egyikét, akiket barátságára méltónak tartott. Palló Imre 1918. május 24-én találkozott először Kodály Zoltánnal, Bartók Kékszakállúiának bemutatóján. Akkor ő szavalta el Balázs Béla prológját, — Igazi ismeretségünk és barátságunk, — emlékezik vissza. — 1924-ben kezdődött, amikor én mutattam be a Magyar Népzene első füzetének dalait, egy Kodály-hangverse- nyen. Mint ember, páratlan jó barátom volt. Mint zeneszerzőt és mint nevelőt pedig nemcsak mi magvarok, — akiknek jótevője volt, — hanem az egész világ méltán szereti és tiszteli. 1926. október 16.-án mutatta be a Magyar Operaház Kodály daliátékát, a Háry Jánost. Palló Imrével a címszerepben. A szerepet Kodály Zoltán így jellemezte: „Háry maga az életre kelt meseteremtő fantázia ... Nem hazudik: mesét teremt; költő.” A korabeli kritika pedig megegyezett alpban, hogy Pallónál jobbat, rátermettebbet el sem lehetett volna képzelni erre a szerepre. — A legelső Háry óta több mint kétszázszor énekeltem ezt a számomra rendkívül sokat jelentő szereoet, Budapesten és a nagyobb vidéki városokrosnadrágos, bátor és nagyszívű, nagybeszédű hős annyira egy volt meg- szólaltatójával, ahogy erre csak az az énekes képes, aki valóban mélyről, — önmagából hozza a nép életének ismeretét, a klasszikus magaslatra emelt népdaléneklés sze- retetét és tudását. A daléneklés iránti változatlan vonzalmát misem bizonyítja jobban mint az, hogy jelenleg éppen a Kodály-dalverseny díszelnöke és a zsűri tagja. — Nagy örömmel vállaltam — mondta még a verseny kezdete előtt, — mivel Kodállyal, az ő 90. születésnapjával kapcsolatos. Hódolat ez a verseny az ő emléke előtt és nagyon remélem, hogy a mai tehetséges fiatalok között akad majd több is, aki továbbviszi a daléneklés hagyományát és, hogy Kodály szavaival éljek: „a tüzet nem engedi kialudni”. Régi emlékekről, derűs, vagy komoly történetekről faggatom, őszintén mondja, hogy mostanában ő is sokat gondol a múltra. Felidézgeti a fiatalságát, kérdezgeti a feleségétől: „Hogy is volt akkor, amikor itt, meg itt jártunk?” Rengeteg az élmény, felsorolni is nehéz lenne, bár sok már elmosódott az évek messzeségében, a legtöbb pedig annyira személyes, hogy nem szívesen adná ki a kezéből. Egy történetet azért sikerült megtudnom tőle. A Zrínyi szózatát próbált- ta éppen és volt benne egy rész, amelyet nagyon mélynek talált. Szóvá is tette Kodály Zoltánnak, mire ő csendes, nyugodt hangon csak annyit mondott: „Én ezt Neked írtam és azért ilyen mély, hogy csak suttogva tudjad énekelni”. Hát valahogy így értették ők meg egymást, rengeteg dolgot tanultak együtt és az volt a legszebb kettőjük kapcsolatában, hogy nemcsak a barátság, hanem a munka is összekapcsolta őket. Ennek a barátságnak az elkötelezettje, ennek a kisugárzásában él, dolgozik ma is. Most egy előadásra készül a tv-ben, a Székelyfonó felújításával kapcsolatban. Arra a kérdésre pedig, hogy mit szeret legjobban Kodály Zoltán műveiből, úgy is mint előadóművész, úgy is mint hallgató, a tőle megszokott szellemességgel válaszol: — Mint előadóművész azt szeretem legjobban, amit énekelek, vagy azt szerettem, amit éppen énekeltem és mint hallgató azt, amit éppen hallok. Vagyis minden művét. Vadas Zsuzsa DCodúíij Síú-lián, Születésének kilencvenedik évfordulóján sem vállalkozhatnak még a tudósok Kodály Zoltán életművének teljes felmérésére. Látjuk, érezzük, tapasztaljuk: jelentősége, munkásságának hatása a futó évekkel növekszik. Az esztéták, kritikusok új meg új szépségeket, gyönyörűségeket fedeznek lel alkotásaiban. Pedagógiai elveit sok országban a mindennapi gyakorlat bizonyítja. Távoli földrészekről utaznak tanárok Kecskemétre, hogy a „legilletékesebb helyen” tanulmányozhassák az általa megfogalmazott elveket, javasolt módszereket. Kis óvodások üde népdalokat énekelnek játék közben, tízéves gyerekek kottalapról, első látásra bonyolult dallamokat varázsolnak elő. Hol tartanánk az ének-zenei műveltség fejlesztésében Kodály Zoltán nélkül? Kilenc évtizeddel azután, hogy a hajdani kecskeméti indóház emeleti lakásában fölsírt Kodály Frigyes és Jaloveczky Paulina második gyermeke, Zoltán, hazánkban, a nagy külföldi zenei központokban, világvárosokban ünnepük azt az embert, akiben cserencsésen ötvöződött az ihletett művész a hatalmas tudású kutatóval és tiszta jellemmel. Vállalta az anyagi, erkölcsi hátrányokat meggyőződéséért, a közösség javáért. Felelősséget érzett a jövőért és ezért is áldozott oly sok időt, energiát a legkisebbek nevelésére. Ezekben a napokban koncerttermekben, iskolákban, falusi és városi kulturális intézményekben ünnneplik a „legnagyobb magyar zeneszerző pedagógust”, akinek — Tóth Aladár szerint — „ösz- szefoglaló, kultúrákat magába ölelő költészete szinte csodával határos, egészen egyedülálló jelenség”. Felhasználjuk-e kellően Bács-Kiskun megyében szellemi hagyatékát, tekinté- .yét, ösztönző példaadását? Akkor ünnepeljük őt igazán, csak akkor hivatkozhatunk rá, ha a hétköznapjainkon úgy dolgozunk, mintha most is rajtunk lenne figyelő szeme. Kodály munkásságának felbecsülhetetlen értéke arra kötelez, hogy őszintén megvizsgáljuk: megtettünk-e mindent azért, hogy minél több ember ismerje és szeresse művészetét? Kulturális életünü most és itt megkapja-e a szükséges és lehetséges támogatást? Olyan légkör alakult-e ki társadalmunk minden rétegében, amelyben a kulturáltság, a közösségért végzett munka az értékmérő? A megyei pártbizottság és a megyei tanács messzemenően támogatja a köz- művelődés kedvezőbb körülményeinek megteremtésére irányuló törekvéseket Kecskemét tanácsa is a korábbinál többet fáradozik a kedvezőtlen állapotok javításán. Sokat tettünk, de nem eleget. Kodály és Katona József szülővárosában a magyar és az egyetemes kultúra e két nagyja még mindig nem foglalta el a mindennapi gyakorlatban az őket megillető helyet. Egyáltalán: a népművelés gyakran háttérbe szorul a sürgető gondok között. Így adódhatott, hogy a 90. évforduló nem vált itt „önerősítő szertartássá”, nem használták fel igazán hatékony kezdeményezések elindítására. ’ ia a város vezetői, irányító testületé st évfordulón a kodályi hagyományhoz • iéltó kulturális feladatokat tűznek maguk elé, s megkeresik, vállalják a célok eléréséhez szükséges eszközöket, számíthatnak a társadalom nagy részének a támogatására. Tizenöt esztendéje Kodály Zoltán Kecskeméten így köszöntötte hallgatóságát: „... mindig arra gondoltam, mit keüene tenni, hogy ne csak ezek (ti.: a homok termékei) hozzák létre Kecskéméi hírnevét, hanem magasabbrendű termények is, a szellem terményei... De talán, ha itt éltem volna, ha itt élhettem volna, hamarabb is létrejött volna olyasmi, ami sarjadzik itt, és egyelőre á homokban csakis a felületen tenyészik, de kívánatos és arra kellene törekedni a városnak is és a megyének is. hogy a gyökereit lejjebb eressze a termőföldbe.” Ne feledjük szavait. H. N. Két óra a Kodály-iskolában vidámságot keltő, hol elgondolkodtató tanári magyarázat követte. Ekként párosult a szépség mellé az igazság is ezen az órán. S ez a tanítás akaratlanul is felidézte bennünk a közel két és fél ezer éves antik bölcsesség szavait: „ ... azért van kedves Glaukuszom olyan óriási fontossága a zenei nevelésnek, mert a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe...” Azok a fiúk, akik az énekkarban nem szerepelhetnek, (mert csengő gyermekhangjuk éppen most készül tenor vagy bariton színezetűvé válni) amikor ott jártunk, éppen dobozokat állítottak össze, kisebb társaik részére. Ezekben tartják majd az új. komplex matematika oktatásához szolgáló eszközöket. Őszintén mondtam Ne- messzeghy Lajosné igazgatónőnek: ilyen iskolában bizony, de jó lenne ismét kisdiáknak lenni. — S ha már ez nem is következhe- tik be, jó dolog csak tudni is azt, milyen szeretettel neveli kis diákjait ez az iskola, s támogatja az iskolát Kecskemét városa. Gobbi istván Kecskemét városának vendégszeretete fogadta be néhány napra október elején a hírközlés- és számítástechnika alkotóelemeiről értekező „Mikroelektronikai alkatrész ankét” résztvevőit. Ez alkalommal kerülhetett e sorok írója is — mint a rendezvény egyik hallgatója és előadója — immár három és fél évtizede tett diákkirándulás után másodszor is a „Hírős város”-ba, melynek régi és a fejlődés hozta új értékeit egyaránt öröme volt szemlélni, tapasztalni. Ezáltal adódott mód és lehetőség bepillantani a város világszerte neves ének-zenei iskolájának egy- egy órájára is. Az akkor alig hat hete elsőosztályos gyermekek tiszta tekintetében a szelíd őszi napfény sugara mellett ott játszadozott egy másik, bentebbről jött fény, a játék és a mese okozta öröm megannyi szikrácskája. A játékos, vidám dalolás közben észre sem veszik, hogy a zene nyelvének írásmódja lopódzik be nyiladozó értelmükbe. S, hogy a szünetben se legyen „iskola”, ebben az otthont tékok. Aligha tétette oda ezeket más, mint aki át- érzi, mennyire árva is lenne a gyermek, ha kiszakítanánk őt az ő viláS hogy milyen világot járnak be „Zeneország” vándorai azt már a hetedik osztályban láthattuk meg, ahol éppen egy nagy, Dániából érkezett pedagógustársasággal egyetemben foglaltunk helyet. Alighogy kimondta a tanár úr, melyik oldalon kell felütni a könyvet, egyszerre csak a közeleső pádból szíves gesztussal nyújtotta felém valaki a mondott helyen kinyitott könyvét. Érződött az őszinte, mások felé adakozni kívánó mozdulatból az élménymegosztás öröme. Ami pedig ezután következett — bizony nem túlzás — sokféle hangversenyt felülmúló élmény volt. A messzi földről jött vendégek arcán is kirajzolódtak a meghatottság, s a megdöbbent figyelem vonásai. Pedig az osztály éppen- hogy „elolvasta” a Kodály gyűjtötte „Aj sirass édesanyám ...” kezdetű régi székelynóta dallamát, melyet énekkari, illetve zongoraátiratban is gyakran volt már alkalmunk hallani, de ennyire természetesen, őszintén talán még glig. S ezt az éneklést hol Hangszeres gyakorlás az iskolában teremtő világban a padok mögötti polcokon várják kispajtásaikat a babák, buaócsigák. meg _ejüib. Jár gából. Talán bizony „a szivárvány havasán” felnőtt rozmaringszál... erre js figyelmeztetett?
