Petőfi Népe, 1972. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
Színészek az üzemben Pázsltmezők téglalapjai, díszcserjék, törekvő akácok sötétebb foltjai, világító testek sárgás fénypásztái, gondozott utakkal csíkozott udvar, elhaló és erősödő zajok kavargása: este ennyit észlel a látogató a nagy gyárba érkezve. Lilás-kékes fények üzenetére figyel később. A szereioműhely hatalmas üvegablakain futnak, vil- lódznak, terpeszkednek: hegesztők dolgoznak bent, egy perc pihenőt sem engedélyezve maguknak. Kell a pénz és a munka is sürgős. A Fémmunkás Vállalat kecskeméti gyárában most hajrázik a második műszak. Még két óra van a váltásig, a lakatosok, esztergályosok is rávernek a munkára. Sűrűn hívják a darust, fémalkotmányok, vasbálák libegnek a levegőben, úsznak új rendeltetési helyükre. Zajok, ütemes szegecselés, egymáshoz ütődő vasak nyöszörgése, targoncák duruzsolása. * Az igazgatósági épület nagytermében szinte hallani a csendet. A középütt elhelyezett pódiumot körbeülő nézők — talán százan lehetnek — egy pókerpartit figyelnek. A Katona József Színház művészei kártyáznak, négy értelmiségit formálva, akik hetente egy éjszakára kiszakadnak a hivatalok, iskolák, gyárak világából, kombinálnak, esélyeket latolgatnak és közben ahogy halad az idő, növekszenek a tétek, kitárulkoznak, kigom- bolkozva feltűnnek az életben szerzett sebek, a gyógyult hegek és friss vér- aláfutások. Izgalmas a színdarab, Csurka István: Ki lesz a bál- anya? című műve. Ki-ki a saját életét teszi mérlegre, s a hogyan éljünk, miért, kinek nagy gondjaival viaskodik Czifra János, 40 éves szabadúszó, elkor- csosult író (Mezei Lajos), Fény Tamás matematikus (Sárosi Gábor) Csülök András népfi, kezdő literá- tor (Piróth Gyula) és Abo- nyi Bálint magyar—történelem szakos tanár (Sas József). * Hogyan kerültek ezek a színészek a gyárba? A válaszhoz tudnunk kell az előzményeket. Kezdetben volt Udvaros Béla színházi rendező drámatörténeti sorozata. A kezdeményező csokorba kötötte egy-egy korszak, stílus nagyjait és előadást tartott életükről, munkásságukról. Mondandójának illusztrálására színészeket kért meg, akik felolvasták a kiválasztott részeket. Később a kortárs irodalom kiemelkedő teljesítményeit ismertették, népszerűsítették hasonló módon. A vállalkozás jelentőségéről, hasznáról többször is írtunk, abban a tudatban, hogy jó ügyet szolgálunk, érdemes és színvonalas munkát dicsérünk. Ma is úgy érezzük: jól tettük. Idővel azonban a legjobb forma is megszokottá válik. Volt bátorsága Udvaros Bélának ahhoz, hogy újítson. Mostantól a színészek előadják a teljes művet. Az első betűtől az utolsóig. Egyik kezükben a szövegkönyvet tartják, a másikkal — meg gesztusokkal, hangjukkal — játszanak. Mintha „igazi” színházban lennénk. Az is természetesnek hat, amikor közbeszól a pódiumon elhelyezett karosszékben ülő rendező (szükség szerint kellékes, ügyelő, világosító), hogy elmondja a hiányzó díszletet, jelmezt, a nélkülözhetetlen információkat stb. Ez így kicsit furcsán hat, drukkoltak is a szervezők, hogy mit szól a közönség mindehhez. Percek alatt elfeledkeztek arról, hogy gyárban vannak. Hitték, hogy a telefon csörög, pedig látták: Udvaros Béla nyomja a lábával a padlóra szerelt csengőt, hitték, a fürdőszobában frissíti magát Abonyi Bálint, noha a nézőtér hátsó soraiban várta újabb jelenését. A dicséretek persze elsősorban Csurka finoman szatirikus- szkeptikus, irónikus és sokkoló művét, a lelkesen, készülten dolgozó színészeket és a rendezőt illetik. Az előadás befejeztével a színészek nem a függöny előtt köszönték meg a tapsokat — volt bőven —, hanem a pódium mind a négy oldalán meghajoltak. De a közönség még mindig nem rohant a ruhatárba. A Katona József Színház és e sorozat rendezője beszélgetésre invitálta a nézőket. Tartalmas, érdekes vita alakult ki. Bírósági tanácselnök vitázott főiskolás diákkal, kulturális tisztségviselő kórházi dolgozóval... Éjfélre járt, amikor a szervezők összegezték — most már maguk között — a tapasztalatokat. Volt elegendő érdeklődés, visszhang? Megérte? A szervezők a szokottnál nagyobb igyekezettel hirdették az eseményt — noha még mindig lehet javítani a propagandán —, az üzem vezetői is készségesen segítettek. A személyes példamutatás sem hiányzott, ott láttuk a gyár politikai, gazdasági, tömegszervezeti vezetőit a nézőtéren. A szomszédos főiskoláról is sokan eljöttek, még kórházi dolgozók is váltottak jegyet. Csak a kétkeziek hiányoztak. Miért? Talán rosszul választották meg az időpontot? Aki reggel hatra megy dolgozni, az nem fog a késő éjszakai órákig semmiféle műélvezet kedvéért fennmaradni. Talán a színmű sem vonzotta eléggé az embereket. „Ki tud itt pókerezni, az ulti megy nálunk” — jegyezte meg valaki szellemesen. Végül is a színészek, a Városi Művelődési Központ vezetői a jól végzett munka tudatában indultak vissza „a városba”. Azzal az elhatározással, hogy ez az út —, ha nem is zökkenők nélkül — járható, folytatni kell. Folytatják is, legközelebb, december elején a Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalatnál. Heltal Nándor Petőfi Sándor: Elhagytam én a várost... Elhagytam én a várost, Azt a holt életet, Hol a halál is élet. Jósorsom a természet Vidám ölébe tett Vidám vagy, oh természet! El is csodálkozál, Midőn körödbe léptem, Hogy oly mogorva képem, Hogy rajta oly köd áll. De ép azért jövék, hogy Elűzzem a ködöt, Amely már olyan régen Borong komor-sötéten Halvány arcom fölött Azért jövék, hogy szívem, Mit a bú s a harag Oly feketére feste, E gyászruhát levesse, S mosolygjon újólag Gyógyulj meg, én szívem, ha Még gyógyulnod lehet!... Szép harmatos füvekkel, Lágy rózsalevelekkel Kötöm be sebedet Szalkszentmárton, 1846. áprlis 10—24. A négy színész, a rendező és a közönség egy része. (Tóth Sándor felvétele) „MIÉRT zöld a tehén? És a fó miért repül fel az égbe?” Chagall kérdezi „Életem” című visszaemlékezéseiben értették meg képeit. Vajon mindenki megérti azok közül, akik nap mint nap hosszú sorokban állnak a Műcsarnok előtt? A megnyitót követő héten 33 ezren váltottak belépőjegyet — azóta ez a szám a duplájára nőtt — a pénztárosok nem is tudják megmondani, hogy mikor volt náluk ehhez mérhető tolongás. A kíváncsiság érthető. A 85 éves mesternek, századunk egyik legjelentősebb festőjének ez az első budapesti kiállítása. Mindazoknak, akik szeretnek elmerülni a színek szépségeiben, s élvezni tudják a vonalak játékosan könnyed, ám mesteri hozzáértéssel irányított játékát — öröm és rendkívül nagy élmény ez a kiállítás. Akkor is, ha a bemutatott anyag csak töredéke az életműnek, viszont jól érzékelteti a fáradhatatlan művész alkotói sokszínűségét. Festmények, grafikák, plakátok, illusztrációk, sőt versek. Milyen találóan írja Aragon a katalógus előszavában: „Chagall élete az, hogy fest. És a vászonra festett formák költői mondatok — a maguk módján.” VERSEIT a szavak festik színesre, képein a színek formálódnak költészetté. És szavainak, színeinek elbűvölő álomhangulata, teremtő gazdagsága valahol minőiig a szülőföldhöz kötődik, a belorusz népművészet hagyományaiból, vityebszki emlékeiből táplálkozik. „Párizsban úgy éreztem, mindent felfedezhetek, amit a festő mesterségéről tudnom kell” — írja visszaemlékezésében. De mit ért volna a Párizsban megszerezhető mesterségbeli tudomány, ha nem hozza magával a vityebszki házacskák, szomorúszemü muzsikok és koldusok képét, a fekete-fehér mészárost, kezében a villogó késsel, lába előtt a kifordult belű tehénkével és Noé bácsit is, a hegedűjével. TÜNEMÉNYES kékjeit a gyerekkori esték újraálmo- dctt színeiből keverte ki: mindent meglátott, megőrzött és megfestett. És ahogy a népmesék is valóságos örömök, keserűségek és vágyak hordozói, stilizált formában, Chagall világa sem nevezhető valótlan, elvont képi világnak. A maga egyéni módján, de nyitogatja, tágítja az emberek szemét és képzeletét: a legegyszerűbb dolog is csodálatos lehet, ha örülni tudunk neki. Ha átadjuk magunkat a hegedű varázslatának, észrevesszük mások szemében is a fényt és a bánatot, ha gyönyörködve nézzük az életörömtől sugárzó lányok muzsikáló almakebleit. Chagall művészete nem forradalmi művészet, de tanulhatunk, gazdagodhatunk belőle. A fekete tollú fehér madár című szovjet film viszont, amelyet november 3-án mutattak be filmszínházaink, bátran Orosz István rajza nevezhető forradalmi nép- költészetnek, a legfiatalabb művészet, a film nyelvén elbeszélve. A filmet Jurij Iljenko rendezte és aranydíjjal tüntették ki a tavalyi moszkvai fesztiválon. Bukovina festői tájain, égbenyúló fenyvesek, vad hegyi folyók közt játszódik a balladás szépségű történet. Egészen úgy, mint a mesében: Volt egyszer egy szegény harangozó, megszámlálhatatlanul sok gyerekkel, s mivel egyebe sem volt, a fiait árulta fillérekért, betevő falatért a többinek. A szegény ember keveset látott a világból, de az éppen elég volt neki: ezt a kis világot is darabokra szedték és fegyverrel őrizték, nehogy átcsempésszék két zacskó liszt mellett a forradalom kovászát is. A forradalmat azonban nem lehetett feltartóztatni és a népművészet tarka szőttesére felkerült a lenszőke szovjet katona is, ahogy győzedelmesen zúgó traktorával kidönti a népeket elválasztó határoszlopot MINDEZ történelmi valóság, de az álomszerűén ki- bomló képek meseszerűen illesztik össze a múltat jelent és jövendőt, a népközösség életét, szokásait és a világban zajló eseményeket, az álmokat és a valóságokat. Felejthetetlenül szép például az a jelenet, amikor a lakodalmas táncot járó menyasszony és szíveválasz- tottja a zene és a tánc ritmusára fordulnak át az adott pillanatból a későbbi eseményekbe, a békéből a háborúba. A napsütésben csillogva szitáló tavaszi eső, jóslatszerű könnyes szépsége szinte megbabonázza a kamerát; az eszeveszett forgásban eltűnnek, szétszóródnak a körülállók arcai, mintegy jelezve: szétváltak a sorsok is, s a következő jelenetekben már ellenségként állnak egymással szemben testvérek, barátok, népek. Különös erőssége a filmnek, hogy saját eszközeit bátran és eredetien frissíti fel a népművészet ki- apadhatatlanul bőséges hagyományaiból. Sőt, újakkal gazdagítja. Ilyen például a jelképesen aláaknázott termőföldet újból furfanggal megtisztító traktor látványa, a béke győzelme a háború felett. „Miért zöld a tehén? Es a ló miért repül fel az égbe?" EHY KlAlA.fTAS és egy fUm válaszolt ezekre a kérdésekre. Azért, hogy az ember el tudjon szakadni a sorsát nyomorító előítéletektől, hogy fel tudjon emelkedni a földről anélkül, hogy elszakadna tőle. yadas Zsuzsa < Egy kiállítás és egy film képei azok nevében, akik nem
