Petőfi Népe, 1972. november (27. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-06 / 263. szám

L »Mal 1971. november &. bétfí A parancsnok emlékezete As ember nem pihen Az elmúlt tíz esztendő­ben körülbelül harminc— negyven alkalommal jár­tam Kiskőrösön, s csak most, hogy átalakítanak, bontanak, építenek, csak most vettem észre a sírt. Bizonyára sok olyan em­ber lakik Kiskőrösön, aki eddig nem is figyelt fel a Petőfi-szobor melletti ka­tonasírra. Megbújt az a bokrok, a virágok, a füvek serege között. Csak aki kö­zelebb ment hozzá, az lepődhetett meg azon, hogy egy 29 évesen hősi halált halt gárdakapitány földi maradványait rejti a műkővel burkolt kicsi emlékmű. Magam, egy ráérős dél- előttön nézegettem, s ol­vasgatva az orosz szava­kat, majd később némi ku­tatással megtudtam, hogy ki volt ez a fiatal kapi­tány, hol és miért esett el. A sírkövön a következő szöveget olvashatjuk: „ITT NYUGSZIK KOLODEJEV NIKOLAJ MIHAJLOVICS GÁRDA KAPITÁNY AKI 1915-BEN SZÜLETETT. S A NÉMET FASISZTA BETOLAKODÓKKAL VÍ­VOTT HARCBAN HALT HŐSI HALÁLT 1944. NOVEMBER 7-ÉN. NYUGODJ BÉKÉBEN TESTVÉRÜNK. MEGŐRIZÜNK EMLÉKEZETÜNKBEN: SÓGORAID. NŐVÉREID.” Ki volt ez az ember azon kívül, hogy kapitányi ran­got viselt? Ki volt ez, akit éppen akkor ért a halálos lövés, éppen akkor lépett aknára, amikor a forradal­mat ünnepelték Moszkvá­ban, a Nagy Október győ­zelmének 27. évfordulóját 1944. november 7-én? Mindössze 29 éves volt Ko- lodejev Nikolaj Mihajlo- vics, amikor ismerősök, s ismeretlenek körül állták a frissen ásott sírt Petőfi szobra mellett. A megfej­téshez a véletlen is hozzá­segített. Dr. Szabó Gyula, a Kiskőrösi Nagyközségi Tanács V. B. titkára isme­ri a gárdakapitány törté­netét. Le is írta, amit neki erről az emberről, a köz­ség felszabadulásának nap­jairól, a kapitány halálá­ról elmondott Laczkó Já­nos, a Magyar Tanácsköz­társaság veteránja, aki kö­zel hetvenéves volt a fel- szabaduláskor. „Többek indítványára el­határozták — írja Szabó Gyula —, hogy egy szű- kebb körű fogadóbizottsá­got alakítanak Laczkó Já­nos vezetésével és a köz­ség határában köszöntik a felszabadító szovjet csapa­tokat. A csapatok Kiskun­halas irányából meg is ér­keztek 1944. október 30-án délután négy óra körül. I Laczkó János fekete ruhá­ba öltözve, levett kalappal az első szovjet tank elé lépett: Üdvözlünk benne­teket, köszönjük, hogy el­hoztátok a szabadságot Kis­kőrösnek is — mondta az idős ember. A tankból kilépett egy fiatal szovjet kapitány, megölelte Laczkó Jánost. Ez a kapitány lett Kiskő­rös városparancsnoka. Alig egy héttel az ünnepélyes fogadás után a fiatal szov­jet kapitány Dunaföldvár- nál életét vesztette. Kiskő­rösre hozták, s ott temet­ték el Petőfi Sándor érc­szobra mellett. Temetésén a sírnál a kiskőrösi dolgo­zók mellett ott álltak a volt fogadóbizottság tagjai is. Laczkó János így bú­csúzott a kapitánytól: Azt az ölelést, amit néhány napja tőled kaptam, soha nem fogom elfelejteni. Azon munkálkodunk, hogy ez az ölelés a magyar és a szovjet nép között mind szorosabbá váljon ...” Most új utat, szélesebbet építenek Kiskőrösön. A parkból is le kellett vágni egy darabot, s így a pa­rancsnok sírja közvetlenül az út mellett lesz. Az is le­het, hogy elteszik innen oda. ahol a többi szovjet katona nyugszik: a kiskő­rösi temetőbe. Pillanatképek Moszkvából Lassan elfelejtjük már a kaszát, árokparton, kertek­ben kerül csak elő, éle füvet vág, nem gabonát. Azt győzik a kombájnok. És az ember? Hány évig bírja egészséggel, türelemmel a szikkasztó nyári meleget, vagy a késő őszi kézdermesztő, csontig vágó ködöt, hideget? Nem tudom, hányán vannak az országban a kezdettől fogva dolgozók. Bácsalmáson, az állami gazdaságban akad még ilyen. — Sokat töprengtünk azon — mondják a kiskő­rösiek —, hogy miért nem keresik a sógorok, a nő­vérek a gárdakapitányt, hiszen a többiek sírját már felkeresték a túlélő roko­nok, szülők, feleségek, gye­rekek. Csakis egyetlen eset va­lószínű. A sógorok és a nő­vérek maguk is katonái voltak a második világhá­borúnak, s miután elte­mették a parancsnokot, in­dultak tovább, új és új győzelmek felé a hadak út­ján. Ki tudja, talán az ő sírjuk is ott domborodik valahol a Dunántúl egyik községében, vagy ott nyug­szanak Berlinben a Trep­tow park sok ezer hőst ma­gában foglalói, torokszo- rongatő hatású emlékmű­vei alatt. Ki tudja? Gál Sándor Megsárgultak, zör­gővé száradtak a kukorica­szárak, levelek. A mosz- tongai kerületben a Petre- si dűlő 500 holdas táblá­ján is megkésett az esőzé­sek miatt a betakarítás. Most már csak néhány hold van hátra. Fürgén mozgó, Braud-adapterek- kel felszerelt kombájnok falják a kukoricát. Virra­datkor kezdtek, sokat vé­geznek nap nap után. Egy­más után közelednek a tábla vége felé a gépek, a kerületvezető integetésé­re az egyik kifordul a sor­ból, vezetője Köteles Ist­ván. Megpróbálom elkép­zelni, milyen lehetett 20 évvel ezelőtt, amikor elő­ször ült fel a kombájnra. Nem könnyű, hiszen sok minden történt már azóta, rakódtak a kilók a testre, halmozódtak az emlékek, a tapasztalatok. Változott az ember és a körülmé­nyek is. Amikor 1952-ben vissza­jöttem Hajdúböszörmény­ből a kombájnos iskoláról, kivittem a gépet a búza­Őszi történet kecskeméti vasútkert- ben faleveleket ker­get a szél. A napfény még áttör az öreg fák megma­radt levelei között, de ere­je már fogytán. A nagyál­lomás melletti kultúrott- honban a nagyterem meg­telt dereshajú, egykori „bakterekkel”, forgalmis­tákkal, állomásfőnökökkel, akiknek ráncba szökő ar­cukról aligha lehet leolvas­ni hajdani foglalkozásukat. A „fiatalabbja” alig múlt hatvan, de van köztük 83 éves is. Valahol a sor végén ösz- szeborulnak a fejek, néme­lyik még a kezét is a füle meflé tartja, hogy jobban hallja a szót. Aki beszél, minden mondat után meg­áll, hogy jusson levegő a következő mondathoz is. — Pihenj egy kicsit fi­am — nyugtatja a fel-fel- szökő indulatokat a mellet­te ülő felesége. — Aztán 19-ben én is bevonultam a budapesti önkéntes 13. vörös zászló­aljhoz. Több volt az, sok­kal több, mint egyszerű ka­tonának lenni. És még az első világháborúban Dober- dónái megtanultam vala­mit: Nem mindig azért harcol a katona, amiért mozgósítják. Amikor 19-ben kétéves orosz fogságból ha­zajöttem, méginkább más­képpen gondolkodtam. — A vagonokból kidug­tuk a vörös zászlót, úgy ro­bogott a vonat velünk Szol­nok, Bártfa, Eger, Mező­kövesd, majd Tokaj felé. S zemébe visszalopako­dik a fiatal tűz, de mikor a győzelem utolsó állomását is sorolja, eláll a szava, kihuny szeméből az előbb még fellobbanó láng, magyarázó keze leha- nyailik az asztalra, mint aki élete egyik legszebb szakaszának végére ért. Már abba is hagyná, de a figyelmes tekintetekből megérzi: el kell még mon­dani azt is, ami ezután tör­tént. — Papa, hát amikor a kéménybe bújtattalak — adja az újabb gondolatot felesége, de szavai mégis másra terelődnek. — Utána mikor vissza­jöttünk Pestre, egy ideig mint vörösőr működtem. A.ztán véget ért a forrada­lom. Engem is, sok száz bajtársammal együtt üldöz­tek. Elfogató parancsot ad­tak ki ellenem. Kecskemét­re szöktem, a bátyámhoz. A Héjjas-különítmény vadászott a volt vörös ka­tonákra. Egy éjjel zörögtek a bátyám lakásának ablakán. — Azonnal nyissák ki! — hangzott az erélyes felszó­lítás. — Mindjárt tudtam, hogy a Héjjas-pribékek engem keresnek. Most pillanatra ismét el­hal a szó, hogy kissé meg­lazítsa nyakkendőjét. — Igyál egy kortyot papa — szakította félbe felesége, hogy tovább húzza a pi­hentető pillanatokat. — Bátyám gyorsan be­feküdt az ágyamba, én meg felrohantam a padlásra. Mire a különítmény átfor­gatta a lakást, én már a tetőn, a kibontott cserép­nyíláson át a szomszédba menekültem. Onnan haj­nalban Pestre. Szinte na­ponta változtattam a laká­somat. Jó néhány éjszakát a ligeti pádon, vagy bokor­ban töltöttem. Így ment ez három évig. Aztán abba­hagyták. H arminc évet dolgoz­tam a vasútnál, igaz, ez is szép idő volt, de er­re még szívesebben emlé­kezem — mutat a belső zsebe felé, ahonnan lapos tárcából piros födelű kis igazolvány kerül elő. Kezei remegnek, ahogy féltveör- zön szétnyitia. Benne ez áll: Nagy Sándor elvtárs, a Tanácsköztársasági Em­lékérem viselésére jogosult. Szabó Ferenc földre, és beálltam vele, a tábla végén öt-hat ember nézett. Azt mondták, nem sok jövője van ennek- Most meg el sem tudják képzelni, mi lenne e nél­kül. Ki győzne ennyi bú­zát learatni kézzel? Ügy tíz éve, hogy Bácsalmáson mindig jó a termés, az idén is több volt 26 mázsá­nál holdanként. Azelőtt meg jó, ha 6—7 termett. A gépek is mindig job­bak. Kezdetben AC-vel, aztán 10 évig SZK-val dol­goztam, az idén kaptam az új NDK gyártmányú E—514-est. Fürge, de saj­nos, a vágószerkezete me­rev. Azt még el kell mon dánom, amikor a kukorica!. kezdtük vágni kombájnnak 1964-ben Voltak itt a gaz­daságnál ásotthalmiak, új­ságoltam nekik, hogy géo- pel törtük a kukoricát. Ne­vettek, nem hitték. Kijöt­tek, ámultait, hogy erre még gondolni sem mertek. Azért a kéziszedés is meg­maradt egy darabig, a bön­gészés a ZSK-adapter után. Aztán jött ez a mostani, a Braud, ez már igazán jó. Szemveszteség csak akkor van utána, ha a henger közé szorul egy kisebb cső. — Melyik volt a legne­hezebb év? Amikor benne vagyúnk, mindegyik ne­héz. Ha dőlt a gabona, fel­ázott a talaj, mérgelődünk eleget. De sokszor megfo­gadtam már, hogy soha többé! Aztán elfelejtettem, másként lett. Mert hiába fogadkozik az ember: csak ez a szezon menjen le. rá se néz a kombájnra. Csak télen tudja tartani magát, mikor meglátja, hogyerik a búza, máris menne ki a műhelvből, ülne a gépre. Nálunk ez különben is csa­ládi szakma. Valamikor a feleségem volt a segéd- kombéinosom, az idei nyá­ron rfteg a fiam. A kukorica az idén későre maradt, de azért november második heté­ben már nem lesz termés kinn a földön. Bevégezzük a törést. A kombájnokat meg elvisszük a műhelybe, letakarjuk, pihennek ta­vaszig. Csak az ember nem pihen sosem. Dénes Éva A városfejlesztési állandó kiállítás a XX. száz:* ' ul.ílsó évtizedének Moszkváját mutatja, amikor Mo; • kva lakossága 13 millió lesz. A maketten a Kalinyin sugár­út és környékének távlati képe. (MTI Fotó: Benkő Imre íelyétele—KS) Őrségváltás a Lenin-inauzóleumnál. Horgásztó az osztankinói tv-adótorony mellett. I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom