Petőfi Népe, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-08 / 238. szám
Népszerű színház — Gondolatok Calderón rendezése közben — Szorongó érzés fog el, amikor remekmű kerül a kezembe... Vajon sikerül-e, vagy egyáltalán lehetséges-e népszerűén, de mégis csorbítatlanul átnyújtani a közönségnek mindazon értékeket, amelyeket megismertem a műben, s amelyek természetszerűleg arra köteleznek és kényszerítenek, hogy felmutassam őket. Évekkel ezelőtt kezdődött bennem ez a szorongás, s akkor határoztam el, hogy minden erőmmel és tudásommal azon fogok igyekezni, hogy a „korszerűt” valami módon összeegyeztessem a „népszerűivel! Nem olyan egyszerű feladat ez, mint amilyennek látszik. A remekművek éppen azért remekművek, mert örök- érvényűek benne az emberről megalkotott gondolatok. De a színház különös művészet... Itt igazolni és bizonyítani kell, hogy az örökérvényű gondolatok ma is azok, sőt hatékonyak is. Az emberi magatartás nyilvánvalósága azonban mindig minden korban csakis a maga konvenciója szerint érvényes. Mutatis mutandis: a történelmi kor emberi magatartását és viselkedésrendszerét maivá kell tenni. S itt kezdődnek a nehézségek... Ezért történhetik meg — sajnos számtalanszor —, hogy remekművek. nem is rossz, sőt jó előadásban hatástalanok és sikertelenek maradnak. A tavalyi Hamlet esetében például — nem állítom, hogy a bizonyítás és érvényesítés maradéktalanul sikerült —, de úgy érzem sikerült a közönséggel elfogadtatnom a művet, mint egy természetes színdarabot, ahol nem kell percenként és titokban ásítani az unalomtól és szégyelleni, hogy unatkozik egy remekmű társaságában. Ez a gond most hatványozottabban kínoz Calderón esetében. Mi közünk lehet ehhez a különös és valószínűtlen történethez, ezekhez a többszáz év távlatából ránktekintő emberekhez?... A hidat nem egyszerű megépíteni. Az utóbbi időben divatos szakmai körökben emlegetni a „struktúra és a textúra” közötti ellentmondást. Ez körülbelül annyit tesz, hogy a mű szerkezete, tehát a történet és a szálak egybesodródása, az így kialakuló helyzetek nem jelennek meg nyilvánvaló módon a szövegben... a szöveg „elszalad” a szituációktól és a figuráktól, s ez rettenetesen megnehezíti a rendező és a színész számára stabil kompozíció megszerkesztését. A „népszerű színház” szemszögéből nézve ez a legnagyobb gondja a mai színháznak. A népszerűség titka ugyanis a közvetlen emberi kitárulkozás, az érzékenység a közérthető emberi gesztusrendszer. Ennek kialakítása azonban igen nehéz feladat, s különösen az a barokk drámák esetében. Ha az előadást megtartjuk a szöveg költői ih- letettség légkörében, olyasmi születik, ami jobban hasonlít egy operaelőadáshoz, mint ahhoz, a cselekményes, akciódus előadástípushoz, amit a közönség szeret. Mi essék áldozatul? Ez itt a kérdés! Olyan gesztusrendszert kell tehát kialakítani, amelyben a néző egyszerre találja meg a történelmi kor levegőjének és stílusának illúzióját és a mai kor emberismereti közkeletű megállapításait. Miért jelent ez ilyen nagy problémát? Mert a színjáték feladata, ahogyan azt már Shakespeare megfogalmazta, hogy tükröt tartson az ember elé. De ennek a tükörnek egyszerre kell megmutatnia a remekmű örökérvényűségét és megmutatnia mai életünk, társadalmunk, etikánk emberi tartalmát is; tehát: a viszonyt a remekmű és a mai teljes-emberi átélés tudati és érzelmi szférái között. Csakis így szabad értelmezni a Shakespeare-i tükröt, mert így valósíthatja meg a művészet azt a társadalmi küldetését, amelyet Lukács György oly nagyszerűen fogalmazott meg: a művészet az emberiség nembeli öntudata és emlékezete egyben. Bízom abban, hogy a színház egyre inkább képes lesz ezt a küldetését teljesíteni, s hogy az a küzdelem, amelyeket mi a közönséggel együtt a remekművek újba-birtokbavételéért vívunk, eredményes lesz. Buszt József rendező Vendégjáték Zomborban (Nem könnyű a jegyzetíró feladata. Élmények, események tömkelegéből válogat, s megkísérli, hogy közülük kiragadjon ízelítőül néhányat. Három napot töltöttek Zomborban a Kecskeméti Katona. József Színház művészei, s a három nap alatt történtekből válogattam ki néhány epizódot.) „Kizökkent az idő" ta Piróth Gyula. — Tiborc alakja eléggé meggyökeresedett már a köztudatban. Én ettől egy kicsit eltérő személyt látok. Hiszen a szövegből világosan érthető: az önmaga elveszejté- sére törő Tiborc nem panaszkodik, hanem vádol. S hogy miért nem öreg? Az utalás, hogy a nagyúr életét megmentette — nos, abban az időben többnyire fiatalon mentek csatába a nemesek. Az útlevélvizsgálat közben már a sorompó másik oldaláról integettek a jugoszláv vendéglátók. Ám kiderült, hogy a találkozásig még várni kell egy kicsit, mert valaki otthon felejtette a személyi igazolványát. Sőt, mi több; még a horgászigazolványát sem hozta magával, ami egy vérbeli horgásztól igen szokatlan dolog. Kószó István, fiatal zom- bori festőművész-grafikus, a Zombori Népszínház műszaki igazgatója is a határon várta a kecskeméti buszt. Innen kocsival kísérte Zomborig, s hozzá kell tenni: egészen a visz- szaérkezésig szinte egyfolytában talpon volt. Intézkedett. szervezett, tolmácsolt, beszélgetett — szóval a mindenes szerepét töltötte be. A városba beérve egy ideig kanyarogtunk a kiis- merhetetlennek tűnő utcákon, míg végül megtaláltuk a színházat. A kecskeméti kellékes kocsi már ott állt az épület előtt, a műszakiak egy nappal előbb érkeztek, hogy az előadásra minden készen álljon. Elfoglaltuk a szobákat a közeli Sloboda Szállóban, majd megreggeliztünk. Ez csak azért méltó említésre, mivel délben kerültünk a reggelizőasztalhoz, s két óra múlva már „átestünk” az ebéden is. Egy kicsit „kizökkent az idő”. (Megjegyzés: az idézet stílszerű lenne a Hamlet előadása előtt.) Egy pohár tej A kecskeméti színészeket Milan Vidovlcs, a Zombori Kultúrközösség titkára és Petrovics Nikola, a nén- színház igazgatója üdvözölte. Elmondták, mindketten örü'hek a ritka — de remélhetőleg ezután gyako- ríobá váló — eseménynek, a kecskeméti színház látogatásának. Az üdvözlő szavakat a színházigazgató ezzel a mondattal fejezte be: — Érezzék jól magukat, s bármilven óhaiuk, kívánságuk akad. szóljanak és megpróbáljuk teljesíteni. Dévay Camilla, aki mindvégig távol tartotta magát a tömegével kínált apró konyakos, vinjakos poharaktól, kapott az alkalmon: — Hozzanak nekem, nagyon kérem, egy pohár tejet! A váratlanul jött kérés nem kis derültséget keltett. A művésznő kívánsága negyedórán belül teljesült, ám az első korty után kiderült, hogy a vinjak a tejből sem hiányzik. (Egyéb különös kérés nem akadt.) A lázadó Tiborc A fogadás utáni ebédnél néztem a Piróth Gyula ál- Piróth Gyulával beszélget- tál életrekeltett Tiborcot. tem. A téma: Tiborc sze- Fiatalos volt, erélyes: sokmélye. Kicsoda is Tiborc? kai inkább tűnt lázadónak, Emlékszem, hogy a ta- mint panaszkooónak. valy őszi előadáson kissé — Ehhez szokott jobban meglepődve hallgattam és hozzá a közönség — mondSiker mindkét nap Az esti előadáson Piróth folytatta a meggyőzést. S hogy valóban hiteles volt a játék, azt a közönség reagálása is bizonyította. A kezdeti szemlélődés után Bánk és Tiborc jeleneténél már bekapcsolódott a cselekménybe; izgult, figyelt, feszült — és tapsolt lelkesen. A zombori közönség elismeréssel beszélt mind a szombati, mind a vasárnapi előadásról. Különösen dicsérték Úri Istvánt, Székhelyi Józsefet és Ats Gyulát. Utóbbinak azért is volt nehéz dolga, mert a két egymást követő estén teljesen különböző műfajú darabokban kellett főszerepet játszania. Minden esetre kiválóan megoldotta feladatát. A szombat esti Bánk bán, a másnapi zenés-táncos vígjátékban három személyt is alakított: a diákot, a festőművészt és annak fiát. Gesztusokkal, arciát ékkai A jegykezelő, ruhatáros, eligazító, kávékínáló tisztséget csinos, egyenruhás lányok töltik be a zombori színházban. Beszélnek angolul, franciául, németül — s persze, anyanyelvükön, szerbül. Gimnazisták. Esténként, az előadások alkalmával dolgoznak a színházban. Az ottani társulatban huszonnégy színész játszik, szintén szerb anyanyelvűek, csupán egy-két magyarul tudó akad közöttük. Nincs állandó előadás, hetente csupán kétszer-há- romszor gyűlik össze a közönség. A társulat e mellett gyakran jár vendégszerepelni, vagy tájelőadásokra a környező falvakba. Kedvenc műfajuk a modem szatíra, a vígjáték. Mikor ott jártunk, éppen a Hamletből készült szatirikus játékot mutatták be egy környékbeli községben. A kecskeméti és a zombori színészek között igen jó barátság alakult ki. Bár akadtak nyelvi nehézségek, dehát ki tudja jobban kifejezni mondanivalóját gesztusokkal, arcjátékkal, mint a színészek? Azzal kezdtem: nem könnyű a jegyzettrö feladata. Most is úgy érzem, esetlegesek a példák, hiszen több tucatnyi hasonló akad még. Nem írtam a minden elismerést megérdemlő, figyelmes vendéglátásról, kimaradt a Milán Konjovics festőművész tárlatán szerzett élmény, a bezdáni Duna-parton való séta hangulata, a szerb zeneszó mellett elköltött vacsora, a búcsúebéd vidámságai. Talán majd egy más alkalommal sikerül papírra vetni ezeket is. A zombori színészek buszon kísértek bennünket a határig, az útlevélvizsgálat idején fáradhatatlanul énekeltek, a buszablakon át címek és nevek cseréltek gazdát és: „Viszontlát" sra NI a gyár or szagon!” Mi is várjuk a zomboriakat. Lakatos Attila Az évad kezdetén A LEGRÉGIBB színházi bérlők is némi meghatottsággal foglalják el helyüket az új évad első előadásán. A rövid ünnepség előtti percekben régi sikereket idéznek a széksorokban és az új sorozat esélyeit latolgatják. Vajon hányszor távozik majd a közönség elégedetten, a nagy élmény örömével, meghökkenve vagy éppen gyönyörűségekkel eltelve; mindenkeppen más hangulatban, mint az előadás előtt? Lesz-e ok elégedetlenségre, bosszúságra a silány előadások, rossz darabok, vérszegény színészi alakítások miatt? Ilyen gondolatok járnak az ember fejében, efféle témákról beszélgetnek a Himnusz felhangzásáig, a szokásos szavalatig, köszöntőig. A művészek ezen az estén a legnagyobb igyekezettel formálják szerepüket: ünnepi előadás részesei. Mindenki bizonyítani akarja a színházi művészetről, a színészek hivatásáról elmondott szép szavakat, hogy a teátrum nagy eszmék, varázslatok fóruma, korunk egyik szószéke, segít problémáink megoldásában. MARADJON MEG ez az ünnepi hangulat az évad végéig, az első előadáshoz hasonló felelősséggel, buzgalommal készüljenek fel naponta a közönség meghódítására — ezt kívánja, kéri a Katona József Színház társulatának minden barátja. Az intézmény vezetői, tagjai legyenek következetesek és ne engedjenek a könnyű és oly illékony siker csábításainak. Mi tette oly híressé az ötvenes évek végén, a hatvanas évek első felében a kecskeméti színházat? Az igényesség! Bebizonyították, hogy irodalmi értékű alkotásokra is „bejön” a közönség, ha mindenki szenvedélyesen és körültekintően dolgozik a sikerért. Nem számított ritkaságnak, ha egy-egy klasszikus vagy a modern drámairodalom értékei közé tartozó művet csupán a megyeszékhelyen nyolc-tízezren nézték meg. (Szívesen emlékezünk több pompás zenés színműre is.) Sajnos, arra is tudunk példákat, hogy szinte véletlenül, ötletszerűen tűztek műsorra bizonyos műveket. Kicsit — kár lenne elhallgatni — megingott a közönség bizalma az ősbemutatók iránt, s csökkent némileg a kiemelkedő — vagy annak szánt — prózai bemutatók iránt az érdeklődés. AZ IGAZGATÓSÁG emiatt nem vonhatja le azt a következtetést, hogy a televízió vonzása és egyéb okok miatt hígítani kell a műsortervet, utat kell engedni semmitmondó színműveknek, habkönnyű, elkoptatott sablonokból összetákolt, úgynevezett zenés játékoknak. Az előadások színvonalát kell emelni, legyen minden este ünnep a színházban. Az ország, a megye lakossága Petőfire emlékezik a most következő hónapokban. Az 1972—73-as kecskeméti színházi évad kezdetekor írt cikkünk végére buzdításul és e művészet iránti tiszteletünk kifejezéséül Színészdal című költeményéből idézünk néhány sort. „Mi szép, mi szép I A mi feladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk.” Bevalljuk, hogy a színészettel foglalkozó Petőfi-ver- sekböl először egy némileg ma is érvényes óhajt, kívánságot akartunk citálni: „Az isten adja, hogy minél előbb I Akképpen álljon színművészetünk, / Amint valóban kéne állnia.” AZ ÉVAD elején tele vagyunk optimizmussal, bizalommal, a művészek tettvággyal; higgyünk abban, hogy az elkövetkezendő tíz hónapban nem jutnak eszünkbe (nem juttatják eszünkbe) a színészetet a „művészetek koronájának” tekintő költő indulatos, többre, jobbra serkentő szavai. H.N. Kátay Mihály zománckét í
