Petőfi Népe, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
Győztesekkel Itália földjén tér, a csillagos ég — és az esti díszkivnagitasban ragyog a dóm Homlokzatán a mozaik. Ki mennyire bírta, tartogatta zsebpénzét, „spórolt” Riminue — elterjedt, hogy a tengerparti bazársoron, no meg a szombati Tavaly februárban tör* tént. Találkoztunk. A lányok meg én. Mindenáron irodalmi színpadot szerettek volna önmaguk művelésére, társaik szórakoztatására. A Berkes-kollégiumból jöttek . Én elvállaltam a csoport vezetését, ők pedig nagyon kedvesek és szorgalmasak voltak. Aztán a Ki mit tud? nagyon fárasztó sorozata, a helytállás az egyre rangosabb mezőnyben (mellette: készülés az érettségire) és a végén örömünnep: felborítva minden előzetes várakozást, nagy meglepetésre az irodalmi színpadok között első a Berkes. Idő: Augusztus 21., reggel 7 óra. Hely: Budapest, Szabadság tér. A Kit mit tud? győzteseinek első csoportja elhelyezkedik a meggypiros panorámabuszban. Irány: Jugoszlávia, Olaszország. És arái tizenkét lánynak még most is hihetetlen, a győztesek között ott vannak a kecskemétiek is. KÉT NAP JUGOSZLÁVIÁBAN Kedd reggel (most még érzékelni tudjuk az időt, később teljesen összefolynak a napok) az Isztriai-félsziget felé robog az autóbusz. Karlovácon áthaladunk, az első megálló a Fruzina-tengerszemnél. Kattognak a fényképezőgépek, előkerül és berregni kezd az Arriflex (tévés forgatócsoport is utazik velünk: az út egyes állomásait örökítik meg a győztesek közreműködésével). Fiume — városnézés autóbusszal, Opatija — ebéd, délután az út első nagy élménye: Pula, Aréna. A hatalmas építmény legalsó kövein festői elrendezésben a Generál-együttes játszik, mi addig felmászunk a szédítő vaslépcsőkön a toronymagas falakra, egyfelől a tenger — most épp egy hajó tart Fiume felé, sok-sok bárka, vitorlás az Adria valószínűtlenül kék vizén. Egyik lányunk önkéntelenül felsóhajt: „Hány üveg tintát kellett beleönteni, hogy ilyen csodálatos kék legyen?” három hangyalany Alattunk szédítő mélységben az Aréna körtribünjein kis hangyák lettek a többiek. Három hangyalány (a Mikrolid-együttes) meg öt hangyafiú (a Generálzenekar) egy mikrogitárral a faltöredékeken, egy sapkás, szemüveges hangya (Pauló Lajos rendező) intésére dalba kezd, egy operatőrhangya kezében hangyaméretű filmfelvevő pásztázza őket. Nincs válasz. A forgatást is befejezték, indulásra vár a busz Irány Rovinj. Senki nem tud róla semmit. Olaszosan Rovignonak hívták, az Isztriái félsziget nyugati oldalán van, egy nemzetközi kempingben lesz a szállásunk. A SZERELMESEK SZIGETE A harmadik nap délelőttje. Egy dinárért visz a helyi buszjárat a városig. A társaság kisebbik fele a táborban marad fürödni. Rovinj. Hét ágra süt a nap, hangos árusok a piacon, száradó fehérneműk a szűk kis sikátorok fölött. A dombtetőn álló templom tornyából felejthetetlen kilátás az itt is szívfájditóan kék Adriára — rajta sok apró sziget, ott jobbra azt a kicsit úgy hívják, hogy „Szerelmesek szigete”. Oda már nem jutunk el — nem jut rá idő. A SZTRÁDÁN Irány Trieszt. Határ- és vámvizsgálat. Mosoly, egy pillantás, egy bólintás — egy személy: tíz másodperc, egy autó: húsz. Alig negyven kilométer és megjelenik az orrunk előtt az „igazi” sztráda. A busz beáll egy kapuba, kapunk egy bilétát, mielőtt letérünk a sztrádáról, majd ennek alapján kell fizetni a sztrádahasználati díjat. És az ott a távolban már Velence! Estére érünk az „álmok városába”. A CANAL GRANDE A vaporettón elakad a társaság szava. Berreg velünk a kis motoroshajó a Canal Grande-n, és az esti homályból sorra tűnnek fel az annyira ismerős képek. .„Nézd, ott egy gondola!” — Hogy hívják ezt a gyönyörű palotát? — Ugye- ez a C’a d’Oro? Ott meg a Rialto híd! És a néha önkéntelen felkiáltások között csönd, bámész áhitat. (Az utazás végén tartott közvélemény-kutatásnál kiderült, hogy az együttes tagjaira az első velencei este volt a legnagyobb hatással, találkozásunk ezzel a valóban feledhetetlenül szép díszletvárossal. Velence után Rimini, díszletszerű álomvilág után az autósztrádás, hoteldömpirges, állandóan zajló életű tengeri fürdő — egy hirtelen jött, egészen más- jellegű nagy élmény. De hol maradt az élmények sorából Ravenna — a Szent Vitál-temp’.om híres mozaikjaival, Dante sírja egy kolostor falához támaszkodva? Hol maradt San Marino, ez a hármas hegyre települt minikóztársaság, operettjelmezes határőreivel, hétfőnyi rendőrségével, huszonöt szállodájával? Hol maradt Firenze felé tartva az Appenninek meredélyeit megmászó autóút élménye? FIRENZE CSODÁI Firenzére már többen elfáradtak, belefásultak az élményekbe. De akik bírták, azoknak ezernyi csodája közül megmutatott néhányat ez a cseppet sem múzeumcsendes, kincseit takargató varos. Fárasztóan lenyűgöző az Uffizi, fenséges a Dávid-szobor, fóbe- kólintóan szép a Medici-kápolna, titkokat sejtet egy palota árkádos-loggiás udvara a Via Cavouron (és miket hagytam ki?) — de a legmegdöbbentőbb szépségű élmény: a Belvedere bástyáin Henri Moore- szobrokat világítanak meg a reflektorok — hátteret mindehhez Firenze éjszaka is fényekben tündöklő panorámája. Aláfestőzenét (ki rendelte meg még ezt is nekünk?) valamelyik templomból kiszűrődő kórus szolgáltat. Furcsa érzés, hogy a mi fogalmaink szerint itt minden műemlék, de a műemlék él, lélegzik. A házak falát plakátok éktelenítik: öles hirdetések és a vietnami háború ellen tiltakozó falragaszok váltakoznak a kommunista párt gyűlésre hívó felhívásával és az újfasiszták falra festett jelvényeivel. A házak kapujában műanyag zsákocskák — ezekben gyűjtik a szemetet, hajnalban majd jön és összeszedi a szemetes vaporettó. (Itt még a „kuka” is vízen közlekedik.) ESTI KONCERT A SAN MARCON Mi marad meg legjobban Velencéből az emlékek tárházában? A Meseváros sikátorai, kis hidjai, a csöppnyi tér díszkútját körülücsörgő gondtalan-felsza- badult féléjszaka? A Campanile erkélyéről a város és a tenger csodás, megunhatatlan panorámája? Vagy a búcsúeste Velencétől? A Szent Márk téren szimfonikus zenekar játszik, a Parasztbecsület fantázia dallamai szárnyalnak a tér árkádjai alatt — a téren álló hatalmas tömegben együtt dúdol a zenekarral egy amerikai kismama, szakállas néger és magyar diáklány. Nincs nyelvi probléma, nincs dollár és forint, nincs „hány lírám marad még?”, csak zene van. Zene, zene — nem is a fülnek, hanem egyenesen a szívnek — mert mindennek még keretet a mi búcsúnk ad, és ez a csodálatos arányú piacon lehet legolcsóbban vásárolni. Folyt is az aücudozás kézzel-lábbal. Ki nadrágra, ki pulcsira, ki ernyőre vadászott. Előbb mosolygott, majd tiltakozott, aztan megsértődött az árus, minor nem akartuk megadni a kétezer lírát az esernyőért, végső érvként lekapitalistázott bennünket. (Olyan harsány kacajt tán se előtte, se azóta nem hallott a tengerparti bazársor, mint akkor — kecskeméti kollégista lányoktól.) Végül ezerhatszáz líráért mégis Lapu Marié tett az áhított díszes nyelű esernyő. MI IS BESZÉLGETTÜNK A FERDE TORONNYAL Közben egy kirándulás Livornóba, Pisába. A társaság nagyoboik fele meglehetős tartózkodással fogadta az utazas alatt az olasz konyha számunkra szokatlan ízeit, furcsa ételeit. Alig ketten: Magyaróvári Ági és Appel Zsuzsa ették végig mindig kíváncsiságból is a menüt, sőt még a tenger gyümölcseinek különböző vállfajait: kagylót és polipot is kóstoltak (egészseggel túlélték). Pisában a ferde torony — mintha orra akarna bukni, ferdébb, mint a képeken, a tetejében csak úgy húz mélység felé a déli lejtő. Móra Ferenc jut eszünkbe, ki' innen a zöld gyepről beszélgetett a ferde toronnyal. Móránk még azt mondta: „...egész Pisa ferde, csak én vagyok az egyenes.” Azóta módosította álláspontját, rájött, hogy idegen- forgalmi szempontból sokkal hasznosabb, ha ferdének tartja magát. Hadd higgye ez a sok kiváncsi zarándok a pénzéért, hogy ekkora ferdeség nem létezhet másutt az életben, csak Fisában — egyedül és kizárólagosan. KEZDJÜK EL ÜJRA TÁLÁN! Hazafelé száguld már a piros busz — még egy vonatozás, séta Postojnában, a kontinens legnagyobb cseppkőbarlangjában — már rendszerezni, összegezni próbáljuk az élményeket. És mikor — magam sem komolyan gondolva — felteszem a kérdést az együttes tagjainak, hogy megérte-e a sok-sok munka, a néha gyötrelmes-nehéz próba, szinta kórusként csattant fel műsorunk zárómondata: „Kezdjük el újra talán!” Takács László Zelk Zo'tán: Ninc^ Megteremtette a világot, aztan öngyilkos lett az isten, ezért születünk árvaságra, ezért taposnak be a földbe, mint füvet a csorda, az évek. Nincs aki körmünkre koppintson, kezünkből a kést kicsavarja, ajkunkról a vért letörölje, és lelkűnkről a verejtéket. Holnap meghalok, hál fennhangon elmondom utolsó imámat, fejem a lelakatolt égbe és a földi kövekbe verve, égtől földig hajlongva mondom, hogy Nincsen, nincsen, nincsen, és nincs és nincs és nincs és nincsen! Ámen! A művelődés központjai Művelődési otthonaink többsége a megnövekedett igényeknek az elmúlt esztendőkben már nem tudott eleget tenni. A miértnek több összetevője is van. Az egyik: a nyilvántartott 3358 művelődési otthon közül mindössze 1913 alkalmas a korszerű közművelődési igények hozzávetőleges kielégítésére, de felszerelése ezek egy részének is hiányos, és szinte állandó anyagi gondokkal küszködik. A másik: a jelenlegi állami támogatás a legtöbb intézményben még a fenntartási költségeket sem fedezi. Ez pedig azt jelenti, hogy a művelődési otthonoknak maguknak kell megkeresniök a működésükhöz szükséges anyagi fedezetet. Ezeknek a kereseti forrásoknak azonban alig van közük a megfogalmazott célhoz. A harmadik: kevés a megfelelő szakember és azok erkölcsi-anyagi megbecsülése is elmarad a hasonló képzettségű, de más munkaterületen dolgozó szakemberek erkölcsi-anyagi megbecsülése mögött. Megállapították, hogy a jelenlegi, saját bevételektől függő finanszírozási rendszer nem biztosítja (nem is biztosíthatja) kellően a szakmai működés anyagi feltételeit. Ezért született meg az a javaslat, hogy a jövőben az intézmények nagyságától, felszereltségétől, tevékenységi körétől függően differenciált pénzügyi ellátást és gazdálkodási rendszert kell kialakítani. Hogy ez mit jelent? Például azt, hogy a jövő esztendőtől a klubkönyvtárak összes kiadását és bevételét a fenntartó szerv költségvetésében irányozzák elő. Jelenti azt is, hogy a művelődési központoknál és a művelődési házaknál a működés alapfeltételeit szolgáló költségek fedezését az intézmény fenn'artóia támogatásból biztosítsa, ezenkívül a művelődéspolitikai- lag legfontosabb feladatok megoldásához szükséges összegeket is támogatásból bocsássák a művelődési otthonok rendelkezésére. Vagyis: az, hogy jut-e pénz ismeretterjesztésre, szakkörökre, klubok fenntartására, ne legyen többé annak függvénye, hogy hoz-e hasznot egy-egy beathangverseny vagy bál a művelődési otthon számára... Tulajdonképpen ki a felelős egy-egy település köz- művelődéséért? Eddig sok helyütt ez úgy fogalmazódott meg, hogy a település egész kozni uvelődesi tevékenységéért a művelődési otthon igazgatója felel. Ez így nem reális, hiszen a művelődési otthon csak egy a közművelődés számos intézményei között. A település egészének közművelődéséért elsősorban a tanács a felelős, amelynek az új tanácstörvényben megfogalmazott elvek alapján irányító, ellenőrző és koordináló szerepet kell betöltenie. Szükséges mind a főhivatású, mind a tiszteletdíjas népművelők bérrendszerének korszerűsítése, fontos, hogy a pedagógusokéhoz hasonló végzettségű népművelők részére is különféle szociális kedvezményeket, például lakás- építési kölcsönt biztosítsanak. A művelődési otthonok helyi intézmények. Ez azt jelenti, hogy tevékenységük tartalmát, módszereit, formáit és hatókörét meghatározza a település gazdasági arculata, a lakosság rétegződése, az egyes rétegek érdeklődési köre és műveltségi szintje, a helyi hagyományok jellege, valamint az, hogy milyen más közművelődési intézmények találhatók még azon a településen. Mivel helyi intézmények, helyi igényeket elégítenek ki, joggal tarthatnak számot a helyi erőforrásokra. Ebből következik, hogy tovább kell erősíteni a művelődési otthonok közös működtetésére, fenntartására irányuló kezdeményezéseket. A cél, hogy a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, ipari üzemek, ktsz-ek, ÁFÉSZ-ek hathatós anyagi, segítséget nyújtsanak. A művelődési otthonok feladata ismert: a lakosság minden rétege — de különösen az ifjúság — számára lehetőséget nyújtsanak és ösztönzést nyújtani a különböző művelődési közösségek kialakítására, a tudomány és a művészet sokoldalú, aktív elsajátítására, a társas élet változatos formáinak gyakorlására, a kulturált szórakozásra és pihenésre Bodri Ferenc; Fiatal nő
