Petőfi Népe, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-22 / 250. szám
Pedagógusok, tudósok, írók a népzenéről A népi kultúra megőrzését és továbbadását segítő törekvések jelentős állomásai voltak az évenként megrendezett több napos kecskeméti találkozók. Az utolsóra ebben a sorban 1970 augusztusában került sor, s ez, külső tényezők okozta ellentmondásossága ellenére olyan eseménnyel zárult — a harmadik este nagy színházi bemutatójára gondolok —, mely valóban seregszemléje volt a ma is élő népzenei értékeknek és egyszersmind az összes eddigi találkozók magas színvonalú összefoglalása. Legalább egy napot Minderről, sajnos, múlt időben kell beszélnünk. A megrendezett találkozók sikere és országos visszhangja kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ezt a példamutató kezdeményezést hagyománnyá tegye, éleiben tartsa. Azzal, hogy az évenkénti ismétlődést kétéves ciklusok váltják fel — még egyet lehet érteni mind szervezési szempontból, mind a színvonal megtartása érdekében. Annál nagyobb csalódást okozott idén az az elhatározás, miszerint a találkozót nem rendezik meg, illetve a IV. Duna menti Folklór Fesztivál egyik (szerény) ágaként 1973-ra halasztják. Pedig az idén is volt elég érdeklődő mind a népművészek, mind a népzene ügyét szívükön viselő közönség körében. Nem is szólva arról, hogy egy év késés pótolhatatlan személyi veszteségeket okozhat, hiszen a hagyományos népzene művelőinek jelentős része idős ember. Az első találkozók szereplői közül már most is többeket örökre nélkülöznünk kell, köztük a három éve még itt járt kiváló bükkszéki furulvást, Pozsik Pista bácsit. Ügy látszott tehát, hogy a kecskeméti népzenei találkozó az eddigi formájában befejezte rövid életét Ebbe szerencsére nem nyugodott bele mindenki. A Bács-Kiskun megyei Népzenei Társaság és annak fáradhatatlanul lelkes vezetője: dr. Kálmán Lajos kez- deménvezésére állami, társadalmi szervek és intézmények fogtak össze, hogy legalább egy napot az idén is szenteljenek a népzene ügyének Kecskeméten. így került sor a népzene napjára október 18-án, szerdán. Miben folytatta ez a nap a korábbi találkozók hagyományát? Mennyivel volt kevesebb vagy több amazoknál? Szerényebb keretek — összefogottobb program Egy nap mindenképpen kevesebb háromnál — mondhatná akárki. Reggeltől estig kellett mindennek lezaj- lania, s nem is a nyilvánosság előtt, a színházban vagy a művelődési házban, hanem a házigazda szerepét vállaló és kitűnően teljesítő Óvónőképző Intézet dísztermében. Volt ugyanakkor óriási előnye is a térbeli és időbeli korlátoknak: a gazdaságosabb időkihasználás, az események összefogottsága és nagyobb sodrása. Mondhatjuk: egy napot töltöttünk együtt, de azt valóban együtt töltöttük, egyetlen ívben pergett le a délelőtti, délutáni és esti program. Sőt, ezen belül sem különültek el az egyes területek: nem volt külön előadás, tanácskozás, vita, bemutató és daltanítás, hanem ez mint át- meg átszőtte egymást, élettel töltve meg a szavakat, felfrissítve a figyeléstől elfáradni kész elméket. A keveredésnek ez az előnyös formája tehát a szükség műve volt. Elméleti tanulságok A tanácskozás a korábbi évek gyakorlatát követte, azzal a különbséggel, hogy most nem akart tudományos lenni, hanem gyakorlati szempontból vetette fel a népdal helyét és jelentőségét társadalmunkban, a hagyományőrzés és a továbbadás eredményeit és prob lémáit. Vitányi Iván szellemesen jegyezte meg, hog\ akik évek óta leülünk ez ügyben tanácskozni, min denben egyetértünk, s vita helyeit legfeljebb egymás győzzük meg arról, amiről eredetileg is meg voltun] győződve. Valóban jó lenne egyszer már azokkal ta lálkozni, akiknek a véleménye ellenkezik a miénkkel akik elvetik a népi kultúrát, vagy ami még rosszabb meghamisítják és ezzel elfedik az érdeklődők elől va lódl értékeit. A hozzászólásokban olyan kérdések me rültek fel, mint a kihalóban levő régi formák helyébe új hagyományok kialakítása, a megszólaltatás követelményei, a terjesztés és átadás módszerei, a népzene és a „pop”-zene viszonya, a népzenéért folytatott harc stratégiája társadalmunk és kulturális életünk mai közegében. A témák nem újak. A felvetett problémák azonban újra és újra gondolkodásra késztetnek. Szóba került a népdalok — nemcsak iskolai — tanításának hatékonyabb módszertana, ennek szükségessége. Erre azonban nem elméleti, hanem gyakorlati választ kaptak a résztvevők. Mai„igricek" A nap folyamán többször került sor daltanításra. Természetesen nem iskolás módon, hiszen kotta egyáltalán nem volt kézben, s a kotta egyébként is csak tökéletlenül rögzíti, szinte csak vázát adja a hangzó zenének. Hanem azon a módon, ahogyan évszázadokon át öröklődött a dalkincs. A hallás után való, a hangokkal együtt az élményt is átadó daltanítár ra ennek két kiváló műve lője: Bállá Péter és Var Lajos adott példát / „módszer” lényegét Ball Péter megrendült szavr fejezték ki a legszebben é legtömörebben: „Mégha: lók a népdal nagyság előtt.” Kálmán Lajos ne vezte el ezt — vitathat szóval, de érthető tarta lommal — „igrickedésnek’ „igric-pedagógiának”. Mi lyen jó lenne, ha Isko Iáinkban is Ilyen hitele sen, nem tananyaggá me revítve és nem tanterv követelmények béklyóib zárva tanítanánk a nép dalt! —, ez a tanácskozó sok vissza-visszatérő, mer, állandóan időszerű gondo- Tánczos Péter lata. Itt említendő a nap egyetlen „külső” programja: a népművészek és „énekeltetők” kisebb csoportokra oszolva 12 iskolát kerestek fel a déli órákban, köztük olyanokat is, ahol semmilyen tervszerű zenei nevelés nincs. Ezek a látogatások, melyeken bemutatás, daltanítás és közös éneklés folyt kötetlen, rögtönzött formában, a találkozó legfontosabb „kisugárzásai” voltak, a gyakorlatban mutatták meg a népzenei kultúra felélesztésének és ápolásának lehetőségeit és feladatait. S ebben az őszi munkanap előnyére vált a találkozóDr. Kálmán Lajos és az Óvónőképző Intézet egyik kórusa nak, hiszen a tanulóifjúságot most nem kellett külön toborozni. Zenei bemutatások A már említett oldott formában került sor a meghívott népművészek és előadóművészek bemutatkozására. A szereplők korban és „műfajban” a legkülönbözőbb rétegeket képviselték, jól mutatva, hogyan él a hagyományos folklór idősebbek (Kgerbocsi asszonyok, Sütő Gyula, Tánczos Péter) és a legfiatalabbak (Minárcsik András, 13 éves) körében. Faragó Laura éneke azt példázta, ahogyan egy mai felnőtt fiatal a megtanult ősi anyagot újraélni, míg Halmos Béla—Sebő Ferenc kettőse a népzene új, mai eszközökkel való életre keltésére mutatott meggyőző példát. Vass Lajos Kodály: Magyar népzene VII. füzetének eléneklésével a műzenei szintre emelt népdal e ritka szép darabjaival örvendeztette meg hallgatóit, Kurtág Márta kitűnő zongorakíséretével. Az esti együttlét során pedig az óvónőképző I. évfolyamának kórusa tartott szép bemutatót Kálmán Lajos összeállításában, betanításában és vezetésével, bizonyítva, ahogyan ez a népdal ügyét élete központi feladatának tekintő kiváló szakember, a népzenei nap fő szervezője és irányítója, elveit és céljait a saját pedagógiai munkájában eredményesen váltja valóra. Ügy érzem, a szerdai nap a korlátozott lehetőségei között teljesítette feladatát. Ez csak fokozottabban húzza alá az elmúlt évekéhez hasonló, szélesebb körű találkozók szükségességét. Es az itt felvetődő gondolatok továbbvitelét a hétköznapok során. Körber Tivadar Sásdi Sándor: A gyerek jóllakik Dorsa Ferencnét ak- ® kor ismertem meg, amikor a Földművelésügyi Minisztérium elismerő oklevéllel tüntette ki. Mint a kartai termelőszövetkezet legtöbb asszonya, a növénytermelésben dolgozik, mégpedig brigádvezetőként. Házas fiával, unokáival lakik a háromszobás, vadonatúj épületben, ötvennyolc éves, hajában egyetlen ősz szál sem látszik. arcát is fiatalossá teszi derűs mosolya, csak hajlott ( háta árulkodik az évek múlásáról. Derekát nyomogatva mondja: — Világéletemben eleget robotoltam, örömest dolgozom most is. Hogyne szorgoskodnék, amikor látszatja van a munkámnak. Tele pince, tele kamra, a füstölőn négy sonka, két sorban a kolbász, a padlásgerendán lisztes zsák vastagodik pedig jól emlékszem én olyan télre, hogv száraz kenyeret alig tudtunk ad ni ennek az én fiamnak Mintha a falon túl lát na, valahová nagvor messzire, a gyászos múlt ba. Keze az unokája fe jét simítja, a kislány sür geti: — Mesélje el, öreganyám. ,e Én is kimondom a biztató szót, és nagy neki- készülődéssel rá is kezdi: „... Ültem egymagámban, hangosan sóhajtottam: mi lesz velünk, menny béli isten? Senki sem felelt: az óra ketyegett a falon, a láda alatt rágcsált az egér, más nesz nem hallatszott. Néztem a szürke téli eget... Nyolcéves házasok voltunk, azalatt sokszor felkérdeztem az istent, felelősségre vo- nóan és mérgesen, hogy „jaj, mi lesz velünk?” — Adódott úgy is, hogy fenyegettem az ég felé, úgy Is, hogy ijedten megkulcsoltam a két kezemet, de semmi sem használt A földet hő takarta, az uram sehol se kapott munkát és a kisfiam, Jancsi, délután kétszer is hiába ismételte: — Édesanyám, éhes vagyok. Kiment az udvarra, nézte, hogyan csinálja az apja a hóembert, még biztogatta is: — Szeme meg bajúsza is legyen ám neki... Csákója is lett; újságpapírosból hajtogatta össze az uram. A gyerek nevetett, örömében a térdét csapkodta, de hirtelen megint sírósra halkult a szava: — Bemegyek. 1éhes vagyok... A szoba meleg volt, a tűzhelyen pattogott a kukoricacsutka. két napig még pattoghat, aztán elfogy az is. Ügy teszek majd — gondoltam — mint a többi szegény asszony. Napkelte előtt, amikor az erdész még alszik, elmegyek a papok erdejére, fejemen hozom haza a nagy köteg rozsét. Nem is a tüzelő a baj, hanem az. hogy a — Édesanyám, messen kenyeret! Az uram meggyújtotta pipájában a futószeder levelét, teszi, mintha nem hallaná a siránkozó szót. ölébe húzza Jancsikát: — Meséljek az arany- csengős bárányról? Hiába utánozza a bárány bégetését, ugrándo- zását, a kisgyerek csak azt hajtogatja: — Éhes vagyok... Az uram odahajol hozzám, a fülembe pusmogja: — Az asztalfiába maradt még egy kis héja ... — Maradt ám, de azt már délben nekiadtam. — így vissza én, mire emberem felveszi az ágyról a vedlett kalapot, indul kifelé. ..Megyek...” mondja olyan hangon, hogy az fenyegetőbb, mint az én égfelé emelt öklöm. Faggatom, hova menne, de annak csak zihál a melle, mintha már el rs kezdte volna valakivel 1 birkózást — Lehet, hogv megszokom valakinek a torát .... lehet, hogv csak 'opok. de nem hallgathatom tovább a gvsrek ku- nverálását... Ne félj fiam, hozok neked kenyeret ... Keze már a kilincsen, de kívülről nyomják le előbb és gazdag Somos felesége lépi át a küszöböt. — Te érted jöttem, Te- ra, meghalt anyánk, virrasztóba hívlak. Ne vesz- kődj a főzéssel, hoztam ételt uradnak, gyerekednek. csak siess, öltöztetni szeretnénk a halottunk kát. Rakja ki az asztalra a kolbászt, a húsos szalonnát. friss kenyeret, má- koskőttest. Jancsika nézi, nézi és úgy nyalja meg a szájaszélét, mintha máris valami jó ízt érez- ne rajta. Az uram csak áll, fején a rossz kalap és próbálja úgy mondani. hogy sajnálkozás érződjön a szavából: — Isten nyugosztalja anyádat, jó asszony volt...' — A légynek sem vétett — toldom meg én, és szinte tuszkolom magam előtt kifelé gazdag Somos feleségét. Amikor odaálltam a halott mellé, hogy mosdassam. ráadjam a fehér gyolcsruhát. a kisfiam nevetős kék szemét láttam. a zsírtól csillanó piros száját.. ” Elhallgat, arcán feldereng a fiatalos mosoly: / — Régen volt, igaz se volt talán:.« gyerek újra elébem állt: Bozsó János: Alpári utca
