Petőfi Népe, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-09 / 213. szám
4. oldal 1972. szeptember 9, szombat Falukutató jegyzetek Kollégium és káprázat Ritka nemes célt szolgál az a nagy társadalmi összefogás, amely hétközi kollégiumok építésével kívánja végérvényesen megszüntetni a tanyasi iskolás gyermekek hátrányos helyzetét. Az egyenlő társadalmi esélyek megteremtésével — legalábbis e vonatkozásban — a szocializmus egyik alapelve válik valóra. Ez idáig rendjén van. De máris számolnunk kell egy nyugtalanító jelenséggel: némely, már működő kollégiumok vezetői, a kétségtelen jószándéktól vezérelve, eléggé sietnek elkápráztatni az odakerülő tanyasi nebulókat, a kényelemmel, a csillogással, a technikával. Olyannyira, hogy egy-két hónap eltelte után hétvégeken soknak nem is akaród- zik hazamenni a szüleihez. Mert a kollégiumban tévét lehet nézni... Mert kényelmesebb a fekhely ... Vagy esetleg választékosabb a koszt... A legtávolabbról sem óhajtom, hogy a diákotthonokat rideg, spártai kaszárnyákká alakítsák át. Ez végzetes hiba volna. Sőt, inkább azt kellene kívánni, hogy az épülő kollégiumok berendezése minél korszerűbb, praktikusabb, s minőségileg kifogástalan legyen. Azért, hogy jól szolgálja a tanulás feltételeit. Ezen túl már a nevelőre hárul a feladat, hogy tanulóival megértesse, szüleiket abban a környezetben becsüljék meg, amelyben küzdelmes életüket addig leélték, s még azután is ott élik. Még ha az tanyán történik is. Sőt az volna jó, ha a nehéz körülmények között helytálló ember válhatna példaképpé. A komfort pedig nem cél, hanem feltétel a mostani és a későbbi helytálláshoz. De a feltételeket is csak úgy tudja megbecsülni a kisdiák, ha szombat délutántól hétfő reggelig hetente ízelítőt kap azokból az életkörülményekből, amelyek szüleit körülveszik és naponta próbálják. H. D. A közöny lépcsőm A közönynek vannak fokozatai, s aki e „lépcsőkön” fölfelé halad, annak sorsa előbb-utóbb tragédiába torkollik. Mert önmagában az, ha valaki az élet ilyen, vagy olyan eseményei iránt közönyös, még nem ítéleti alap. De az, aki sem önmaga, sem közvetlen hozzátartozói — gyereke, unokája — sorsa iránt nem mutat legcsekélyebb érdeklődést sem, erkölcsileg, emberileg mélységesen elítélendő. Most azonban nem erkölcsi, hanem — a közönyből fakadó tragédia kapcsán — büntetőjogi elítélésről van szó. Az a közömbösség, ugyanis, amely Tiszaúj faluban, a Petőfi Sándor utca egyik házában, özvegy Palásti Istvánná lakásában naponta irányította a körülményeket. meghatározó volt, már „cselekvő ltö- zöny”-nek nevezhető. Jó másfél évtizede özvegy Palástinénak unokája született, de az anya — az özvegyasszony lánya — nem volt hajlandó a piciről gondoskodni, állami gondozásba akarta adni. Ekkor a nagyanya magához vette a pár hetes „Magam is fellelkesedtem Beszélgetés Csontos László szobrászművésszel A megyei pártbizottság új épületének előcsarnokában meg-megállnak a házbeliek, a látogatók, hogy gyönyörködjenek a portával átelleni falat díszítő több alakos kompozícióban. A vörös márvány lapokból kialakított felületre megyénk jellegzetességeit jelképező figurákat, motívumokat (gyümölcsfákat, népviseletbe öltöz- zött asszonyokat) faragott az ismeretlen művész. Mert kevesen tudják, hogy ki alkotta a kifejező és dekoratív domborművet. Csontos Lászlót illeti az elismerés. ■ Felkerestem és gratuláció után eddigi pályafutásáról érdeklődtem. — Magam is alföldi vagyok, Kisújszálláson születtem. Másfél évtizede végeztem a Képzőművészeti Főiskolát Pátzay Pál növendékeként. Több köztéri szobrom látható az országban, de szívesen foglalkozom kisplasztikával is. A csendes, szerény negyven év körüli művész di- csérően említi a Bács-Kis- kun megyei vezetőket. — Amikor megkaptam a feladatot örültem is, meg nyugtalankodtam. Más ennek a tájnak a hangulata, mint nálunk a Tiszántúlon. Ezt a megyét kevéssé ismertem. Autóba ültettek és megmutatták büszkeségeiket. Magam is fellelkesedtem a nagyszerű alkotások láttán. Az épület tervezőjével, Kerekes mérnökkel sikerült harmonikus kapcsolatot kialakítani. Nyilvánvaló, hogy a korszerű épület nem tűri az aprólékos formákat. Kétségtelen az is, hogy ki kell elégíteni bizonyos ornamentikus és tematikus igényeket. Talán sikerült ezeknek a kívánságoknak megfelelni. Szokásomhoz híven teljes egészében magam faragtam meg a márvány lapokat. * A harmadik emeleten látható szép „Lányfej”-e Hallottam, hogy ezt az alkotását hosszabb időre a megyei pártbizottság épületének a díszítésére kölcsönözte. Milyen indokok vezették elhatározásában? — Arról beszélgettünk a megyei pártbizottság egyik titkárával, hogy jó lenne megismertetni a mai képzőművészettel azokat, akik ügyeiket intézik az új székházban. Felajánlottam, hogy szívesen átengedem egyik művemet és ha ezt „megunják” kicserélem másikra. Azt hiszem ezt a módszert máshol is követhetnék H. N. gyereket, azzal a vallott céllal és szándékkal, hogy öreg napjaira — akkor ötvenhárom éves volt özvegy Palástiné — támasza legyen. Ez alatt azt értette, hogy a felnőtt lány dolgozni fog, eltartja őt. Föl is nevelte a lányt, Horváth Irént, aki kijárta az általános iskola nyolc osztályát. A nagymama nevelése mindössze abban nyilvánult meg, hogy engedte iskolába járni a lányt. Azontúl a szó szoros értelmében nem törődött vele. Az öregasszony közönye akkor sem oldódott fel, amikor látta, hallotta és tudta, hogy az alig tizennégy éves Horváth Irén már férfiakkal barátkozik. Egykedvűen fogadta azt a tényt is, amikor tizenöt éves unokája gyereket szült. Nem kérdezte tőle, ki a gyerek apja, nem vonta felelősségre. A kicsit állami gondozásba adták, s ezzel napirendre tértek az egyáltalán nem hétköznapi esemény felett. Nem mutatott különösebb érdeklődést az anya sem, özvegy Palástiné lánya, aki mindössze néhány kilométerre levő Alpáron lakik. Ezek után lehetett-e csodálkozni, ha egy év múlva újabb és szintén ismeretlen apától származó gyereket hozott világra Horváth Irén? Ezt a kicsit is állami gondozásba adták, de a 16 éves anya azóta sem tudja hol, merre lehetnek a gyerekei. így szivárgott a közöny föl-föl, a nagyanyától a lányig, a lánytól az unokáig, majd a dédunokákig. Ennek az lett a szomorú következménye, hogy a harmadik dédunokát megölték, a legnagyobb hidegvérrel és egyetértéssel. Horváth Irén ugyanis 1971 nyarán megismerkedett egy fiatalemberrel. A férfi meglátogatta a lányt otthonában, bemutatkozott a nagymamának, ismerkedett a szomszédokkal és kifejezett szándéka volt, hogy feleségül veszi Horváth Irént. Ezt meg is mondta neki. Közben azonban a lány szomszédai figyelmeztették a fiút: nézzen jobban körül a lány múltjában, mert ott nem egészen tiszta dolgokat is talál roajd. Már tudjuk, hogy mi lehetett az eredménye a „körülnézésnek”. Így aztán a fiatalember visszatáncolt a tervezett házasságtól. De csak attól. Horváth Irén ugyanis 1972. április 13- án megszülte harmadik gyermekét. Kivételesen tudta ki az apa — az egykori kérő. A családban felhalmozódott, már-már tudatosan táplált közöny itt éri el tetőfokát. A nagyanya természetesen tudta, hogy az unokája „úgy van”. Egyetlen szóval sem célzott azonban arra, hogy mi ez, már megint és mi lesz ezután. Látta azt is, amikor az említett napon unokája átment a szomszédjukban levő, lakatlan ház udvarára, rosszul érezte magát. Néhány óra múlva meg is jelent Horváth Irén, kezében az újszülöttel. Megmutatta a nagyanyának, aki ezt válaszolta „Tegyük a dunyha alá, ott majd megfullad ...” A szándékot tett követte, s a kislány egy óra múlva halott volt. Estig még rejtegették a szobában, majd az öregasz- szony becsomagolta dédunokája piciny testét egy papírba, s fölvitte a padlásra. Három napig ott volt az áldozat. Akkor özvegy Palásti Istvánná lehozta a gyereket, s oda nyújtja Horváth Irénnek: — Itt van, ásd el! El is ásták, de a bűncselekmény hamarosan kiderült. A szomszédok ugyanis látták, hogy terhes volt a lány, de az üresen álló ház gazdája is meglátogatta a portát, s ott az egyik mellékhelyiségben vérnyomokat talált. Jelentette a rendőrségen. Horváth Irént letartóztatták, s az öregasszonnyal együtt a vádlottak padjára került. A megyei bíróság két-két évi szabadságvesztésre ítélte őket. özvegy Palásti Istvánné büntetésének végrehajtását azonban — 73 éves korára, egészségi állapotára tekintettel — öt évi próbaidőre felfüggesztették. Horváth Irén végrehajtható büntetést kapott. Az ítélet Palástiné tekintetében jogerős, Horváth Irén azonban egyhítésért fellebbezett. G. S. Tokba zárt dicsőség D izony itt-ott elég ® lanyha a versenymozgalom agitációja, s propagandája. Hány üzem, munkahely van például, ahol az élenjáró dolgozók belső népszerűsítéséről is egyszerűen leszoktak. Félévről félévre egész kis apparátus foglalatoskodik a munkateljesítmények brigádonkénti értékelésével, s megkönnyebbülten lélegzik fel, mikor végre ■— a szokásos jelentés X. számú mellékletként —• „becsatolhatja” fáradozása gyümölcsét. Megvan a brigádok sorrendje, a szükséges termelési-eredményességi adatok. Kiderül, melyik a három első, s nevüket esetleg külön is bele lehet foglalni a beszámoló szövegébe. Talán még „sajátossá” is tehető a méltatási szempont azzal, hogy a legjobb brigádok egy-egy speciálisan kiemelkedő tulajdonságát is feltünteti a jelentés. Hogy tehát N. brigád különösen a minőségre kényes, míg Z. a menynyiségi követelményeket is fontosnak tartja. A jelentés, a gépelt szöveg aztán átmegy tucatnyi „illetékes” kezén, elolvassák, szűkebb vagy szélesebb fórumok meg is vitatják. Aztán persze — az ilyen meg olyan határozat értelmében — a keresethez ennyi meg ennyi prémium is ragasztódik bizonyos időszak múltán. S végül, a féléves vagy éves beszámolókban, a kollektívák előtt is megnevezik a legeslegdereka- sabbakat. 1^4 ért ugye, azért egy * 8 két vagy három ezres létszámú üzem munkájának számbavételekor ezer és egy szempontra kell kitérni, már csak a tájékoztatás sokoldalúsága céljából is. Hol lenne hely a beszámoló gépelt szövegében annyi — s örvendetesen mindig növekvő számú — szocialista brigád nevének felsorolására, mikor az idő is annyira köti az előadót. \/ an aztán egy se- * regnyi élenjáró ember, akinek a neve már az előírásos jelentések mindegyikében sem lát napvilágot, tehát úgy mint már egyedi mivoltában Nagy János — hanem csak brigádjának nevébe beleötvözve. Az esetek túlnyomó többségében a2 anyagi elismerés kijár már a borítékba tett ösz- szeggel, s egy rubrikába írt számadattal. Ám ez eléggé „láthatatlan” mások, a többiek, s azok számára, akik elé követendő példaként kívánnánk állítani a nagy átlagon felül teljesítőket. Márpedig ha valaki versenyre „adja a fejét”, aligha hihető, hogy afféle szerzetesi álszerénységből mindenki más számára titokként akarja megőrizni eredményeit, s tökéletesen kielégíti a forintban kifejezett elismerés — boríték!» zárva. Meg jelentések mellékletébe rejtve. Az értékes, hasznos munka révén kiküzdött nemes dicsőségnek kell a nyilvánosság. Ha a verseny honorálásának az ez oldala elmarad, még talán versenyről sem beszélhetünk, hiszen ennek nélkülözhetetlen kelléke a mások előtt láthatóság, mert enélkül nincs húzóhatás, ösztönzés: „Lássuk, vagy-e olyan legény, mint én?” r\ nmaga „nyilvános'' sága” senkinek nem elég, ha egyszer azt tűzte maga elé, hogy márpedig összeméri erejét, tehetségét, képességeit másokéval. Annak eldöntésé; hez, ki a különb a vetélkedők közül, szükséges a megfigyelők, az elbírálók, a „nézők” hitelesítése. Azaz az elismerés. A társadalomtól kapott dicséret. A mi megnyilvánul ** olyan egyszerű, de érthetetlenül feledésbe ment módszerben, mint az üzemi dicsőségtáblára kitűzött fénykép, a faliújságra kiírt névhez fűzött pár szavas tiszteletadás. Vagy az egyik legkézenfekvőbb eszköz: az üzemi újságban, híradóban való népszerűsítés. Rendszeresen. Kicsiben olyan ez, mint a mostani olimpia dicsőségtáblája a tévében. Nemde egy egész ország közérzetét „feldobja”, ha a honfitárs képe az „érmes” keretek valamelyikében megjelenik? Mit szólnának viszont a győztesek, a legjobbak, ha nevük, arcképük láthatatlan maradna saját népük, s más nemzetek előtt? Ha csak hivatalos verseny- jegyzőkönyvekbe zárnák dicsőségüket? Tóth István folyóirat* szemle Szeptemberi számában a TISZATÁJ a mai román irodalomból ad összeállítást. A nálunk is ismert Popescutól és Buzurától (őt a Forrás is bemutatta már) közöl a lap egy-egy novellát. Mindkét író Kolozsvárott él, s jelentős egyéniségei a romániai irodalomnak. (Buzura nemrégen kapta meg az állami irodalmi díjat). Olvashatunk még — többek között — Zaha- ria Stancutól is egy verset, akinek gyönyörű sira- tóját „Mennyire szeretett” címmel a Magyar Televízió is bemutatta nemrégiben. Közli még a Tiszatáj Balogh Edgár cikkét Tamási Áronról, sürgetve az író életének és életművének igényes feldolgozását. A Tiszatáj ezzel a számával tovább bizonyította, hogy egy határozottan felfelé ívelő szakaszához érkezett él. A fiatal alkotóknak szenteli, csaknem teljes terjedelmét az ÜJ ÍRÁS Az ismert neveken (Par- di Anna, Császár István, Gutái Magda, Szepesi Attila, Nádas Péter) kívül az eddig ritkán (alig) vagy egyáltalán nem publikáló írók műveit szerepeltetik. (Ana Zsuzsa, Vasuta Gusztáv slb.). Buda Ferenc — nem tartozik ugyan a fiatal írókhoz; legfeljebb a köztudatban jelképesen él így, mégis szerepel: finn és lapp népköltészeti fordításaival jelentkezik; (a Forrásban közölt török, cseremisz stb. fordításainak folytatásai ezek.) Farkas László és Szabó György figyelmet érdemlő — s részben vitára serkentő — cikkeket közöl a legfiatalabb írónemzedékről. Sajnos, a JELENKOR új számában kevés igazán jó olvasmány található. Legfeljebb Bertha Bulcsú két írására (Interjú Vas Istvánnal; Balaton) hívnánk fel ezúttal olvasóink figyelmét. Juhász Ferenc a fotós Móser Zoltánt mutatja be, a tőle megszokott lírai hevülettel. Ám talán igazuk lehet mégis azoknak, akik szerint igen-igen „egykap- tafára” készülnek ezek a „Juhász Ferenc-es” bemutatások. Az egyébként tekintélyes Jelenkor e száma jóval alatta marad a megszokott saját színvonalának; — éppen ezért fokozott figyelemmel várjuk majd a következő, októberi számot. Varga Mihály Gépzsírok gyára A Komáromi Kőolajipari Vállalat almásfüzitői telepén új gépzsírgyár építését kezdték meg. Erre a korszerű üzemre hárul majd az a feladat, hogy ellássa az egész népgazdaság ipari berendezéseit, a különböző gépeket és a közlekedés eszközeit a szükséges és nélkülözhetetlen gépzsírokkal. A tervek szerint 1974 középre elkészülő új létesítmény évi 30 000 tonna, több mint száz fajta gépzsír és speciális génolajok előállítására lesz alkalmasr
