Petőfi Népe, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-27 / 202. szám

S

zombat este hét éra volt mindig Japie Greyling számára a hét tetőpontja. Déltájt ért haza a munkából, bekapta az ebédet, majd berohant a fürdőszobába. Megmosta az arcát, a fogát; gargarizált, leheletillatosító cukorkát tett a szájába. Utána felfrissültén a szobájába ment, és elővett egy inget. A választása ma egy paradicsomszínűre esett, melyet fekete függőleges csíkok tarkítottak. Sötétzöld vászonöltönyt vett fel hozzá, jó szűkét, melyben kényelmetlenül mozgott, lila zoknit meg sötétsárga cipőt.

Amint éppen szedte rendbe tömött, nyakig növesztett szőke haját és kente rá vastagon az olajat, anyja bekukkantott a szobája ajtaján.

— Biztosan moziba mész megint.

Szemrehányás hallatszott a hangjából.

— Anyu, tudod, hogy minden szombat délután moziba megyek.

— Moziba. Moziba! Az ördög találmánya. Ültök forró délután a sötétben és bámuljátok a meztelen nőket azokon az erkölcstelen filmeken.

A fiú nem felelt. A tükör felé fordult, hogy megnézze magát. Nők. A mozi izzadtságszagú forrósága, össze-vissza bonyolódó szerelmi történetek a vásznon, a mellette ülő lány síkos combja, elengedett puha melle.

— Ha szegény papa élne Hogy rajta volt, hogy tisztességtudó, istenfélő ember légy.

— Anyu, az ég szerelmére, mi bajod a mozival?

Az anyja szipogott.

— És még káromkodsz is. Miért büntet engem így az Isten?

Az anya ott állt, az ajtóra támasztva a fejét. Csendesen sírt, a haragja szomorúsággá lankadt. A fia odament hozzá, és egyik karjával félszegen átfogta a vállát.

— Anyu, ne sírj már. Igazán nem bűn moziba járni. Hiszen jár minden barátom.

— Hát az anyád? Nekem mi marad? Ülhetek egyedül a házban? Hendrina elment Hettyhez.

— Rendben van, anyu, megértem. De én fiatal vagyok! Minden barátom eljár otthonról.

— Hát akkor menj. Hagyj itt. Hozzászoktam, hogy egyedül legyek. — Megtörölte a szemét, és felemelte az állát. — Menj moziba.

— Hallgass ide, mama — folytatta a fiú lassan és kényszeredetten. — Holnap elmegyek veled a templomba.

Az anya arca felderült. Magához ölelte a fiát.

— Édes fiam — szipogta. — Milyen rendes gyerek vagy.

A fiatalember merev arccal tűrte a babusgatast. Gyorsan megcsókolta az anyját, és már indult, rohant, hogy elfogjon egy villamost, amelyen Johannesburg központjába eljuthat.

K

apott ülőhelyet és előre élvezte a boldog délutánt, amely vár rá. Ö meg Daniel Roshoff barátja szabálynak tekintette, hogy sohasem „szúrja ki” kétszer ugyanazt a lányt, és gondosan válogat azok között, akik a mozipénztárnál sorba álltak. Járkáltak a sor mellett ide-oda, szemügyre vették a vékony nyári ruhában várakozó, huncut szemű lányokat, hunyor- gattak, kacsintgattak rájuk. Aztán, ha választottak, alkalmazták a taktikát, amely soha nem hagyta cserben őket.

— Bocsánat, hölgyeim — mondta ilyenkor Dániel vagy ő a lányoknak, akik majd megfulladtak a kuncogástól. — Nézzék, későn értünk ide, nem fogunk már jegyet kapni. Megvennék nekünk? — A lányok mindig boldogan megtették. Egymás mellett volt a négy hely, és amikor elsötétedett a nézőtér, minden könnyen ment...

Gondolatai visszaröppentek az anyjához, és büszke volt magára. Jólnevelt, fiú, aki elkíséri anyját a templomba, vigyáz rá. De igazi férfi is, aki nem hagyja férfijogát csorbítani, azt a jogát, hogy lányok után járhasson.

A végállomáson Daniel már türelmetlenül várta. Barátja alakmása volt, csak éppen sötét hajú.

— Fiú, elkéstél — mondta üdvözlésül a barátjának. — Akik sort állnak a pénztár előtt, bemennek addigra...

Japie körülnézett, mintha bizonyítékot keresne erre a megjegyzésre. Johannesburg levegőjét megülte a

A II. Kodály-szeminárium rendezői, résztvevői igyekeztek pontosan betartani az előírt programot. A gyakorlati foglalkozásokat, előadásokat, tanácskozásokat, a meghatározott időben kezdték, s fejezték be. A záróünnepség azonban a tervezettnél tovább húzódott. Hosszú ideig tartott a búcsúzkodás; amíg a hallgatók megköszönték a vendéglátók, a tanárok sok-sok fáradozását, az itt töltött kellemes és hasznos heteket. Érződött, hogy az alkalmi szónokok nagyon őszintén beszéltek, amikor hazánk kulturális életét, a szeminárium magas színvolnalát dicsérték.

A külföldiek másnap, harmadnap vonatra, repülőgépre ültek, és azóta már három világrészen emlegetik a kecskeméti tanfolyamot, hasznosítják az itt tanultakat. terjesztik jó hírnevünket, ősztől a tokiói, zürichi, oslói, torontói, philadelphiai — és sorolhatnánk három tucatnyi várost — gyerekek hallgatják a tanár úr magyarországi beszámolóját, gyönyörködnek népdalainkban, nagy muzsikusaink alkotásaiban. És ami a legfontosabb: remélhetően korszerűbb módszerrel ismerkednek a zenével, „érteni” és szeretni fogják, mire kikerülnek az iskolapadokból.

Kiválóan megfelelt tehát a II. Kodálv-szeminárium az előzetes várakozásoknak. Valóságos igényeket elégített ki és újakat fakasztott. „A viszontlátá ,r~” — így köszöntek a távozók. Még szinte be sem fejeződött a tanfolyam, amikor többen már a következőről beszombat délutáni álmosság. A belváros arculata így,

a tömeg és a kavargó forgalom nélkül, egészen különös volt. Néhány autó szaladgált, egy villamos csörömpölt végig a Market Streeten, kókadt emberek kis csoportja álldogált a végállomásnál.

— Ne haragudj — magyarázkodott Japie. — Megint a mama... — Hirtelen elindult egy karonfogva sétáló párocska felé. A lány magas és bájos volt, s nagy, ruganyos lépésekkel járt. Sötét haja csinos fürtökben hullott a vállára, s kívánatosán ringatózott a csípője. De könnyen észre lehetett venni, hogy valami baj van a férfival. A nyaka, a keze barna volt.

— Jóságos ég — fortyant fel Japie. — Jóságos ég, mit látok... Te is látod?

— Látom — felelte Dániel komoran.

— Egy fehér lány egy kaffirral — mondta Japie, mintha maga sem akarná hinni. Ilyen szemérmetlenül sétálnak az utcán, itt, Johannesburgban. Karonfogva sétálnak.

— Gyere csak! — Daniel kurtán intett Japie-nak; mind a kette* a párocska után eredtek, a háztömb sarkához siettek, ott feléjük fordultak, és várták, hogy odaérjenek. Nem lehetett semmi kétség. A lány fehér volt, a férfi meg színes — nem kaffir, hanem egy piszok színes, sárgásbarna. Két szerelmes, aki karonfogva sétált.

apie-t elöntötte a forróság, olyan düh, amilyet soha még nem érzett Ez a düh démoni harag volt a lánnyal szemben és egyben ugyanolyan mániákus védelemérzés a nők iránt

A járda közepére álltak, hogy elzárják az utat a közeledő szerelmespár elől, amely így nekik ütközött. A négy ember tekintete találkozott.

— Bocsánat — mondta a férfi.

Kátay Mihály: Zománckép

szélgettek. Előreláthatóan a mostaninál lényegesen nagyobb számú jelentkező elhelyezése lesz a rendezők

legnagyobb gondja.

A szeminárium zárófoglalkozásán a vidáman éneklő kórusokat hallgatva, az úttörőház nagytermét megtöltő boldog embereket figyelve azon gondolkodtam, miért vállalták ezek az emberek a négyhetes fárasztó nyári tanulási? Miért költöttek sok ezer forintot a részvételi díj kifizetésére? Miért hangoztatják megelégedetten, örömmel: megérte. Mivel magyarázható a Kodály-szeminárium sikere, miért tekintjük jelentősnek, példamutatónak ezt a tanfolyamot?

A teljesség igénye nélkül: Kecskemét híres szülöttét a legnagyobb muzsikusok között tisztelik. Az énekes iskolák pedagógiai eredményei bizonyítják, hogy a méltán az ő nevén ismeretes — kiváló magyar tudósok közreműködésével kialakított, kidolgozott — rendszer alkalmas a gyerekek képességeinek sokoldalú fejlesztésére, érzelmi életük gazdagítására. Mindez az elmechanizálódó világban nem kicsinység.

„Jót” kínálnak a Kodály-szeminárium rendezői. Olyan ismereteket, amelyekkel mi. magyarok gazdagítottuk az egyetemes kultúrát. Jöjjenek ide — javasoltuk — és tanulmányozzák sajátos körülményeink között a, magyar énekes iskolásokat, zeneoktatást. Mi szívesen rendelkezésünkre állunk. Igyekszünk a vendégek tájékoztatására a leggondosabban felkészülni,

— Majd adok én neked bocsánatot, te állat! — telelte Japie; gyors mozdulattal felemelte az öklét, és belecsapott a férfi arcába. Érezte az orrcsont élét és a hús puhaságát, s meleg vér folyt a kezére. Az ember lehajtotta a fejét, hogy arcát a kezével védhesse. Közben a nő egyre sikoltozott:

— Hagyja abba! Hagyja abba! Miért támadta meg?

— Ezért! — mondta Daniel, torkon ragadva a férfit. Felemelte, és úgy álion vágta, hogy a feje tompa puffanással nekicsapódott a mögötte emelkedő épület kemény betonfalának. — Amiért egy fehér lánnyal sétál.

^sodálatosan gyorsan tömeg verődött össze az imént még néptelennek látszó utcán.

Daniel magához rántotta az embert, lefogta a karját, megint Japie kezdett püfölni. Érezte, hogy az arc egészen kocsonyássá mállik.

— Jól van! Jól van! Üsd csak! Üssed! Tanítsd tisztességre! — kiabálta az egyik kalauz, bal tenyerét ütögetve a jobb öklével.

A lány sikoltozása már hisztérikus volt.

— Hagyják abba! Színes vagyok. Hagyják abba, átkozott fehér disznók! Színes vagyok, értsék már meg!

Az afrikaiak óvatos, leselkedő szemmel figyeltek. Valami sötét dolog jelent meg Japie szeme sarkánál. A lány hozzávágta a táskáját.

Karmolta Japie-t. — Színes vagyok, SZÍNES! — Hasított a hangja. — SZÍNES vagyok!

Japie kimerültén visszahúzta a kezét. Az ember, mihelyt Daniel elengedte, a kövezetre zuhant. Alig volt eszméleténél. A tömeg kezdett oszlani.

A kalauzok nevetgélve mentek el, kivéve azt az egyet, amelyik olyan hevesen drukkerkedett. Ez az ember most bután nézett hol Japie-re, hol meg Dánielre. Csak 6, meg a leskelődő afrikaiak maradtak ott.

Mint aki álmodik, úgy nézett Japie a térdeplő, őrjöngő lányra. Aztán összehorzsolt, véres kezére bámult, meg vértől maszatos ingére. Daniel, aki éppen úgy össze volt kenve vérrel, mint ő, kimerültén lihegett. Dühödt harag lobbant fel Japie-ben; haragudott magára, amiért bolond módjára viselkedett, amiért fehér lánynak nézett egy színes prostituáltat. Mérföld- nyiről láthatták volna, hogy ez a nő színes. Vastag ajak, széles csípő: szemét színes utcanő.

A lány hirtelen felugrott és megfogta a karját:

— Ezért fizetni fog, piszok fehér disznó! Feljelentem, lecsukatom!

Japie ellökte. Még hozzá merészel érni, a színes ringyója! Daniel lecsüggesztette a fejét.

— Gyere — mondta. A lány még egyre üvöltözött Japie után, azt kiabálta:

— Nem, ezt nem ússzák meg! Látni akarom magukat a rács mögött!

Visszafordult, jól mellbe vágta a nőt, nekicsaptá a falnak, aztán otthagyta. Daniel már befordult a sarkon, s mihelyt Japie utolérte, futásnak eredtek. Két háztömbbel arrébb bementek egy nyilvános mosdóba, ott lemosták kezükről a vért, és próbálták letisztítani összemaszatolt ingüket, ötlönyüket, de hiába.

Volt a közelben egy kávéház, kedvenc tanyájuk, ahová gyakran elvitték a nőiket. Benn egy csomó fiatalember, akiket látásból ismertek, állt az automata körül.

Miközben közönyösséget színlelve ballagtak egy asztalhoz, az egyik fiatalember észrevette őket.

— Ni csak, a két legény! — kiáltotta, és kikapcsolta a zeneautomatát. — Mit műveltetek?

A hirtelen támadt csendben mindenki rájuk nézett. A tulajdonos barátságtalan arckifejezéssel előiött a pult mögül. Vérvörös arccal megfordultak és kikot- ródtak.

— Gyere no — mondta Dániel. — Legjobb lesz, ha hazamegyünk.

Szót sem váltva kerülőúton ment a két férfi a villamos végállomásához. Japie elképzelte, hogyan fog belopakodni a házba, ügyeskedve, hogy anyját kikerülje. Micsoda kárbaveszett délután!

Az ő villamosa jött előbb. Mikor felszállt, gyűlöl" kódve mondta Dánielnek:

— Ha még egyszer utamba kerül az a piszok színes ringyó, beverem a pofáját.

Bán Ervin fordítása

• Tanárnő. Dél-Afrikában él, írásait több nyelvre lefordították.

és a tanfolyam minden percében a Kodály Zoltán által megkövetelt igényességgel dolgozni.

Nagyvonalúság, merész fantázia, a tervezésben pontosság, figyelmesség a részletekben, a látszólagos apróságokban; ez jellemezte a rendezők munkáját. A kellő időben, nagy körültekintéssel állították össze a tanfolyam tanári karát, a muzsikus közreműködők névsorát. Mindenben a lehető legkorszerűbben jártak el. A program kialakításánál figyelembe vették tapasztalt professzorok és lelkes fiatal pedagógusok tanácsait. A tanfolyamot anyagilag és erkölcsileg támogató testületek — a Művelődésügyi Minisztérium, a megyei és a városi tanács — vezetői dicséretes érdeklődéssel kísérték a szemináriumot, közreműködtek az általános irányelvek meghatározásában, de szakmai, szervezési kérdésekbe nem avatkoztak.

Oldalakat foglalna el a rendezők sok-sok figyelmességének, ötletének a felsorolása. A legapróbb feladatot is olyan felelősséggel, lelkesedéssel teliesítették. mintha attól függne az egész szeminárium sikere. A tanfolyam időszakában a szemináriumi szobákban, a bemutató foglalkozások termeiben egv porszemet nem lehetett találni, a tanárok előadói asztalain mindennap friss virágot láttunk. Gondoskodtak arról, hogy a vendégek megvásárolhassák a helyszínen a magvar kottákét. lemezeket, megismerkedhessenek a Zenem" Ki- *'dó tevékenységével. A mindig figyelmes mosnlwós Tfodálv Zoltánná és Nemec-sreehv T.ainsné útmutatásával valamennyi . felelős” felelősséget érzett a tanfolyam sikeréért. Közös cél forrasztotta jó közösséggé a tanárokat, hallgatóitat.

Phyllis Altman*

Szombat délután

Egy sikeres tanfolyam tanulságai