Petőfi Népe, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmóros Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az Ember hegyet láthat, itt a szép Alföldön, Itten élek én most megelégedéssel, Mert időm vidáman, boldogságban töltöm. Falu kocsmájában van az én lakásom; Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel. Egy jó öregember benne a kocsmáros ... Áldja meg az isten mind a két kezével! Van szállásom itten s ennem-innom ingyen, Sohasem volt ennél jobb gondviselésem. Az ebédre nem kell senkit is megvárnom, És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem. Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros összekoccan néha jó feleségével; No de amint összekoccan, meg is bekül... Áldja meg az isten mind a két kezével! Elbeszélünk néha a letűnt időkről. Hej, régibb idői boldogok valának! Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt, Alig tudta számát ökrének, lovának. Pénzét a hitetlen emberek csalása, Házát a Dunának habjai vitték el; Így szegényült el a jó öreg kocsmáros .'.l Áldja meg az isten mind a két kezével! Alkonyuló félben van már élte napja, S ilyenkor az ember Nyugodalmat óhajt, S őreá, szegényre, a szerencsétlenség, öreá mostan mért legtöbb gondot és bajt. Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen, Mindig későn fekszik, mindig idején kel; Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost... Áldja meg az isten mind a két kezével! Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorság 0 fejét csóválja, nem hisz a szavamnak. „Ügy van, úgy” szól később, „jóra fordul sorsom, Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.” Én elszomorodva borulok nyakába, S megfürösztöm arcát szemeim könnyével, Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros... Áldja meg az isten mind a két kezével! (Szalkszentmárton) 1843. augusztus 20—szeptember 8. között — IWlí dolga van most? Tersánszky 3. 3enő; ■ w ■ — érdeklődött to- • lem ellenállhatatlan mosolyával a művésznő. — Ha maga kívánja, akkor semmi! Mert ha aranyat érne minden percem másutt, ha magának áldozom, még mindig csak én nyerek! — feleltem gyalázatos elméskedéssel súlyosbított hízelgéssel. — Helyes! — vette igénybe önfeláldozásomat a művésznő egy biccentéssel. Aztán így folytatta: — Érdekes megbízatásom volna a maga számára, úgy, hogy kölcsönösen okulhatnánk és mulathatnánk a dolgon. ■— Rendelkezzék velem! — csaptam össze bokámat. — Hát nézze! Tegnap először énekeltem a rádióban. Szeretném tudni, milyen sikerem volt. De valóban! ■— Hogy-hogy valóban? — hüledeztem. — Maga tudja, hogy egy üzemben, az igazgatótól lefelé, rendező, szervező, mind, ha csak gázsicsökkentést nem terveznek, megdicsérik a produkciót. A kritika sem elfogulatlan és főleg szempontjai vannak. Az ismerősök, barátok, kartársak szemtől-szemben való magasztalásait, vagy rajongó leveleit mind-mind érdekek vezetik. Saját magát magnetofonon visszahallgatva, az ember nagyon tévedhet. Egyetlen mód marad, hogy pontosan értesüljünk róla: hogyan hatott a mutatványunk. _ :— Az mi? — kérdeztem őszinte kíváncsisággal. — Az, az, hogy teljesen ismeretlen, érdektelen, átlagos nagyérdemű közönség bírálatát leshetjük el, közvetlenül. Ez pedig úgy történhet, hogy elindulunk ketten kóborolni. Magának rengeteg ismerőse van, azoktól csak úgy véletlenül faggatózni fog előttem, föllépésemről, de úgy, nem árulja el, hogy a tettes én vagyok!.^, — Óriási! — egyeztem bele. Azzal nyakunkba vettük a fővárost. E lső ismerős, akibe néhány lépés után már is szerencsésen belebotlottunk, egy vidéki barátom. Csinos nővel jött karöltve. Először azt véltem a feleségével... Nem baj! Mindjárt megtudom, hogy az illető hölgy, az édes ... izé... unokahúga és itt Pesten mint előadóművésznő működik... Remek! Egyszerre két véleményt is hallhatunk a művésznő énekéről, egy laikus- és egy szakvéleményt. Rövid hogyvagyozás és mitcsinálozás kölcsönös kicserélése után ügyesen a tárgyra tértem: szokott-e vidéken rádióelőadásokat hallgatni barátom? •— Ö, hogyne! Állandóan! — hangzott a válasz. — Hát akkor nem hallottad, véletlenül, a tegnapi műsor szenzációját, X. Y. művésznő énekét? — Dehogynem! Rég nem állott módomban ilyen üde, kedves női hangot hallani! Kár, hogy rövid volt a műsora. Ilyen számokat kellene többet és hosszabban a műsorba iktatni! — lelkesedett barátom. Mire én is fellelkézve az „unokanővérkéhez” fordultam; — És kegyed nem hallotta esetleg? — Hallottam igen, én is! Csoda, hogy légelhárító szirénáknak nem csinálnak már számokat a rádióban, ha ilyen hangok is szerepelhetnek ott — mondta tompa, megvető hangon az unokanővér. Püff neki! Két homlokegyenest ellenkező nézet! Mentünk tovább a művésznővel, kedves csacsogása kíséretében. Hogy hát: így-úgy, ez és az és miegymás!! Á f. - ■"Ü'ü > Petőfiről kegyelettel Talán furcsának tűnik éppen a nagy forradalmár :tő nevével összefüggésben emlegetni a kegyeletet, iely a tisztesség megadására szólít fel, de valójában ics ebben semmi ellentmondás. Most éppen ő volt aki bár nem ismert felsőbb tekintélyt, és messzi tőle mindenféle hajbókolás, hízelgés, ugyanakkor írta versében; Tiszteljétek a közkatonákat, '? Nagyobbak ők, mint a hadvezérek. 1 nép tisztelete szentség volt előtte, s nála hűsége- b barátot nehéz elképzelni, ez csendül ki Arany íoshoz írt leveleiből, verseiből is. jobogó forradalmi hevület, szenvedélyes igazságretet és az ember tisztelete nem egymást kizáró fórnak — ezt éppen az ő életének példáiból láthat- :. S ezért az sem véletlen, amikor Petőfi alakját zve most a kegyelet szó jut eszünkbe. Mert miköz- í születésének 150. évfordulójára — a méltán nagy- bású jubileumi esztendőre — készül az ország, mint- imitt-amott máris a költő nevéhez méltatlan cere- nia és fontoskodás kapna lábra. lézegetve a készülő helyi programokat,' azt látjuk, ;y a tiszteletre méltó ünnepi megemlékezések, tar- nas szórakozást ígérő kulturális versenyek mellett g sok bennük a formális elem. Ilyenek például, ikor a jövő esztendő amúgy is rendszeresen ismét- ő vagy alkalmi megmozdulásaira ráerőltetik Petőfi «t. Néhol az okozza a helybeli emlékbizottságoik- c a legnagyobb gondot, hogy kit vegyenek fel a Inökök és bizottságok listájára, s főleg, kit tegye- ; az első helyre. lz országosan terjesztésre kerülő, művészi kivitelű léktárgyak, könyvek és más kiadványok mellett ké- lnek természetesen helyi ajándéktárgyak, jelvé- :k és plakettek, emlékező füzetek is. A tervek egy zének ismeretében már aggódva mondhatjuk, hogy k színvonala nem mindig üti meg a kívánt mérté- . Jó szándékú dilettáns „művészek” és amatőr „kulik” erőltetik rá saját elképzeléseiket az emlékbizott- okra és a költségeket viselő tanácsokra. A mindert hasznot szimatoló giccsgyártó „iparosokról” most n is beszélve. Tapasztalható az is, hogy a helyi szervek nem egyeztetik elképzeléseiket a Hazafias Népfront által életre hívott megyei bizottságokkal, s nincsenek tekintettel az országos irányelvekre sem. A célszerű együttműködés nélkül pedig nehezen képzelhető el, hogy a. jubileumi év jelentős — országos, sőt nemzetközi méretű — megmozdulásaival összhangban, ahhoz kapcsolódva és azt erősítve lehessen színvonalas rendezvényeket szervezni. A közelgő jeles évfordulótól idegennek éreztük nemrégiben, amikor a rádióban az egyébként jól szerkesztett műsorban — megyénk két helységének képviselői azon perlekedtek, hogy hol született Petőfi Sándor. A szabadszállásiak pedig — látszólag tudományos köntösben — az ottani tsz-híradóban kétoldalas cikkben bizonygatták, hogy Petőfi az ő községük szülötte. A szülőhelyvita, ily módon való újraélesztése nem sokat használ a költőre való igaz emlékezésnek. Csak arra alkalmas, hogy a lényegről, Petőfi alkotó munkásságának jobb megismeréséről és életének máig ható és tanulságokkal szolgáló számos példájáról elterelje a figyelmet. Nagyon sok tennivalónk van még, hogy a tankönyvek lapjairól, a száraz tananyag szintjéről a lánglelkű poéta hús-vér emberként lépjen ki elénk. Azt kell elérnünk, hogy ne csak néhány versét ismerjék az iskolások és felnőttek. Törekedjünk, hogy az emlékhelyek felidézői és ne eltakarói legyenek életművének. Sokat kell még tennünk azért, hogy az igaz hazafiság és a korszerű forradalmiság szép példáit állítsuk a mai fiatalság elé, nyomon követve a költő hihetetlenül gazdag, de a köztudatban még alig meglevő életútját. Petőfiről kegyelettel és nem profán, hivalkodó’ módon, az ő szavaihoz és szelleméhez méltóan szabad csak emlékezni. Most, július 31-én, halálának 123. és majd a jövő év első napján, születésének 150 évfordulóján. Hiszen ő írta: Előre vonnak vágyaim, de én \ ? Használni s nem ragyogni akarok. S ha ragyog is, nem hivalkodó fény ez. Vigyázzunk, hogy tiszta sugarát ne homályosíthassák el alkalmi és ügyetlen petárdák szikráival. F. Tóth Pál wm De alig jutottunk odábbj máris ismerős arcot fedeztem föl a szemközti já- között. Éppen le- operaénekes, jerókelők vitézlet' C lenleg énektanár barátom jött felénk. (Elcsíptem! Bár rendkívül sietős útjára hivatkozott, ámde amikor a művésznő1 rádiószereplését említettem, ez egészen elfeledtette vele sürgős dolgát. Így kezdte: — Ä, én nemigen hallgatok rádiót. Ée a tegnapi hangversenyt véletlenül végighallgattam. Az illető hölgynek, ha találkozol vele, megmondhatod... Itt jelentősen sandított a művésznőre. De az már is rázta fejecskéjét: — Csak mondja bátran! Nem én vagyok az illető! , — Hát még ha maga is az, akkor is kifejthetem, hogy maga a hanganyag kitűnő. De a iszövegkiejtése, különösen a magas fekvésekben katasztrofálisan rossz. Az i-betűi u-betűk, és az u-betűje ó^betű. Ez neu megy. Aztán a hangját előre kellene hózni. A piáno! nak infámisen reszelés hangját meglágyítani. Szóvá egy-két évi átgyúrás nem ártana ennek az énekesnőnek, mielőtt újra mikrofon elé eresztik. Akkor neu mondom... Még vagy negyedórát hallgattuk a tan- magyarázatát, mielőtt eszébe jutott, hogyhát elk, sett... És rohant fV /l i pedig haladtunk tovább a művésznővel. Hog, * • * tőle ugyancsak másik értekezést élvezzek ve gig hangja és általában az énekhang tárgyában, lg, érkeztünk egy üzlet elé. Ajtaján éppen idősebb nó ismerősöm lépett ki. Hozzászegődtünk és érdeklődésemre igazán sokat ígérő választ nyertünk: — Hogy hallottam-e? Hiszen nekem a rádió minden szórakozásom. Mindent megjegyzek, ami csak érdemes adásai közül. Ez az új énekesnő nem rossz éppen. Csupán nagyon hogy is mondjam... modorosán, agyoniskolázottan énekel. Talán ha a maga természetes hangját hallatná, az százszor hatásosabb lenne. Így tiszta nyafogás néhol.-. Tessék! Az ellenkező véglett Elfogtuk a következő tagját a Nagyérdemű közönségnek. A fölfogása az volt, hogy megjárta volna a hangverseny, csak ne olyan zsúfoltan peregtek volna, egymás sarkára taposva egyes számai. De erre a következő harmadik ismerős ellenkezőleg azt kifogásolta a műsorból, hogy szüneteket kell egyes énekszámok között kivárni. A közvetlen második bírálótól azt tudtuk meg, hogy: tárgyilagos ítélettel silány kornyikálás volt ennek a fölfedezett új csillagnak a hangja — és a konyha levegője terjeng inkább rajta, mint a műgonddal felépített hangversenyé. De az utolsó előtti bírálat egy kalap alá vetflB a műsort a rádiónak kínos igyekezettel összeállított sok más olyan műsorával, ami „magas” a rendes, művelt ember fülének és csak zenebolondok eszelősségét veszi számba. további kísérletekről már szédülő fejjel, teljes lelki zűrzavarral mondott le a szegény művésznő. Az utolsó fórum az ismeretes1 Nagyérdemű közönség, amiben bízott, így nyilatkozott neki... sajnos — sajnos! Ma nyílik Esztergomban Bozsó János festőművész és Pálfy Gusztáv szobrász kiállítása. Képünkön Bozsó János — a kiállításon is szereplő — öreg fák című festménye. -:~--tiiii»h»ii " ................ ,„ .
