Petőfi Népe, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

Petőfi Sándor:

Falun

Király vagyok most minden alkonyom A nap pirosló fényt lövel ream,

A nap pirosló búcsúsugara Bíborra festi egyszerű ruhám.

Gyönyörrel járom estenként a tájt,

Kilépvén a kis házfödél alól;

Porfellegekben a nagy ég alatt A hazatérő nyár kolompja szól.

Elandalodva hallom e zenét,

Elandalodva szemlélek körül;

És messze látok, mert mindenfelé Megmérhetetlen rónaság terül.

A rónaságnak messze tengerén Imitt-amott áll egy fa, mint sziget,

S hová imát küld a mohamedán:

Kelet felé ez hosszú árnyat vek

Miként csatában a sebzett vitéz,

Elvérzik a nap ,végre, s elesik;

S mint a dicsőség a vitéz-halált,

A napot csillagok s hold követik.

Körülem éj van, fényes éjszaka;

A csillagfényes éjben méla csend,

Oly csend, hogy szinte vélem hallani,

Mit a holdban szent Dávid lantja z^-g.

A szomszéd tóból a vadludakcct Látom csapatban messzeszállani,

Szívemből is föl- és elszállanak A nagyravágyás, hír vad álmai

Feledni kezdem Pestet és zaját,

S jövendőm minden büszke terveit;

Jobb lenne élnem, így gondolkodom,

Jobb lenne élnem elfeledve itt.

A fölmagasztalt nagy nevek között Ne hangoztassa senki nevemet,

Csak szőlőm és szántóföldem legyen,

Termők piros bolt s fehér kenyeret.

S midőn szőlőmbül s szántóföldemről Házamba térek este: hozza be Majd a piros bort s fehér kenyeret Piros menyecskének fehér keze.

S ha a késő halálnak ujjat »

A férj és nő szemét majd befogák:

Tegyék egy sírba a két aggastyánt Nem tettetésből síró unokák.

(Szalkszentmárton, 1845. aug. 20—szept 8. között.)

Miért töltött olyan sok időt Petőfi Sándor Szalk- szentmártonban? Ferenczi Zoltán szerint „ekkor látjuk először föltűnni azt a szokását, hogy lelke valamely nagyobb eszmével telik el, falura, a pusztára, a magányba vonul s ott írja meg legfontosabb műveit, ahol semmi külső zajtól nem zavarva, egészen a belsejében annál élénkebben működő életnek adhatja át magát.” Illyés Gyula a képmutatást megvető, őszinte költő s,orsán háborog: „Az ország tele van a fiatal költő nevével. S neki a szellemi élet központjában nincs keresete. Betű szerint értjük a szót. Az ország első költője nem élhet Pesten, mert nem tud megélni ™ Mit szépítsük, a nyomorúság űzi vidékre.” ,

Szalkszentmártonban Majsai Károly lelkesen gyűjti a költőre vonatkozó emlékeket Szerinte elsősorban a fiúi szeretet vezérelte a költőt a községbe. A jó öreg kocsmárost az életfához csak gyenge ág kötözi, a kor elszívta édesanyja erejét is, segítségre szorulnak. A kocsmában, a ház körüli munkában elkél a friss erő. És kell minden krajcár. Kétségbeejtő, lealázó adósságok szorongatják a szülőket. Petőfi Sándor saját jövedelméből igyekezett könnyíteni sorsukon.

Sokfet dől ■ 'it, -!“•'.5. augusztus 20-a és szeptember 8-a közi,, i.isz költeményt írt az árendált kocsmában. Köz jL. c a Fe in címűt. »

Külön tanulmányt mdemelne, hogy mitől ilyen szívbizsergetően csodálatos ez a vers. Még Petőfinél is ritkán figyelhető meg ennyire érzékletesen: a naponta látott emberek, fék. házak, a hétkönapi dolgok ’ szetté, miként kezdenek

fénvleni. .

Hó yan ikszentmártoni vendégfogadó k: b U — a nyomokban ma

is megle' t csapatban messzeszálló

vadlud ’ gv- gondolt saját életére,

nyomoré fehér madarak láttán.

Á váltár .S' vemből is föl- és elszállanak ■ hír vad álmai.”

i H, N.

Vészi Endre:

Matrac és mennyezet között

István esténként elne- * hezülten . ült az ágyán, lábát a mélybe lógatta; emeltes ágyrendszer volt ez. Ilyenkor, mint a makacs horgász, mindig kifogott egy képet, jelenetet.

Marika éppen olyan barna, mint ő, éppen olyan életrevalóan jókedvű, s a szeme nagy, csendes tükör, még a vibráló dolgok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem is tréfából: nem ikertestvérek maguk? Nem, hangzott a válasz, mi férj és feleség vagyunk. „Dehát akkor hogy tehetted? És miért?” — ezt kérdezte tőle gondolatban. Tenyerében érezte sima, duzzadt mellét. Ez a test titkos vegyészete. Váratlanul jött haza, akkor érte tetten. És a konyhábanfaz anyós, a szelíd özvegy, aki nagy, kövér túrosbuktákat sütött mindig, legkedvesebb ve jének.

Gyilkolni akart, de nem sikerült, a tnásik volt erősebb.

Lógatta a lábát. A katonaságtól, de még saját nagy családú gyermekkorából otthonos volt ez a zajközösség, mégis egyedül érezte magát. A közeli italbolt, a „Lordok-háza” sem vonzotta, csak kívülről nézett befelé, a zöldesbarna arcokat nézte, amelyek ott úsztak az ázalagos füstben. Leginkább ezeknek az arcoknak örömtelen elszigeteltsége tűnt a szemébe. Külön-külön arcok ezek, egyik nem válaszol a másiknak.

A vidékiek s az itt lakók nagy része vidéki volt, hetenként, kéthetenként hazamentek a családhoz, hogy aztán tele hideg élelemmel, lebbencstésztával, valódi dunyhaszaggal, jöjjenek vissza. Megtörtént, hogy szombatról vasárnapra virradó éjjel má- sod-harmadmagával aludt csak. a nagy teremben.

— Te, pajtás — szólította meg egy csupa lécből összetákolt fiatalember, akit maguk között „Kerítő”- nek neveztek —, neked nő kell, jutna is, csak még nem vagy itt járatos. Én, példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfélét. Kövéreket, akiknek nincsen kezdet meg vég és soványakat, akik olyanok a kezedben, hogy soha abba nem hagynák. Milyet adjak neked?

— Semmilyet.

A hosszú, foltosán szeplős fiatalember ebből több-, féle következtetést vont le: „Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni... Ez az ember betegesen gonosz ... Azonkívül, tudja, ez az ember most szabadult a sittről, vér szárad a kezén ...”

István ezután is szótlanul ült az asztalnál, és újságot olvasott; amikor a kulturális felelős megkérte a jelenlevőket, ne széledjenek el, mert amint meghirdették, azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról beszél majd nekik, másrészt, lehet kérdezni is.

István nem örült ennek, már vágyott emeletes ágyára, hogy végre magára maradjon, matrac éj mennyezet között >

Az írónő valamivel nyolc után érkezett, — későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak és még a vacsorájukat is maguk szerétik megfőzni. Alacsony, keskeny mellű nő volt,. haját lappadt kontyba fogta össze. Azonnal a vizeskancsó mögé ült, s pirosán erezett szemhéjait lebocsátva arról kezdett beszélni, hogy őt alkotói munkájában az erkölcs meg a fiatalság, férfi-nő kapcsolatai izgatják. „Azt mondják, kissé konzervatív vagyok — hangja cérnavékony lett és aprókat nevetett —, pedig én nem vagyok ellene a nemek keveredésének — ismét aprókat nevetett, mintha egy.láthatatlan ujj csiklandaná —, egy időben azt is híresztelték rólam, hogy prűd vagyok ...”

Előadás után jöttek volna a kérdések, de nem kérdezett senki. Az írónő keskeny arcán foltos pirosság ütött ki.

— Akkor nekem volna néhány kérdésem — mondta. — Mondja el valaki, de egész nyugodtan, mondja el az életét.

\7 em szólt senki. A csatornázási vállalat emberei, a szálló lakói, mélyen hallgattak.

A nő ott ült az időtől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett. Nyugtalanságában felállt, s az emberek közé ment. Az ágyak mellett keserűen párologtak a még sáros, vizes gumicsizmák, kapcák, kiterített munkaingek. Megszólította az embereket, és azok nehézkesen válaszoltak. Megfejthetetlen, megmozdíthatatlan masszába kerül.

István kerek, nagy, barna arcán akadt meg a szeme. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értelmesen domboruló homlok. S a simaszálú haj egészségesen tömött.

— Falusi ember? — állt meg előtte biztató arc-'

kifejezéssel.

István kurtán válaszolt.

— Kőszegi.

Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem.

— Szép város. Gyöngyszem. És miért szánta rá. magát, hogy otthagyja? — végre eszébe jutott — a hős Jurisich városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karéja nem mozdult. — Hogyhogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság!

István érezte a feszültséget és ezzel együtt a mulatságos helyzetet.

— Azért, kérem, mert a feleségemen rajta feledkezett valaki.

A sovány” kis asszonyt pofon verte a brutális válasz. István ekkor már tudta, ezt nem lett volna szabad így mondania, de már nem volt visszaút. Köröskörül, mintha kemény deszkák verődnének egymáshoz, száraz, erős nevetés hangzott.

István lassan fölállt a helyéről, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón. A nagyváros itt laposan vidékies.

A külvárosi mezőségen, ahol egy csatorna bővítőszárnya épült, volt egy k;alyibalakó, amolyan csősz és napszámos. Tóth Rafael, akinek dereka bolgárkertészek okosan parcellázott földjein görbült meg.

Sokat csavarogtak együtt az öreggel. Neki köszönhette, hogy vendég lehetett egy fergeteges muzsikus lakodalmon, ahol agyagban sütötték a kacsát, s a parazsat táncolták kc, ül mezítláb.

Ez az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebből egyetlen szó sem volt igaz. De a szándék, hogy mindenkiben, akit valami rejtélyes ok a szívéhez közelített, rokonának fogadjon, szétvert minden logikát. Rafaelnak — már a név is, Rafael! — volt egy lánya, Etelka, világszép lány, de őt csak fényképről és egy fantasztikus olajfestményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő, és külföldi túrnén volt éppen.

Az öreg, hacsak nem Etelkáról beszélt, egykori lovait emlegette. Ezek a lovak törpe igáslovak csupán, öntözőkereket vontak egykor, kikopott egérszürke szőnűek, nagy domború szemükben a szolgák kiolthatatlan reményével. És mégis, táltos lovakká lettek Rafael nagyotmondásában, homlokukon kiütközött a hófehér csillag és tomporukon aranybarnán csusszant a reggeli fény.!

[! afael egyszer komoran kifogásolta István öl11 tözködését.

— Nem járhatsz ilyen topisan, fiam — mondta.

A 'bizományi áruk kirakatában pillantották meg azt az inget. Rövid ujjú habselyem ing volt, szürkés mezőben kétlábon álló oroszlánokkal. Kevés szürke mező és sok ágaskodó fekete oroszlán. Az elárusítónő némi kajánsággal csomagolta be az oroszlánmintás inget.

A következő nap szombat volt. A szálló embereit, rendkívüli munkák miatt itt tartották, nem mehettek haza vasárnapra. Ezen az estén, amely amúgy is sűrűsödött az elkeseredéstől, István felöltötte az oroszlám mintás inget és elsétált az ágyak között. Egy fiatalember ellenállhatatlanul fölnevetett. Követte egy másik. „Kerítő” felkukorékolt a ferde gyönyörűségtől. Odakint izzó, mozdulatlan búra alatt áttetsző' holdfényben álltak a fekete házak.

István „Kerítő”-höz lépett. Nyugodtan megkérdezte:

— Érzed a hajnalt, kakas?

Valaki oroszlánmódra elbőgte magát.

— Hol a sok ketrec, amibe belerakod az oroszlánjaidat? — szólt egy vicces, törpearcú öregember. „

Már hárman is felbőgtek a fiatalok közül.

— No te nagy különleges! Fölvetted a dirkuszi gúnyát? — aki most szólt, kormosarcú, hatalmas ember.

A törpearcú a szemébe röhögött.

— Ha ebben az ingben lát a feleséged, talán nem is hűtlenkedik, igaz?

Erre odaütött. Mindenért, ami akkor és azóta történt.

Többen is rázúdultak, érezte az öklök kemény igazságát, saját meleg vérét nyaldosta. Aranyos ködben kavarogtak az emeletes vaságyak, s, a’ levetett gumicsizmák rúgásra emelkedtek. Nem félt, csak rettenetesen fájt neki, hogy ezek is őt verik.

Aztán már nem őt verték, de egymást. Kettészakadt vélemény és tábor. Az asztalra borult, körülötte az emberek ordítozása. Ketten fölemelték és gyengéden elhelyezték az ágyon.

Hajnalra átmenet nélkül, egyszerre lett világosság. Ember és tárgy leleplezve feküdt a helyén.

Valaki tejet és zsemlét adott föl neki.

' Valaki türelmesen várt, míg elfogyasztja a reggelit.

Valaki csöndesen jelentette a gondnoknak, hogy nincs jól.

A közeli remízből most indultak az első villamosok.

Diószegi Balázs: Portré