Petőfi Népe, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
Bagi Béla műtermében írásom címe jelképes. Bagi Bélának ugyanis nincs igazi műterme, nagy világos ablakokkal, állványokkal. Lakásában beszélgetünk és csak a falakon elhelyezett festmények, a rajzokat óvó nagyalakú mappák és félbehagyott vázlatok jelzik, hogy festő otthonában, munkahelyén járunk. Ennél a megállapításnál érdemes egy pillanatra elgondolkozni. Festő? Bagi Béla fontos tisztséget tölt be a Petőfi Nyomdában. Munkája idejének nagy részét lefoglalja, csak szabad óráit gazdagítja a művészet örömeivel. Amatőr, a szó eredeti, tiszta értelmében. Vagyis tehetségét nem bizonyítványt adó iskolai stúdiumok során csiszolták mesterek. Megélhetése sem függ képeinek kelendőségétől. Kár lenne tagadni ennek az állapotnak kétségtelen hátrányait, veszélyeit. A biztos alapok, a kipróbált technika hiánya könnyen tévútra viheti az autodidaktákat. Bagi Béla esetében — ritkaság — inkább sajátos helyzetének előnyeit tapasztaljuk. Érezte, tudta, hogy .neki sokkal többet kell foglalkoznia a technika elsajátításával, kifejezési eszközeinek fejlesztésével. mint a „hivatásos” művészeknek — ha műveivel a nyilvánosság elé akar lépni. Nos. akik figyelemmel kísérik a megyében rendezett tárlatokat, a Bács- Kiskun megyei alkotók kiállításait és az ezekről tudósító beszámolókat, felfigyelhettek Bagi Béla nevére, kibontakozó tevékenységére. Hosszan sorolhatnánk kitűnő magyar kritikusok elismerő szavait. Kettőt idézünk. A korszerűbb kifejezési eszközöket kedvelő Szabó György a Bács-Kiskun megyei festők budapesti bemutatkozásáról írt cikkében így vélekedik: „Ami értékesnek mutatkozik ezen a tárlaton, éppen e túlontúl mozdulatlan hagyotnány ellenében, a tőle való elszakadás különféle állomásain ' jött létre. Bagi Béla szép, letisztított pasztelljein . ..” Oelmacher Anna: „... rokonszenves kivétel néhány bennszülött. Bagi Béla ... átlelkesített, szép, erős munkája. Pedig Bagi Béla, Balanyi Károly, Bozsó János úgyszólván autodidakta: de képeiken ennek nyoma sincs, ábrázoló és kifejező erejük teljes értékű.” A sikert nem adták könnyen. A gyakorlás, a kísérletezés rengeteg időt kívánt, és ezért csak most, életkor szerint a közép- nemzedékhez tartozva, mutatkozhatott be a termékeny csendben, magányban kiérlelt eredményekkel. Céhen kívüli. A bíráló bizottságok tagjainak fogalmuk sem volt arról, hogy ki az az ember, aki minden megjegyzés, kérés, ajánlás, melléklet nélkül küldi újabban képeit. Az újságíró kérdéseire ennyit mond magáról. — Családunkban többen festegettek. A gimnáziumban kitűnő tanáraim voltak. Jól rajzoltam, de álmomban sem gondoltam arra, hogy életemben valaha ilyen nagy helyet foglal el a vonalak, a színek világa. Olyan hirtelen jött az egész. Örömet kezdtem benne látni. A festésben. Mondanom sem kell, olajra tértem rá, pedig még szinte semmit se tudtam. Talán, ezért. Nem lett volna szabad. Letettem az ecsetet. Évekig rajzoltam. Harminc esztendeig éltem ebben a városban — szinte vakon. Elmentem a Barátok temploma előtt anélkül, hogy láttam volna csodálatos arányait, a kerítés furcsa játékát. Sétáltam a búikáló kanyargó kis utcákon, közömbösen. Most, meg-megállok. Szemlélődöm, és ha lehet, rajzolom ezeket a talán seholsincs házakat, tűzfalakat. Mennyi szépség, finomság, derű és méltóság rejtőzik a népi építészetben! És a fák! Mindegyik külön világ. Mostanában a Czollner térre járok leginkább. Skiccelni. Persze a rajz csak fogódzó, öthat vázlatból készül egy pasztellkép. Évek óta ezzel a technikával barátkozom. ezt érzem számomra a legkedvezőbbnek. Jó dolog az, hogy senki sem sürget. Igaz, szeretnék önálló kiállítást rendezni, ha eljön az ideje. Mikor? Talán két-há- rom év múltán. Ezen a változó Kecskemétet szeretném bemutatni, ‘ H. N. Dávid József: Öregember a hegyen A szőlőkben húzódó taligaútról a lombok közül kikandikáló sárgabarack térített le. Valami kamaszkori csintalanság bújt belém, s eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. Gusztosos-hamvasan kellette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyálcsordító mohósággal két szép szemet már be is faltam, amikor észrevettem az egyik tőke nyakánál ülő öreg parasztot. „Na zsivány — gondoltam ijedten — most ;lépre szaladtál.” Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette szájából a pipát és barátságosan mosolygott: . — Falatozzék csak nyugodtan. — Inkább elszaladni szerettem volna, nem a pár fillémyi kártétel miatt, hanem mert felnőtt, s kopaszodó ember létemre sem tudtam ellenállni a kísértésnek. — Valósággal megfogott ez a szép gyümölcs — próbáltam tréfával elcsapni a kínos pillanatokat. — Falatozzék csak — bólogatott az öreg, s mintha semmi sem történt volna, a pipájával kezdett bajlódni. Néhány szem barackot levettem még a fáról, aztán odakuporodtam az öregember mellé. Cigarettával akartam engesztelni, de nem fogadta el. — Nem azért... — magyarázta —, hogy megsértsem, de a pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cserélem fel, ha a mennyországba jutok, s ott is szagos szivarra, mert gondolom, hogy az isten angyalai nemigen tűrik a pipafüstöt. Szegény jő Terkám se bírta, pedig ő aztán messze állt az angyaloktól... — Házsártos asszony volt? — Nem a, csak a pipafüstöt nem szívlelte. A tüdővész vitte el... Részvéttel hallgattam. Rövidke csend után megjegyezte : — Még élhetett volna. — Egyedül van? — Egyedül. — Gyerekek? Lemondóan intett. Mereven bámulva a völgyre, s távolabb a havasan kéklő dombokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon púposodó boglyákat számolta volna. S zerettem volna valahogy megvigasztalni, mert éreztem a bánatát, de hirtelen és hangosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyümölcs '— mondta —, ha megérik, elválik. Dehát mit tegyen a fa? Üjra csak teremni kell neki, amíg ki nem szárad, s tűzre nem vetik . . . Hát ilyen az élet... Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre fel tud lépkedni, nincs nagyobb baj. Hát, ha még egy kupa borral is migbírkózna ... — ... szén már megkínáltam volna az urat — ér-. tette célzásnak a bor említését. — Tavaly nemigen termett, s az is olyan volt, mint a csinger, hát azt adtam oda a gyerekeknek, ami a harmadéviről maradt. — Odaadta? — Mit csináljak? — nézett rám egy kicsit szemrehányóan — üres kézzel, nem engedhetem vissza őket. — Aztán magának hoznak-e valamit? — Bőven — integet a kezével — meg küldenek is. Aztán vinnének magukhoz a városba. Az idősebb fiam Pestre, az egyik lányom Komlóra, a másik Győrbe. Még a legkisebb is hívott már Kanadába. — Miért nem megy? Ügy nézett rám, mintha a barackfáját szőlőstől, pincéstül együtt hónom alá kaptam volna és szaladnék.. Sokáig nem is szólt. Kiverte a hamut a pipájából, s mintha más dolga sem lenne, csak azzal bíbelődni, újra rátömött. figyeltem az arcát. A kiálló csontokon sárgásbar- ■ na bőr gyúródott. Szögletes áilán egyhetes deres szakáll. A nyakán is mélyen barázdált a bőr, csak a homlokán feszes, noha ott is elvégezte már mélyszántását az idő. Szerettem volna sok mindent tudni, s mintha csak megérezte volna, így szólt: Mert úgy van az ember néha. mint a kutya. Oldalt sompolyog a világtól... Ha nézem ezt az új világot, s azokban a piros cserepes, szép új házakban — mutatott le a völgyben húzódó falura — most induló fiatal életeket, hát azt mondom, jól van. Már ennek így is kell lennie. A mi időnk lejárt. Szerelj le vén huszár. — Sírva fakaszt! — No, az baj — fordult felém mosolygós arccal —, mert a férfiember, ha lehet, a saját temetésén se bőgje el magát. Ezen már csakugyan nevetnem kellett. Aztán sze- delőzködtem, mert közben eljárt az idő. A nap már a csipkereki erdőkön is túllépett. — Ha nem Sérteném meg, hazavárnak. — Akit hazavárnak, nem szabad tartóztatni — feltápászkodott az öreg. Mondta, hogy szedjek a gyümölcsből. , — Tán még gyerekei is vannak? Mondom, hogy négy is, s mind szép. Mélyen ülő kék szeme elhomályosodott. Felágaskodott ő is az alacsonyabbra hajló ágakhoz, szedte a barackot a gyerekeimnek. Búcsúzkodásnál mintha támaszkodni való bot után kapna, megfogta, a karomat. — Ha nem sérteném meg, még egyszer tudakolnám a nevét. Megmondtam. — Akkor írja meg. Olyan ez a hely. mint maguknak városon a strand, a színház, vagy a kávézó. — körbemutatott a valóban festői tájon. — Olyan ez nekünk, véneknek.. Elhallgatott. Nyújtotta a kezét. Diákok, szülők, tanárok A diákotthonokról Baján, Kiskunhalason járva hallottuk, hogy sok lánynak nem jut hely a középiskolás kollégiumban. A szülők aggódnak: a 15 éves Marikákat, Erzsikéket, Andreákat nem szívesen engedik el albérleti szobába. Néhány diák emiatt azzal a gondolattal foglalkozik, hogy lemond a továbbtanulásról. Mi történt? Eddig úgy tudtam, hogy a középiskolás diákotthon-hálózat megfelel a kialakult igényeknek. Parádi Olgához, a megyei tanács művelődésügyi osztályának főelőadójához fordultam felvilágosításért. — Indokoltak a panaszok? — Részben. Az egyik városban jobb, a másikban rosz- szabb a helyzet. A fiúk elhelyezésével nincs különösebb gond. Sajnos, a lányok számára kevés a hely, különösen Baján. Itt szinte minden második kérelmezőt el kell utasítani. A megyeszékhelyen: minden negyediket. Kiskunfélegyházán és Kiskunhalason is többen szeretnének diákközösségben lakni, mint amennyire lehetőség van. — Ismertesse — legyen szíves — a kollégiumi hálózat felépitését. — 16 kollégium és 1 diákotthon áll a lakóhelyüktől távol tanuló középiskolások részére. Mintegy 1700 diák számára jut ezekben hely. Tizenhárom tanácsi irányítással működik (végső soron a Művelődésügyi Minisztériumhoz tartoznak), négyet más tárcák tartanak fenn. Csak Kiskunfélegyházán és a Táncsics Mihály Kollégiumban (Kecskeméten) volt néhány szabad hely, A tagozatos osztályok bevezetése óta csökken a gond, mert ezek szinte szívják a diákokat. — Hallottunk diákotthonokról, meg kollégium mokról. Mi a különbség köztük? — Örülök a kérdésnek, mert a közvélemény elég tájékozatlan. A Művelődésügyi Minisztérium a KISZ Központi Bizottsággal egyetértésben idestova egy évtizede határozta meg a kollégiumi cím elnyerésének feltételeit. Bács-Kiskun megyében elsőként a kalocsai diákotthon kapta meg ezt a kitüntető címet, bizonyítva, hogy a diákönkormányzat jelesül érvényesül, maximális erőfeszítéseket tesz a pedagógiai közösség — az „összedolgozó” tanárok és a diákok — a tanulmányi eredmények javításáért... A tárgyi feltételek is megfelelnek. Csupán a rövid ideje működő kiskőrösi diákotthon nem büszkélkedhet még a kollégium címmel. — Olvastunk, hallottunk hétközi otthonokról is* — Igen, az általános iskolai diákotthonok egy részét nevezték egy ideig így. Mi is használtuk ezt a meghatározást a „kezdet kezdetén”, vagyis az 1960-as évek elején. Nem véletlenül. Az általános iskolai diákotthonok a tanyai területen lakó diákok segítésére, a szakrendszerű oktatás általánossá tételére szerveződtek. Dunavecsén „jöttek rá” először, hogy miként köny- nyíthetik meg a tanyai gyerekek iskoláztatását. Barátságos otthont rendeztek be részükre, hogy hél közben ott lakjanak, tanuljanak. Csak a szünnapokra mentek haza a szülőkhöz. így alakultak ki a hétközi diákotthonok. Mert a jó kezdeményezés követőkre talált. Amikor hálózatról beszélhettünk, kiderült, hogy ez a kifejezés pontatlan. A költségvetési címjegyzékben már általános iskolai diákotthonként szerepeltek ezek az intézmények. Érdemes ezt a meghatározást megjegyezni, mert ez a pontos, elfogadott. — Szívesen hallanánk az általános iskolai diákotthonok történetéről. — Jelenleg 1193 gyerek számára van helyünk. De amíg ide eljutottunk! A dunavecseiek után Jánoshalmán, Tompán, majd Kunszentmiklóson, Csávolyon, Bácsalmáson, Dusnokon hoztak létre diákotthont. A legidősebbeket soroltam fel, mert minden esztendőben bővült idáig a hálózat. Most tizenhatot tartunk nyilván. — Szükség volt és van mindegyikre? — Egyértelmű igennel felelhetek. A sorrendiséget befolyásolta, hogy hol tudtak helyet adni, hol volt pénz és akarat helyi erőforrások ilyen célú felhasználására. A legtöbb eredményt a bajai és a volt duna- vecsei járásban érték el: megszüntették mindenütt a tanyai iskolák felső tagozatát. Mivel itt — és néhány más helyen is — a kisiskolások száma is csökkent, alsó tagozatosokat is felvettek a hétközi diákotthonokba. Pillanatnyilag ezekben az intézményekben minden ötödik gyerek 6—10 év közötti. Egyébként az általános iskolai diákotthonokban 52 pedagógus és 7 gyermek- felügyelő fáradozik a gyerekek neveléséért, tanításáért. — Az ellátottság, felszerelés? — Általában jó. Egy-két példa: Tiszakécskén, Csávolyon 12—14 könyv jut egy tanulóra, de akadnak olyan helyek is, ahol csak 2—4. Televízió mindenütt van. Némely helyen 3 is. — Tanulmányi eredmények? — Jobbak, mint a hajdani tanyai iskolákban. Nincs mit szégyenkezni, ha a családi környezetben élő diákok jegyeivel hasonlítjuk össze a diákotthonok lakóinak átlagát. A tanulmányi színvonal évről évre javul. Dusnokon két esztendő alatt 3,8-ról 4,1-re. Tiszakécskén, Tompán, Jánoshalmán is évente egy-két tizeddel jobb „az átlag”. * Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a közép- iskolás diákotthonok, kollégiumok és az általános iskolai diákotthonok fontos szerepet töltenek be oktatásügyünkben, megérdemlik a figyelmet, a támogatást. H. N. /
