Petőfi Népe, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
alapköveket rakok le szellemi téren A dunapataji művelődési ház a mai napon Kodály Zoltán nevét veszi fel. Mint ismeretes. Kodály Zoltán rakta, le ennek a megyénkbeli művelődési intézi ménynek az alapkövét, s részt vett 1966, november 6-án az úi művelődési ház felavatásán is. Az ünnepségen beszédet is mondott, mely Kodály Zoltán utolsó beszéde volt. A megrendítő emberi dokumentumban szinte végrendeletszerűen, 9. halál fenyegetését érző mester összefoglalta élete értelmét, s hitet tett a magyar nép kulturális felemelkedésének ügye mellett. A mai ünnepség alkalmából, jelképes tiszteletadásul közöljük Kodály Zoltán dunapataji beszédét. Kodály Zoltán utolsó beszéde — Tisztelt ünneplő közönség! Különös érzéssel vagyok itt, de olyannal, ami csak fokozza az optimizmust bennem és a bizalmat. Mikor négy évvel ezelőtt arra kértek, hogy tegyek le Itt egy alapkövet, nem hittem, hogy megérem, hogy erre az alapkőre épület emelkedik. Ez ugyan az egyetlen olyan ház, aho! anyagi, valódi kő letételét bízták rám, de ettől eltekintve már régóta egyebet sem teszek, mint alapköveket rakok le szellemi téren. Ezekkel úgy érzem magam. mint a régi latin mondás: Arbores seret agricola... — nem mondom tovább latinul, mert ma mór nem ért senki latinul Magyarországon —, hogy fákat ültet a földműves, amelynek gyümölcsét ő maga sohasem fogja élvezni. Mi biztatott engem erre, hogy ilyen fákat ültessek, minden reménye nélkül, hogy valaha a gyümölcsüket meglátom? Az, hogy az életem eső felében negyvenesztendei falujárás meggyőzött arról, hogy a magyar falusi nép, a legutolsó parasztgyerekig, van olyan tehetséges, mint más népeknek a fiai, csak tanítani kellene és módot adni neki, hogy a tehetségét kifejtse. Ezért, mihelyt hozzájutottam, minden módon azon próbáltam működni, hogy a falusi magyarságnak a tanítása, nevelése valami módon emelkedjék. Háborúk jöttek és bolond idők. amikor nem lehetett sokat tenni, szinte semmit. Azt kérdezzük magunktól: meddig tart még, hogy a magyarság örökké csak romokból épül újjá. Hiszen, havesz- szük, négyszáz év óta egyebet sem tesz, mint a romokat javítgatja, mert alig hogy felépít valamit, jön egy újabb rombolás, megint csak romok lesznek az épületekből. Negyvenötben úgy rémlett, hogy most már ez volt az utolsó háború, érdemes most már a romokat úgy helyre rakni, hogy örökké álljanak, s ezért 45 után fokozott buzgalommal láttunk hozzá ahhoz, hogy a magunk szűknek látszó, de elég fontos területén, a zenetanítás területén valamint végezzünk, ami eddig még nem volt. Nehéz küzdelmek voltak esek is. Sok értetlenséggel, butasággal kellett és kell még részben a mai nap is küszködni, de valamit el is értünk. Elértük, hogy több mint száz olyan iskola van már az országban, mint itt is. Dunapatajon, ahol hatéves kortól tanítják a gyerekeket a zene nyelvére. Régebben, a burzsoá korban a zenét csak a gazdagok és kiváltságosak sajátjának tekintették. Mi már azelőtt is azt hittük, hogy ez egészen helytelen, mert hiszen csak a magyar irodalom történetét kell lapozni: legnagyobb költőink alacsony, falusi származásúak. Hogyha ezek a kiváltságok géniuszuk következtében ki tudtak is vergődni a falusi lculturálatlanság mocsarából. mennyien tudnának még kiemelkedni, hogyha egy kis segítséget kapnának. Ezek a zenés iskolák megmutatták, hogy tulajdonképpen Kolumbus tojása volt pz egész. A zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek. Akiben ez nincs, annak a műveltsége tökéletlen. Zene nélkül nincs teljes ember. Így hát magától értetődő volt, hogy a zenét bele kell kapcsolni az iskolai tárgyak közé. Nélkülözhetetlen. S kiderült, hogy ezekben az iskolákban, ahol a zene is tárgy —< kőtelező tárgy, mindennapos tárgy , minden egyéb tantárgyat köny- nyebben és jobban tanulnak a gyerekek. Ez nem valami titokzatos varázs, hanem egyszerűen: az a mindennapos kis zenével foglalkozás annyira felélénkíti az elmét, hogy fogékonyabb lesz minden más iránt is. Azt kérdezték tőlem: még mennyi ilyen iskolát kellene csinálni, hogy megoldottnak tekintsük a problémát? Hát miután több mint hatezer népiskola van az országban, azt elérni, hogy mind a hatezerben ilyen tanítás folyjék, száz évnél hamarabb aligha tudjuk. Ezért neveztem ezt százéves tervnek. amit ostoba emberek akkor iróniának véltek. De valóban, száz évnél hamarabb nem is várom, nem is remélem, hogy elérjük, hogy minden faluban olyan iskola legyen, mint itt. De ha majd ezer ilyen Iskola lesz a mostani száz helyett, akkor már lesz egy olyan biztos alap, ami a többi ötezernek az életre hívását is már nem álommá, hanem elérhető valósággá fogja tenni. Most visszatérve a házra ■— amit tehát várakozáson fölül, még életemben láthatok — mondhatom, nagyon sokat ígérő, pompás épület, nem olyan, mint sok falusi „kultúr- ház”, ahol nem is történik sokkal több és fontosabb, mint egy jó kocsmában: isznak, kártyáznak és táncolnak. Ennek az épületnek már a külseje is parancsolólag mutat oda, hogy itten bizony egyéb dolognak kell történnie, mint kártyázásnak és táncolásnak. Azt gondolom, nem kell kívánni egyebet Dunapa- tajnak, mint hogy az épület tartalma, belseje méltó legyen a külsejéhez is. Akkor minden rendben lesz. Ezt kívánom és várom', ha már én nem is fogom megérni. Kodály Zoltán az alapkőletételnél Tansnádi Varga Éva: Egy szál lehullott Tegnap szobánkba lépett a halál. Nem volt kaszája, semmi fegyvere, anyám az ágyon félre billent szájjal hang nélkül mondta: — Elmegyek vele! A gerendákon pókháló feszült, A egy szál lehullott, némán ült a pók, ' a macska pedig szelíd fejével végig dörzsölte a kék takarót. / Szekrény tetején ötven piros alma hirtelen szénfeketére változott, megállt az óra és én azt hallottam, , valahol tompán ütnek most egy dobot. / Kintről a fák kérdezve lehajoltak, a kerítés gyerekdalt énekelt, léptem egyet, mint apró koromban, s kiáltásomra senki sem felelt. Héra Zoltán: A Sainte-Marguarite sziget pipacsai Ólálkodtok a parton, kémlelitek a tengert, ösvény szegélyén, bokrok közt mutatkoztok. Fut a repkény a romra, peremén lecsorog — tajtékját lesitek. *>' Zárva a kapu, a szurkos szárny halott. Sötét csendjében ott hallgatóztok, űzve zsongó kamillák méheit a néma udvaron ott tolongtok. Es mind hevesebben, mind sürgőbben. / Valami gyülekezőben, valami riadóban. Valami tikkasztó ősi kínban. Delel az ég, füstöltök, gyűltök, a rétre kicsaptok. Neki a sövénynek, át a sövényen — hogy nyargaljatok! Ki ellen, mi ellen? Szövődtök lobogóvá. Arany betűket csókol rátok a Nap. Ó a táncoló tűz-ige — hogy nincsen béke az olajfák alatt, hogy lesz még béke az olajfák alatt! Könyv, y zene, irodalom „Ha még egyszer elölről kezdhetném az életet, hetenként egyszer jó zenét hallgatnék és lélekemelő költeményeket olvasnék: akkor valószínűleg sokkal élénkebben működnének agysejtjeim, lelkületem derűsebb, bizodalmasabb, jellemem szilárdabb volna". Darwin Károlytól idéztük az elgondolkodtató mondator kát. Szerényen hallgatott hatalmas teljesítményeiről és az elillant évek szőlőhegyén azon töprengett: miként élhetett volna hasznosabban, szebben. Kevesen fejezték ki ilyen szemléletesen, hogy a művészetek hatnak az emberre, formálják egyéniségét. Akinek füle van a zenéhez, az könnyebben felfigyel az igazi költőkre, hamarabb gyönyörűséget talál a színek és a vonalak harmóniájában. A hatás: kölcsönös. Tapasztalati tények bizonyítják, hogy a zenei ízlés tudatos fejlesztése befolyásolja a vizuális kulturáltságot, az irodalmi érdeklődést. A pedagógia jó ideje „tud erről” a kapcsolatról. A mindennapi gyakorlatban még nehézkesen érvényesítik ezt a felismerést. Akadnak örvendetes kivételek. Most egy ilyenről tájékoztatjuk olvasóinkat. A gondolatmenetet indító információt a Könyvvilág júniusi számában szereztük. A 14. oldalon olvasható az április hóra hirdetett gyermekrajzpályázat eredménye. A 16 díjazott, jutalmazott rajz közül hatot a kecskeméti Kodály Zoltán énekes iskola diákjai küldtek be. A 12 esztendős Szodfridt Gábor szerepelt a legjobban. Dékány András: Az elveszett sziget című művéhez készített illusztrációt. Megérdemlik a többiek is — Mucsi Zsuzsa, Vass-Eysen Ervin, Szalontai Gábor, Lengyel Sándor és Törteli Gabriella —, hogy megdicsérjük őket. Meg tanárukat? De melyiket? Aki az olvasást kedveltette meg velük? Vagy a rajztanáré az érdem? Ö keltette fel az országos pályázat iránt az érdeklődést: mondják el rajzban, hogy mit jelentett számukra az olvasott könyv. A világért sem becsülöm le munkásságukat, ha leírom: viszonylag könnyű dolguk volt. A mindennapos éneklés során kifejlődött növendékeik ritmusérzéke, kifejezési készsége. A lehetőség felismeréséért illeti őket elsősorban az elismerés. Kell ennél szebb példa Darwin idézett szavainak igazolására? A könyv, a zene, az irodalom és a pedagógusok emberformáló, a jó adottságokat kibontakoztató szövetségének szemléltetésére? Heltai Nándor- Bagi Béla: petsJttiuéU U&&
