Petőfi Népe, 1972. május (27. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
veí4h Antal: Ü lünk a csárdában; csikósokkal. Meg kell őket nézni jól, hiszen egy „kivesző nemzedék” utolsó hajtásai Garai István és János, meg az öccsük, Sándor. Nem is olyan igazi, régi csikósok már. De még itt- ott nyomot hagyott bennük a pusztai élet, a kék, magas ég, a széles füves határ és a nyikorgó gémeskút. Ök már nem vágják a fokost a mennyezetbe. Itt a csárdában a pult előtt hiába van a rácsos kármentő, nem dobálják a legények az üvegflaskát a csapiáros fejéhez. Megszelídült a puszta, megszelídültek a legények is. Csak itt, a ménes mellett, lovuk hátán csodálatosak az idegen szemének. Jön is ^ , ide naponta annyi busz megrakva néppel, hogy utat vertek már a füvön egész a kútig, ahol megáll a ménes delente. István meg János ostort fonnak szíjból. Nem győz- ' nek annyit fonni, ameny- nyit meg ne vennének a vendégek. Bort kérünk, iszunk. Ahogy kiürülnek az üvegek, férünk másikat. A fiúk nem engedik. Most majd ők rendelnek. Folyik a beszélgetés. Mezőgazdasági kiállításról, ahol voltak mind a ketten, részt vettek a bemutatón. Sőt, külföldön is jártak már... arra öltöztették fel őket igazán! Ha láttuk volna!... Hát aztán semmi csikóstörténet? — Mi volna? Megy az ember egész nap a jószág után... kéthetenként felveszi a fizetését. Időnként meg bejövünk ide a csárdába. Eszünk halászlét, iszunk rá bort. Ennyi... — Idegeneknek, azoknak van mit mondani... fordítja nekik a tolmács. Fogy a bor. — Régebben még inkább megesett ez-az... Volt nyaranként pásztortalálkozó. Oda elmentünk... Sándor, a kicsi lesi a szót, ő még ott se járt. Mostanában már nincs ilyen. ’ . — Ott történt mindig valami. tiMMP&ÉM A hogy fogy a bor, úgy élénkül a beszéd. — Emlékszel rá — mondja János Istvánnak —, egyszer Kisújszálláson voltunk. Pásztortalálkozón. Az csakugyan jó volt. — Hát olyan nagyon ezen sincs mit elmondani, mert különös dolog ott se történt. Elmentünk, beszállásoltak bennünket, aztán éjszakára bezárták az ajtót. Lefeküdtünk. János meg én nem tudtunk elaludni. Az ablak nyitva volt. Hallottuk, hogy valahol zene szól. Gondoltuk, megnézzük. Csak úgy ... éppen, hogy a csizmát rántottuk fel. A portánál nem akartak kiereszteni bennünket. Mi meg összehúztuk a szemöldökünket Ajaj! Azt látták volna, hogy megijedt az ember. Kinyitotta az ajtót, csak azt kérte, ne mondjuk meg senkinek, hogy ő engedett ki bennünket. Nem gondoltuk, hogy bemegyünk a bálba. Vagy hogy tán táncolunk is. Szétnézünk, aztán lefekszünk. Nézegettük csak úgy szélről a táncot. Egyszer aztán csárdást húztak. Mi meg beugrottunk középre. Jártuk h igeiig, mint. a motolla. Azt látták volna! Sorba szedtük a lányokat. Az csakugyan jó volt... Iszunk a borból. — Csak hát így elhallgatni, ahogy mondom, ez már nem érdekes — teszi le a poharat István. — Azt látni kellett volna. T elik az este a csárda szobájában. Kint egymás után állnak meg a kocsik, jönnek a vendégek. Megnézik a három legényt. Az arcuk piros-barna, szemöldökük fekete, fejükön a kalap árvalányhajjal. Ahogy bejönnek a vendégek, súgva szólnak egymáshoz. — Itt vannak! Aztán körüljárják az asztalunkat. Ahogy fogy a bor és ők kerülnek sorra a rendelésben, nem engedik, hogy kimaradjanak. Hiába a tiltakozás, még Sándor, a kicsi is hozat egy üveggel. — Ne szégyenítsenek már meg bennünket. Van nekünk rendes keresetünk. A közelmúltban jelent meg a Debrecenről szétlő antológia, s máris itt ez a másik. A címe: „Hortobágy mellyéke” — Csokonai és Veres Péter szellemét idéző: ők adtak ilyen címet műveiknek. Meglepő gazdagság: számtalan mai és régebbi költőtől mintegy százötven vers; egy történelmében és jelenében egyaránt gazdag, változatos tájról megannyi vallomás. Sokszor szinte, szerelmes rajongással, máskor sóvárgó vágyakozással vagy rezignált emlékezéssel. Eddig csak Budapestről és a Balatonról olvastunk ilyen sokszínű valloniást. Debrecenről, azután Nyíregyházáról, s most íme, a hajdú-bihari vidékről. (Hol — és miért — késik a kecskeméti, a Rács-Kiskun megyei kiadvány? Hányszor sürgettük? Gulyás .Pál, Nadányi Zoltán szerepel a kötetben a legtöbb verssel. S rajtuk kívül még Nagy Imre, a purasztkőltő. De köztük van Dutka Ákos, Váci Mihály, Illyés Gyula is. És Veres Péter — a harmincas években írt szabadverseivel. A művekből szemléletesen bontakozik ki az ottani világ, a régi is, és a mostani is, a megváltozott, amelyről a kitűnő Sinka István ezekben a gyönyörű sorokban vallott: „Szépül lassan a nagy Zám puszta: végtelenbe fut az útja, végtelenbe, nem a tájba, fut a széles nagyvilágba.^ Sajnálkoznak, hogy semmi, de semmi igazi csikóstörténet. — Nem is azért jöttünk mi — nyugtatjuk meg őket. Aztán a kiürült poharak után mégis. — Arról a kisasszonyról beszélj — biztatja a bátyját Sándor —, aki tavaly nyáron volt itt. — Csakugyan! Járt majd minden nap hozzánk az IBUSZ. Azt se tudtuk, hova tegyük a sok ajándékot, amit hoztak. Megmutattam nekik a lóállást. Lefektettem a lovat, ráálltam a lapockájára, csördítettem egyet-kettőt. Én a hátán maradtam. Persze, látták délelőtt, mutattam maguknak is, igaz? Jött a buszszal egy fiatal lány. Lehetett vagy tizennyolc-húsz éves. Szép angol nő volt. Odajött a tolmáccsal, azt mondta, szeretne felülni a lóra, megfizeti. — Üljön — mondtam —, itt a ló felülhet érre, kezes, mint a bárány. De azt mondta a lány, hogy nem így, hanem velem együtt, elibém a nyeregbe. Azt is lehet! Ketten egy nyeregben! Kicsi az a nyereg, de hát, ha annyira akarja. Jól hátrahúzódtam, aztán magam elé vettem. Nem mondom.., Elindultunk. Na, gondoltam, ezt az utat megemlegeti a kisasszony. Eleinte csak szépen lépésben kocogtunk, aztán megeresztettem. Utána meg minden lépésnél visszafogtam a ló száját. Olyanokat rántott, hogy majd elharaptam a nyelvem. A kisasszony meg ott előttem. Fél kézzel a kantárt, fél kézzel a kisasszonyt fogtam. A derekát. Mire leszálltunk, még én is kifőttem. Meg akart fizetni. Kellett a fenének. Vissza is mentek a busszal. Csak nevettük, hogy no, vajon hány hólyagot tört a nyereg... még a széken se fog tudni ülni a kisasszony. Reggel csak látom, jön a ménes irányába egy autó. A kisasszony ült benne. Kihozatta magát, hogy megint lovagolni akar velem, úgy, mint tegnap, ketten egy nyeregben. Gondoltam, lesz, ami lesz, ő akarta. Már messze jártunk, amikor látom, hogy indul a ménes. Egyedül voltam aznap a jószággal. Feltörték már a pusztát sok helyen. Amerre a ménes ment, arra mindenütt lucernavetés húzódott. Egyéb sem hiányzott nékem a kisasszony mellé, csak az, hogy a ménes végiggázolja a maglucernatáblát. Vissza kellett fordulnom. Elment a kisasszony az autóval... Emeli mindenki a poharát. János megnyalja a szája szélét a bor után. őst aztán csakugyan nincs több csikóshistória. 1 1 — Látják, így van ez. Csak ne indult volna el akkor a ménes, vagy ne lett volna ott az a lucernatábla. Akkor többet tudnék maguknak mondani. De hát így? A „büszke” és „titkokkal terhes” Bihar, s a hajdúk szűkebb országa-világa, ahol a magyar sár, az éles pusztai szél, s a szutykos szalmaszál meg a szuvas mestergerenda, a görnyedt hátú emberek és a bús hajdúfiúk jelentették az életet, az utóbbi években sokat változott, s e változás szembetűnően megimutakozik a művek összességében. „Ez a hely, ez adott menedéket” — írja a tájról Nadányi Zoltán a Sárrét, a Hortobágy s a hajdú városok szűkebb vidéke egyaránt szerepel — mint téma, s mint a költők emléke, szeretetüknek, ragaszkodásuknak tárgya — a kötetben található versekben. Az ábrázolt, megjelenített tárgyakban az ottani nádfedeles tanyákban, a Berettyóban és füzesekben, akácosokban, a csárdákban és az elröppenő madarakban. A kötet végén külön fejezetben olvashatók azok a költemények, amelyekben a régebbi s újabb költők az ismert, az ehhez a tájhoz kötődő klasszikusokról vallanak: Bessenyeiről, Kölcseyről, vagy a tá olyan nagy és szeretett fiairól, mint Bocskai, Vereí Péter, Szabó Pál. Jó és gazdag tartalmú kötet a „Hortobágy mellyéke”; Bényei József szerkesztőé az érdem, s a Hajdú- Bihar megyei Tanácsé, a kiadóé. Bán Imre kitűnő bevezetőt írt a versek elé. Varga Mihály Diákok, szülők, tanárok A matematikaoktatás A matematika nehéz tantárgy — mondják a szülők. Ügy vélik, hogy megértéséhez, megtanulásához különleges képességekre van szükség. Sokszor kerül hátrányos helyzetbe az a gyerek, akinek a szülei elintézik egy kézlegyintéssel a dolgot: „Én sem értem el jobb eredményt annak idején”. A fokozatosan kialakult gátlások eredményezik — többek között —, hogy a matematika „buktató” tárgy- gyá válik. Az iskola — a rosszabbik esetben — még hozzásegít a kérdés bonyolításához, ha messze eltávolodik a gyakorlati élettől, s a matematikát a maga absztrakt, elvont mivoltában igyekszik a gyerekek elé tárni. Vas Gyulát a megyei gimnáziumi felügyelőt kértük meg, hogy válaszoljon néhány kérdésre. — Azzal a megállapítással kezdem — mondta Vas Gyula, — hogy nem rosszabb a helyzetünk, mint az ország más megyéinek. Közös a gondunk, hasonlóak a problémáink. Tény, hogy matematikából többen buknak, mint más tantárgyakból, de az oktatás színvonala semmivel sem alacsonyabb, mint amazoké. — Milyen jellegű kísérletek folynak az országban az oktatás eredményesebbé tételére, s ezekből melyeket alkalmazzák a megyében? — Lényegében két kísérlet folyik: az egyik a hagyományos tantervi anyag eredményesebb elsajátítására törekszik míg a másik a tanterven is változtat, korszerűbbet nyújt helyette. Az előbbit, az úgynevezett Lénárt-féle módszert az általános iskola alsó tagozatában használják; ennek felső tagozatra alkalmazott változata a Forrainé-féle módszer. Mindkettőben az az új, hogy sokkal nagyobb önállóságra szoktatja a tanulókat. Feladatlapokon végzik munkájukat. Az eredmény az, hogy sokkal sikeresebben oldják meg a gyakorlati példákat. A Varga Tamás-féle módszer a tananyagot is megváltoztatja, más sorrendbe állítja. Egyes fogalmakkal — amelyekkel csak nyolcadik osztályban találkoztak a gyerekek — most már az elsőben megismerkednek. Igaz, nem teljes a megértés, de a tanulás folyamatában elmélyülnek, kibővülnek a fogalmak. Másik előnye a módszernek, hogy lehetővé teszi az egyéni képességek kibontakozását. Mivel a tanulók önálló munkát végeznek, tapasztalati úton önmaguk ismerik fel, vonják le a törvényszerűségeket , — Milyen eredményeket értek el eddig a kísérleti osztályok? — Meglepően jó tapasztalatokat szereztünk a látogatások alkalmával. Igaz ugyan, hogy a kísérleti osztályok „válogatott” gyerekekből állnak. Mindegyikük járt óvodába, s már ott elkezdődött az alapok lerakása, két éven keresztül. A képesség és az alapozás már eleve meghatározza a további eredményeket, de legalább olyan fontos a jó pedagógus és a segítőkész szülő. — Hol folyik a megyében kísérleti jellegű oktatás? — Kecskeméten az Ének-Zenei Általános Iskolában, a lenin városi ban, a Béke tériben, a Rákócziban. Vannak kísérleti osztályok Kiskunhalason, Félegyházán és Baján. Hivatalason 70—80 nevelő kapcsolódott be a munkába, számukra országos tanácskozásokat rendeznek, s foglalkozásokat tart nekik a Továbbképzési Kabinet is. Nem könnyű dolog persze egy megszokott módszertől megválni. A siker hatására, az eredmények láttán azonban egyik pedagógus sem óhajt visszatérni a régihez. f — Várhatök-e a közeljövőben országos méretű reformok? — Oktatási rendszerünk teljes felülvizsgálata megkezdődött. Világossá vált, hogy általános reformra van szükség, de hogy ez milyen formában és mikor valósul meg, még pontosan nem tudjuk. Egy biztos: a gimnáziumi anyag nagy. Ha növelni akarjuk ennek hatékonyságát, csökkenteni kell a mennyiséget. Még- inkább javítaná az eredményeket, ha az általános iskolai tanterv igazodna a középiskoláéhoz, azt jobban előkészítené. A legtöbb baj éppen a folyamatosság hiányából származik; nincs meg a zökkenőmentes átállás a két iskolatípus között. Az általános iskolában létrejött tagozatos osztályok, melyek hetediktől kezdődnek, az átmenet gondjain akarnak enyhíteni. — Az eddigi eredmények alapján milyen tapasztalatok születtek? — Ha azt akarjuk, hogy a tanulók matematikai műveltsége, gondolkodóképessége, logikai készsége növekedjék, akkor feltétlenül szükség van a reformokra. Ügy tapasztaltuk, hogy a számok világának alaposabb, gyakorlatiasabb ismerete szinte valamennyi tantárgyra hatással van. Könnyebben tanulnak meg olvasni, írni a gyerekek, jobban értik a nyelvtant — vagyis általában otthonosabban mozognak rhinden területen. — S hogyan fogadják az újat maguk a gyerekek? — kérdeztem Kocsis Mihálynétől, aki elsősöket tanít a leninvárosi iskolában. ürömmel. Persze az elsősök nem tudnak különbjét tenni a régi és, az új között, csak én látom. A yerekek szívvel-lélekkel dolgoznak, s néha egészen .áratlan eredményeket érnek el. Egymással versengve oldják meg a szöveges példákat, otthonosan mozognak a kettes (!) számrendszerben — igaz, alapfokon. Az új módszer gyakorlatiassága, játékossága serk«iti az érdeklődést — és nem utolsósorban önálló munkára szoktat, sok sikerélménnyel. Lakatos Attila Versek Hajdú-Siharról
