Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-11 / 84. szám
6. oldal 1972. «prills 11, kedd papokkal a Népfront Hazafias megyed küldöttértekezlete után újból végigtailózom az ott elhangzottakat rögzítő jegyzeteimet. A nagyon sok útravalóból, amit az elkövetkező időszakra nézve a megyei tanácskozás vitájában elhangzott, éppen dr. Romany Pál, a megyei pártbizottság első titkára felszólalásának eme részletét szántja a tekintetem: „.. .A négyévi munka elemző összegezése után a következtetések levonásán, a gyűléseken elhangzott javaslatok besorolásán és a cselekvésen a sor. Az egységes cselekvésen, ez a legfontosabb. Lehet-e cselekedni? Lehet és kell is találni mindennap, minden községben, minden utcában, amit csakis tettekkel lehet előbbre vinni. Az idő ugyanis halad, eltelik az újabb négy év és a négy esztendő folyamán aligha adódik olyan helyzet, mint az FTC jugoszláviai meghosszabbított mérkőzése volt.. ¥ tt tartok éppen, ami- * kor Gáspár János kecskeméti nyugdíjas személyében vendégem érkezett. ö nem volt küldött a Hazafias Népfront me- gvei értekezletén. Aligha sejtheti, hogy az érkezése előtti percekben jó magam milyen gondolatokkal foglalatoskodtam. Mondanivalójával mégis töményen „telibetalál”’. MinAki igazán szereti városát... den egyes mondata szinte válaszként cseng a megyei pártbizottság első titkárának fentebb idézett mondatára: lehet-e cselekedni? — Sok itt a lépcső — jegyezte meg vendégem kifulladtan, törölgetve közben verejtékező homlokát. — De muszáj volt eljönnöm, nem bírom már magamban tartani. Tulajdonképpen úgynevezett apróságok, de csak felületesen nézve azok. Máskülönben rendkívül bosszantó, és összefogott cselekvésért kiáltó hibák. Ezeket szeretném elsorolni. Ugye, jó helyre jöttem? Hát kérem, még a gyomromba is belenyilalt, amikor pár napja, a legnagyobb szélben annak voltam tanúja, hogy a Széchenyi téren és a Lugossy István utcában a fák tövébe szórják a drága fűmagot a városi tanács emberei. Méghozzá a fel- lazítatlan, keményre taposott földre. Persze, hogy rögtön hordta-vitte a szél. Legfeljebb ott maradt néhány fűmagvacska, ahol egy-egy kisgyerek lábnyoma véletlenül rögzítette. Felháborító pocsékolás ez, mert a fűmag drága. Amikor én akartam venni, nem is jutottam hozzá. A város meg így szélnek ereszti? A másik: a Tanácsköztársaság évfordulójáról való emlékünnepségen olyan szép látvány volt a Rákóczi úti emlékmű előtt a betonvirágtartóba kiültetett virág. Elmentem arra másnap is. Lesújtó volt, amit látnom kellett. Elpusztultak a drága virágok! Tessék elképzelni száraz földbe voltak eldughatva, egy csepp víz nélkül. P oly tathatom ? ... Ta* valy szeptemberben a Széchenyi tér 14. számú ház és a borforgalmi vállalat elé két konténert pakoltak le. A két kukaedény közül pedig az egyik, hogy, hogy nem, a járda melletti rózsaágyasba került és ott áll azóta is. Sajnos, úgy látszik, hogy ez csak az én szememet bántja. Pedig csúnya látvány. Éppen olyan csúnya, mint az Aranyhomok Szálló bárrésze feletti homlokzat. Évek óta éktelenkedik az is tégláig le- kopottan, vakolatlanul... Aztán: a fővárosban — úgy tudom — bírsággal sújtják azt, aki két óránál hosszabb ideig az utcán tárol oda nem való holmit. A mi tanácsunk nem hozhat ilyen rendelkezést? Tessék csak megnézni a halüzlet előtt, az úttörőház felőli részen éktelenkedő haltartalyt! A múlt év ősze óta ott van... S ha már a Komszomol térnél tartok, nos, kérem, ott is a hanyagság. Az építkezéshez tartozó szerszámos bódé mögött milyen régóta tátong a baleseti veszélyt hordozó gödör! Elképzelhető talán, hogy az ott dolgozók már észre sem veszik? Nagyon elburjánzott a nemtörődömség. Nézze meg például a gondatlan beállás miatt a buszokkal tönkretett, meggörbített villanyoszlopokat a MAV- AUT-állomáson. Pedig ha valaki megkövetelné a kár helyreállítását, megtérítését a Volán vállalattól, biztosan nagyobb gondosságra intené a dolgozóit. Mert a zsebükre menne. — Futja még az elvtársnő türelméből? Tessék megnézni a Széchenyi tér !—3. számú ház udvarát. Jobban mondva, az ABC- áruház tetejét. A bérház gyerekeinek kínál ez a tető egy kis mozgási lehetőséget. Az ingatlankezelő annak idején betonvirágtartókat helyezett el ott, szépítve a környezetet. De az alkalmi virágágyakat senki nem ápolta, nem locsolta. Ellenkezőleg, tönkretették az ott hancúrozó gyerekek. Pedig, ha valaki szívügyének tartaná a házban, könnyen rá vehetné a gyerekeket, hogy legyenek gazdái a virágültetésnek és ápolásnak. Ha meg netán feleslegesnek tartják ezeket a környezetszépítő alkalmatosságokat, szerintem olyan épületek elé kell helyezni azokat, ahol nemcsak szeretik a szépet, hanem cselekedni is készek érte p gy kis szünetet tart ^ látogatóm, és ismét megtörli a gyöngyöző homlokát. Aztán szinte bocsánatkérőn megjegyzi: — Sajnos, még mindig nem fogytam ki a mondanivalóból. Ott van például a megyei tűzoltóparancsnokság épülete. A bejáratánál már régen meg kellett volna javítani az erősen meglazult műkőborítást. Vagy az a probléma, amit magamban kukainváziónak nevezek: bizony, nem válnak városunk díszére az örökké az utcán hagyott szemétgyűjtők. Ahogyan én tudom, mikor kell kirakni a szeméttel teli edényt és kiürítése után nyomban eltüntetni az utcáról, ugyanúgy tudhatják minden kecskeméti házban. És mégis ... Higgye el, elvtársnő, aki igazán szereti a városát, minden négyzetméteren talál tennivalót érte! Nos, ezért jöttem. Köszönöm, hogy meghallgatott. Egy kicsit máris megkönnyebbed- tem. Perny Irén Megemlékezés a koncentrációs táborok felszabadulásáról A Magyar Partizán Szövetség és a Nácizmus Üldözöttéi Bizottsága — a koncentrációs táborok fel- szabadulásának 27. évfordulója alkalmából — vasárnap emlékünnepséget rendezett a Vasas szakszervezet székházának dísztermében. Részt vett az ünnepségen Vágó Ernő, a partizán szövetség titkára, dr. Seifert Géza. a magyar izraeliták országos képviseletének elnöke. Szőnyi János, a Nácizmus Üldözöttéi Bizottságának titkára. Az eseményre egybegyűlteket November László, a Nácizmus Üldözöttéi Bizottságának al- elnöke üdvözölte, majd a résztvevők egyperces néma felállással adóztak a koncentrációs táborokban meggyilkolt mártírok és a felszabadító harcokban elesett hősök emlékének. Ezt követően Gáti Ödön, a Nácizmus Üldözöttéi Bizottságának elnöke mondott beszédet. Méltatta a szovjet hadseregnek a fasizmus felett aratott győzelemben betöltött döntő szerepét. Az emlékünnepség második részében bemutatták Semprun „A nagy utazás’’ című filmjét. (MTI) A történelem geometriája A FOGLALKOZTATOTTAK MEGOSZLÁSA JÖVEDELEM SZERINT (állami szektorban összes foglalkoztatott si 100X) 196a 1970 lm 1000 FI Ss kevesebb gHf 2001-2500 Ül 1001-1500 IMIIÉI 2501-3000 Ül 1501-2000 Ml 3001-4000 <BT?r| (722 4000Ft felett Az egyenlőség társadalmát építjük? Ila a nagy történelmi célhoz és a múltban fogant eszményekhez mérjük társadalmi folyamataink irányát, akkor a válasz határozott és egyértelmű: igen, a históriai örökség megszüntetéséhez, az embert embertől elválasztó egyenlőtlenségi szakadék áthidalásához vezet az utunk. Mindez korántsem értendő csupán évszázados jövő időben; e célokból már sokat, korszakos értelmezésben sokat megvalósítottunk. A népesség csekély százaléka immár nem sajátíthatja ki a többség javait; öröklött előjogok nem konzerválhatják nemzedékről nemzedékre a birtoklás és az eln> omás egyenlőtlenségét. Országunk, korszakunk mégsem az egyenlőség világa. Nem lehet még az, mert a történelem geometriája különbözik az euklidesi törvényektől: itt két pont között nem az , , egyenes a legrövidebb, és az út, ámely a holnapi célhoz vezet ezért is kanyargós. Gondoljuk meg: vajon célszerű lenne az egyenlőség rövidrezárt, elrendelt, mai bevezetése? Valódi egyenlőség lenne az, ha — történetesen — holnaptól mindenkinek pontosan azonos mennyiségben porciózná ki a javakat a társadalom, függetlenül szorgalmától, képességeitől, _ felelősségétől, egyszóval: végzett munkájú- tói? Hadd emlékeztessünk a szerzőre, aki immár száz esztendeje, pontosan körvonalazta ezeket a mai, ha úgy tetszik naprakészen modem elosztási gondokat, megfogalmazva az átmenet korszakának elosztási modelljét. A mi világunkról irta Marx, hogy „nem ismer osztalyku- lönbségeket, mert mindenki csakúgy munkás, mint a másik; de hallgatólagosan természetes privilégiumul ismeri el az egyenlőtlen egyéni tehetségét és következésképpen a teljesítőképességet. Tehát tartalmában ez is csak az egyenlőtlenség joga...” A kép, amely e szövegből elénk rajzolódik, ismerős: a munkához kötődő differenciálás egyenlőtlensége ez, amely bár megszünteti a vagyon és az előjogok szakadékét, de új társadalmi különbséget, sőt Marx szavaival — új privilégiumot ismer el: a munka rangját, s természetesen e szocialista ranghoz kötődő jövedelmi eltéréseket Ez hát az a történelmi terep, amelyen a társadalmi, gazdasági fejlődés különleges geometriája megvalósul. Arról lenne tehát szó, A Központi Statisztikai Hivatal nemrég tette közzé tíz esztendő jövedelmi adatsorait, s ezek egyértelműen vallanak erről a tendenciáról. A számok — ha megfejtjük társadalmi jelentőségüket — azt jelzik, hogy a családi jövedelmek különbségei csökkentek a közelmúlt években. A családi — tehát az egy főre jutó — jövedelmek eltéréseinek mérséklődését érzékeltetik a következő tények: 1962-ben az átlagos jövedelmi szint felett élők bevételei 109 százalékkal haladták meg az átlag alattiak színvonalát, s 1967-ig ez az eltérés 92 százalékra mérséklődött. Ugyanez más oldalról nézve: ha a tízmilliós országot tízszer egymilliós jövedelmi csoportokra osztjuk, kiderül, hogy 1962-ben a legmagasabb jövedelmi szintű 1 millió lakos bevételei csaknem hatszorosan haladták meg a legalacsonyabb 1 millióét; 1967-ben az a skála már határozottan szűkebb, négy és félszeres. A családi jövedelmek közelítésében — mert hiszen ezt jelzi az iménti tízszer milliós számítás — elsőrendű szerepet töltött be a társadalmi juttatások növekedése. Ami az emelkedés ütemét-mér- tékét illeti: a társadalmi juttatások gyarapodása a mögöttünk levő harmadik ötéves terv éveiben a munkából származó jövedelmek emelkedésénél lényegesen gyorsabb volt. Az úgynevezett pénzben! társadalmi juttatások 1960 és 1970 között csaknem két és félszeresére nőttek, mindenekelőtt a szociálpolitikai-jövedelmi intézkedések nyomán. A családi jövedelmek mindmáig nagymértékű különbségeit elsősorban demográfiai tényezők okozzák. Nyers Rezső a közelmúltban tartott agitációs és propagandatanácskozáson mondotta: „... még sokan vannak, akik nehéz anyagi körülmények között élnek, ezek a családok nem is mindig a kis kerese- tűekből, hanem' azok közül kerülnek ki, ahol a nagy család, sok az egy keresőre jutó eltartott, másrészt azokból, akiknek a nyugdíjuk alacsony. A jövedelemszóródás tényezőinek ismeretében éppen ezért ebben az évben a családi- pótlék-emeléssel a nagycsaládosok helyzetén kívánunk könnyíteni. Az is ismeretes, hogy a negyedik ötéves terv az alacsony összegű nyugdíjak, elsősorban az 1960 előtti, úgynevezett régi nyugdíjak emelését is előirányozza”. A folyamat iránya, a családi jövedelmek közelítési tendenciája nyilvánvaló — kérdés most már csupán a mérték és ütem lehet Nos, a statisztikai adatsorok vallomásából az is kitűnik, hogy a kiegyenlítődés korántsem értelmezhető minden családra évenkénti folyamatossággal; az irányzat csupán hosz- szabb távon, több év átlagában értelmezhető. A családok egy főre jutó jövedelmei számottevően emelkedtek: a szellemi és a munkás háztartásokban 20, a paraszti háztartásokban pedig 27 százalékkal. Az átlag — természetesen — aligha vigasz azonban a családokban, ahol, ha átmenetileg is, az egy főre jutó jövedelmek csökkenése érezhető. Ám az irányt: a családi jövedelmek közelítésének történelmi grafikonvonalát ez sem módosítja — a munkából gyarapodó javainkból mind többet fordítunk e nagy társadalmi cél megvalósítására! T. A.
