Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 83. szám

4. oldal 1972. április 9, vasárnap 7. UDVARLÁS — A A kisfái szakiskola kol­légiumának folyosóján — 1971. november 5-én dél­tájban — pillanatok alatt híre megy, hogy az igazga­tó másnapra engedélyezte a tanítási szünetet. így a vi­dékiek hazautazhatnak. Kiss Aranka másodéves tanuló gyorsan csomagol: fél 2-re már a városköz­pontban szeretne lenni. Édesanyja két nappal ez­előtt járt itt, akkor mondta neki, hogy valószínűleg „szabad szombat” lesz, így pénteken délután haza­megy. Hagyott nála pénzt, s egy cédulát, amire felírta, hogy hazajövetele előtt mit vásároljon. Fél kettőkor a tanácshá­za sarkáig hozza a busz. Körül sem néz, indul vá­sárolni. Azt számítgatja, hogy a fél hármast már nem éri el. de megy ké­sőbb a gyorsjárat, majd az­zal hazajut. ... Horváth Zoltán eköz­ben a Nagytemplom sarká­nál álldogál, egy kiszögellés mögé húzódva. Aranka te­hát hazamegy — állapítja meg. Hatodiktól kezdve osz­tálytársak voltak az ágas­egyházi iskolában. Szokásos iskolai pajtásság volt kö­zöttük. semmi több. 1970. július 27-én kezdő­dött ... Arankát megláto­gatta egy ménteleki barát­nője, édesanyjával este ki­kísérte az állomásra. Visz- szafelé jövet Zoli hozzájuk szegődött, s engedélyt kért, hogy velük mehessen. Az anyja ezt mondta neki: — Ahogy akarod .,. Nemsoká moziban is találkoztak. Zoli kileste, hogy mikor marad­BANDA „SEGÉDLETÉVEL” hat vele kettesben, s elda­dogta, hogy komolyan sze­retne vele beszélni, vagyis hát udvarolni. Aranka erre nevetgélni kezdett, lesütötte a szemét és vállait vono- gatta. Kecskemétre kerültek mindketten. Zoli délutánon­ként fel-feltünedezett a kis­fái szakiskola bejáró útján, mint a holdkóros járkált alá és fel, majd leült az út szélére és szemeit merően az ablakokra szegezte. Aranka végül is lement ilyenkor, de csak azért, hogy véget vessen a lányok csúfolódásának. Inkább csak akkor talál­koztak, amikor hétvégeken együtt utaztak haza Ágas­egyházára. Egy alkalommal a fiú azt kezdte fejtegetni, hogy disszidál, öt évig kinn marad „németben”, szak­mát tanul, aztán hazajön és vesz házat meg kocsit. Aranka erre azt mondta: — Ezt itthon is épp úgy el­érheted. Majd levelezni kezdtek. Ez abból állt, hogy Zoli ír- kálta a leveleket egyre- másra. A levélpapírokat át­lósan megcsíkozta és a csí­koknál törte meg a sorokat. Aranka az 1970. december 2-án, 22 és 23 óra között keltezett levelet nem kis döbbenettel olvasta: „... El is mentünk a ha­tárig. Bementünk az Orion Étterembe. megpihenni. Igazoltattak bennünket. Minden rendben, elhitték a mesénket. Az unokatestvé­remnél voltunk ... De hü­lyén csináltuk. Egymásra néztünk, mielőtt feleletet adtunk. Erre a rendőr azt mondta, ne hazudozzunk, brigád utánanézett Az „első” ügyet már megbeszéltük. A középkorú, nyugodt tekintetű munkás úgy nyúlt le a fotel lábához támasztott bőrtáskáért, mint aki menni készül. De a táskát csak az ölébe vette, ki­csatolta, s néhány összehajtott irkalapot húzott ki belőle. A széleken pontozódó lyukak mutatták, hogy nagy spirálfüzetből tépték ki a pár oldalt — Mi már régebbről ismerjük egymást — moso- lyodott el halványan. Jó néhány esztendeje már, mi­kor írt rólunk... Téli munkán voltunk, Baján... Egy új háztömböt építettünk s mi csináltuk az asztalos- munkákat ... — Igen, igen... Álltak, bosszankodtak,... A mére­teket elszúrták az építők, s maguknak külön plusz­munkát adott, míg ... — Az történt, igen... Most egy furcsa kívánsággal jöttem .... Nem is tudom, hogy kezdjem ... Belenézett jegyzetébe, aztán folytatta. — Január 12-én jelent meg a Petőfi Népében a „Vándormadár” című írás ... Azért jöttem, hogy bri­gádunk nevében kifejtsem, miért csatlakozunk mi is ennek a cikknek a mondanivalójához. Mert mi is kí­váncsiak voltunk, hogyan indul az első útjára a ván­dormadár és miből keletkezik esetenként munkaerő- hiány — magyarázott a korához képest jócskán be- ezüstöződött hajú munkás. — Féléves utánanézéssel ismertük meg a vándor­madár útjának egyik „csapását”. Mert tudjuk, hogy amin ml végigtapogatóztunk, csak egyik „ösvény" a többi közt... Most már alig-alig kellett belelesni feljegyzéseibe, kerekedett a történet. — Tizenkét tagú brigádunk öt évvei ezelőtt ala­kult Két esztendeig meg is voltunk szépen. Akkor egyik szaktársunk kilépett, a vállalattól is elment Nemsokára egy másik is otthagyott bennünket... Ek­kor még nem figyeltünk fel, pedig tudtuk, hogy „kar­bantartónak” mentek el máshova. Következett egy ügyes fiú, aki nálunk volt tanuló, de alighogy levizsgázott — mégpedig sikeresen —, be­jelentette, hogy nem marad nálunk. Elmegy „karban­tartónak” 2200 forintért A z asztalos megállt a beszédben, míg táskáját megint letámasztotta a fotel lábához. Jelentőség- teljesen pillantott föl a művelet közben. Felegyene­sedett s a papírlapokat megemelintve folytatta. — Ezek után szöget ütött a fejünkbe: mi is lehet az a „karbantartás”, amire munkatársaink átváltottak? Kezdjük az első kilépett szaktárssal. Q azóta a har­madik helyen „karbantartó” 2500 forintért. Amint vé­lekedett, jó volt a másik két hely is, de ez a harma­dik még jobb: „Nem csinálok semmit” — vallotta be. De azt is elárulta, hogy bent van a papírja, amelyen fizetésjavítást kér, mert annyiért nem dolgozik. A másik szaktárs a második helyen van — 2400 forintért. Különös véleménye volt az előző munka­helyéről. Az azért nem tetszett, mert ketten voltak „a csárdában”, s ha ő egy nap nem ment be, abból baj lett. A kolléga, a „császár”, aki tíz éve dolgozik már ott, három papig is foglalatoskodhatott a szőlőjé­ben, neki azt a méltánytalanságot le kellett nyelni. Néhány hónap múlva meglátogatott bennünket á régi tanulónk. Kérdezzük tőle: milyen az új munkahely, mivel foglalkozik? Nem beszélt mellé. „Mióta ott va­gyok, 2 zárat javítottam meg, és egy védőrácsot csi­náltam. Három és fél hónap alatt 7700 forintért.” — Elhittük. Láttuk kifinomodott kezét, meg hogy nincs is munkásruha rajta. — Szocialista a brigádjuk? — kérdeztem közbe halkan, kihasználva egy csöpp szünetet. — Háromszorosan... Tessék — nyújtotta a füzet­lapokat —, a .konkrétumok” fel vannak írva. Ért­hető — emelte meg hangját —, hogy nagyon érdekel bennünket a téma. P"izetés utáni szabad szombat Nézzünk körül a ■ városban. Nem is gondoltuk volna, mennyi új értesüléssel gazdagodunk. Kőműves barátunkkal ta­lálkozunk. „Meghívunk egy pohár borra.” — Isten neki, éppen egy fröccsre szomjaztam én is. Beülünk, jön a szó erről-arról. Elmondja a cimbora, hogy öt ive van a vállalatnál, ahol öten vannak kő­művesek. „Mit csináltok?” — Javítunk. Néha adódik olyan, hogy egy kis falat arrébb kell tenni... Most már csak hagyján, de tavaly még nyolc kőműves volt... „Miért volt az probléma? Hát mi a dolgotok, koma?” — Semmi dolgunk nem volt. Annyi se, mint ma nekem. láthatjátok, itt vagyok... Barátunk vállalatánál 25 karbantartó iparos van. Ezek feje egy művezető, aztán szakma szerint egy csoportvezető s ezeknek egy-egy helyettese. Függet­lenített csoportvezetők valamennyien. „Ki dolgozik?” - kérdeztük. = Seijjü. Nagyon nincs is mit. A na­mert mindjárt elvitet. Erre mi: Menjünk, kérdezzük meg a rokonokat is. De a rendőr erre nem állt rá. Azt mondta: Nem szeretne ben­nünket itt látni tovább, Azonnal leléceltünk az ét­teremből. Megyünk? Ügy értette az Imre. hogy át a határon. Elkezdtünk kúszni, mint a kiképzésen. Azt hit­te, hogy én is megyek utá­na. és csinálom azt, amit ő. De mit csináltam? Sírtam, mint egy kölyök. Ügy, mint most. Csak akkor azért sír­tam, hogy mi lesz otthon, most meg azért, hogy mi lesz velem. Az Imre már átért a magyar határon, s nem sok kellett ahhoz, hogy a jugó határon is. És én csak sírtam, sírtam, és csak rád gondoltam. Mert nem voltál mellettem, akihez odabújjak. Ez mind reggel volt, mivel akkor értünk a határhoz. Imre átért sike­resen. De intett, hogy vi­gyázzak, jönnek, öngyilkos akartam lenni, de nem volt erőm, hogy elővegyem a késem...” Aranka még majd egy évig ezután abban a tudat­ban élt hogy mindez így meg is történt... Csak az eset után derült ki, akkor sem mindjárt, hogy az egészből egy szó sem igaz. A lány mindenesetre megmutatta a levelet édes­anyjának. Veronka asszony, amikor legközelebb találko­zott Zolival, ezt mondta ne­ki: — Fiam. ha szereted a lányomat ígérd meg, hogy ilyesmit nem csinálsz más­kor és nem fogsz disszi­dálni. — A fiú megígérte, de szándékosan kimutatta, hogy ez nehezére esik. 71 januárjában Zoli egy hónapra albérletbe költö­zött: a hó és a hideg miatt nehézkes volt a bejárás. Egyik osztálytársa, a mély­kúti Lipka László osztotta meg vele szobáját a Li­liom utca egyik öreg házá­ban. Ez idő alatt gyakrab­ban találkozott Arankával. Ugyancsak azon a télen egy alkalommal a város fő­terén ballagtak. Elhaladtak a fotoszaküzlet. majd a nagy gyógyszertár előtt. Zo­li, amikor egyszer óvatlanul hátrapillantott, észrevette, hogy négy, hozzá hasonló korú ifjú halad mögöttük, mintegy tíz méternyire. A rádiószaküzlet sarkánál a fiú nagy óvatosan odasúgta a lánynak: — Követnek bennünket. A banda tagjai! — Miféle banda? — kér­dezte gyanútlanul a lány. — Majd elmondom ... Most fi­gyelj, résen kell lennünk. — A Szivárvány Áruház felé haladtak. Zoli a szeme sarkából hátrapillantott, s látta, hogy az ifjak közül kettő mögöttük jön, de a másik kettő elkanyarodott a Centrum Áruház felé. A fiú agya gyorsan váltott: — Nincs menekvés előlük. Máris közrefogtak bennün­ket. Megfogta a lány karját. Az megremegett. Szemét a rémület tágította kerekké. Ezt suttogta: — Zoli, én félek! — Ne félj, míg én itt vagyok. Majd én beszé­lek velük. A Centrum felé kanya­rodtak. (Akkor még meg­volt az áruház másik sar­kához átkötő gyalogátkelő­hely is.) A zebrán haladva ezt mondta a lánynak: — öt percre menj be az áru­házija, addig beszélek ve­lük. — A lány bement. Ha körülnéz, láthatta volna, hogy az ifjaknak sem hí­rük, sem hamvuk. De a fé­lelemtől szinte alig látott, öt perc múlva előmerész­kedett, s Zoli diadalmasan közölte vele: — Minden rendben. Azt mondták, ha jársz velem továbbra is, békén hagynak. Neked is, nekem is. — A lány hálá­san pillantott rá. Titokzatosságot mímelve, lassanként elmondta a lánynak, hogy félig-meddig már őt is beszervezte a hu­szonhét tagú banda. Azt mondta, hogy van közöttük egy rendőrtiszt is. És hogy rövidesen ő is kap majd fegyvert. Van egy nagy pincéjük, csupa kő, meg beton, már őt is elvitték oda, tanították célba lőni. de az oda- és visszavezető úton mindig bekötik a sze­mét. Június 8-án, Arankának, születésnapjára egy Orbita táskarádiót vásárolt, ösz­töndíjból, maszek villany- szerelések honoráriumából rakosgatta össze a pénzt. A 8. részt kedden közöl­jük. Címe: A lány apja ellenkezik. Az idén adják át , v"' mm $¥3* SSSStj v.^c , & ‘T'1’ A leendő megyei párt- és tanácsszékház Két olyan nagyszabású építkezés is folyik Kecs­kemét újjáalakuló város- központjában, amelyet az idén fejez be a kivitelező Bács Kiskun megyei Álla­mi Építőipari Vállalat. A rekonstrukció annak az elképzelésnek az alapján történik, amit csaknem kilenc esztendeje hagyott jóvá a „hírős város” ta­nácsa, s ami karakterisz­tikus, mással össze nem téveszthető városképet eredményez úgy, hogy közben megőrződik a me­gyeszékhely régi, mezővá­rosi településszerkezete. Az új megyei párt- és tanácsszékház lefényké­pezéséhez már sikerült is olyan beállítást találni, ami majdnem késznek mutatja a külső burkolási munkákat. A nívódíjas tervezésű „szalagház” foly­tatásaként pedig az úgy­nevezett B-jelű, összesen 288 lakásos épület szerke­zete formálódik, amelyet két ütemben adnak át. Az idén esedékes résznél már a szalagház legmaga­sabb szintjét is elérték a kivitelezők. Kialakul a hatalmai lakóépület — az újabb szalagház — szerkezeti váza

Next

/
Oldalképek
Tartalom