Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-01 / 78. szám
I, oldal 1972. $ prills 1, szombat ^^ábor fiam dolgozatTótli István: íráshoz készülődött. A házi füzet már széthajtva feküdt előtte, ő pedig azzal kezdte a szellemi összpontosítást, hogy elme- rülten szopogatta a golyóstoll nyomógombos végét. Tekintete hol az asztal túlsó felével érintkező fal függőleges síkján tévelygett, megpihenve a sárgába és lilába szőtt, „Illés”-emblémát mutató subaszőnyegen. Hol meg a plafonon időzött, hogy aztán kikössön a lépcsősen elhelyezett könyvespolcok, cigarettásdoboz-gyűjtemények tarkaságán. Anyuka mögötte, a szoba másik oldalán levő re- kamié sarkában horgolt. A délelőtti nap éppen odasütött, jólesett arcának a téli fény meleg cirógatása. Szemét se bántotta az erős világosság, hiszen fejét lehajtotta már csak azért is, hogy munka közben minél többször rápillanthasson a ,.Fürge ujjak” horgolásmintájára. Éppen bonyolult figura következett, sűrűn számolni kellett a szemeket. A csendet a gyerek kérdése törte meg. — Anyu, mire- emlékszel legjobban a felszabadulás 'körüli időkből? F eleségem nem érdeklődött részletesebben. Tudta, hogy ez a házi feladat témája. — Mire? — gondolkodott hangosan egy kicsit, majd pamutot, tűt, horgolást lerakva az egyik könyv- szekrényhez ment. Elhúzta a tolóajtót, s elővett egy dohánybarna kötésű könyvecskét. — Emlékkönyv... — jegyezte meg, miközben belelapozott. — Megvan, — állt meg az egyik oldalnál, Is odatartotta a gyereknek. — Ez jut eszembe először, ha a felszabadulásról hallok. Fiam nézte a fehér lapot, amely alaposan megfa- Ikult huszonhat év után. Egész oldalas bejegyzést látott. A kék tintaírás barnásfekete lett azóta. — Hisz’ ezek cirill betűk! — vette ki a könyvet anyja kezéből, és már silabizálta is az első szót, a megszólítást: „Tamara” — Márta... Ez Xß vagy, anyu, ugye? Az aláírás meg... Várj csali... „B. Viktor”... Ki ez a Viktor? — villantott várakozóan az anyjára. — O, hányszor emlegettük már. Emlékezz csak. Legutóbb, amikor a „Kockázat”-ot láttuk a tévében. Nagymamád — alighogy megjelent Kloss kapitány a képernyőn, mindjárt ezt mondta: „Nézzétek már, akárcsak Viktor!” — Ez a Viktor volt az első szovjet ember, akit megismertünk. Olyan jóképű, csinos, barátságos férfi volt, mint Kloss. Szőke hajú, kék szemű. — Még kislány voltam akkor. Mindjárt... Igen, egy évvel fiatalabb, mint te most. Tizenhárom éves. Pista, a nagybátyád meg egész kisfiú. .. Mikor ők megérkeztek, akkor szűntek meg a bombázások. — Hát ez? — kapott a fiam egy sárgult kis papírlap után, amely hirtelen kicsúszott az emlékkönyvből. — A beírás hevenyészett magyar fordítása. A fiú beleolvasott: „A német háború az egész világ fiatalságától áldozatot követelt... A viharos napok elmúltak, az élet virágozhat.” — De különös, ilyet még nem láttam emlékkönyvben — emelte fel a fejét a gyerek. Szeme pár pillanatig az ablakon túlra révedt, aztán folytatta az olvasást: „Márta! Élj, tanulj és gondolj rám. Vigyázz az életedre, mindenki életére, mert csak egyszer élhetsz a világon... És ez az élet sokat felejt...” — Hogy is? Ez az utolsó mondat... Gábor szavanként olvasta újra, csak a szájaszéle mozgott. — Biztosan a fordítás nem sikerült egészen. De azért értem, mit akart kifejezni Viktor: hogy az emberek sokat felejtenek, igaz? — Persze, — helyeselt vidáman anyuka. — Viktort — mi nem felejtettük el. Szegény tatád is hányszor emlegette, míg élt... Gábor szemöldöke hirtelen, összerándult. Nyugtalanul sürgette anyját. — De most már mesélj róla! Szeretném írni — mozdított egyet a füzetén. A nyuka mesélt. Valóságos, nagy időkről. — Emlékszel még, kis házunk volt a város szélén, — te is laktál még ott, mielőtt ide, a park mellé kö-töztünk. Földes szoba. Sokszor femázoltuk, mert nálunk mindenki kényes a tisztaságra. Egyszer a szomszédasszony egy világos hajú, mosolygós orosz katonát vezetett be hozzánk. Kérdezte, tudnánK-e szállást adni nejei, mert náluk már nem fér el. Hogyne tudtunk volna. Igaz, mi is négyen } ttunlíí a lakásban, de akármilyen kicsi volt a szob ir.iég egy vaságy elfért benne. — Az orosz katona szemmelláthatólag Megörült. Nevetett, a nevét hajtogatta: „Viktor —.blíitatott a mellére —, ja Viktor.” — Elkérte mamától a felmosórongyot, körül- és lemosta vele csizmája talpát, s csak aztán lépett be. Nagymamádnak ez roppant tetszett, — Micsoda jó pajtások lettünk! Viktor nagyon szeretett bennünket, mint ahogy az orosz katonák általában bolondjai a gyerekeknek. Játszott, hancúrozotl velünk. — Hány esztendős lehetett Viktor, mi volt a foglalkozása? — Civilben textilmérnök ... Olyan harminchárom- harmincöt éves lehetett. De milyen közvetlen, egyszerű természet volt. Képzeld, moziba vitt minket, tacskókat. Egyszer még színházba is. Pityu — a nagybátyád mezítláb ült a páholyban .,, — Oltári szitu! — húzta szélesre száját a fiunk. Mezítlábos srác a textilmérnök mellett a páholyban — Mit számított ez akkor... Nincstelenség volt. háború. A németek kifosztották az országot. Viktor csizmáján is volt jó pár lyuk. Borzasztó előkelőén éreztük magunkat mellette a bársonyülésen. — Hányszor állított be Viktor, s mutatta nagy ovációval, mit kozott; most jsewífieet, máskor zsírt, VIKTOR húst, krumplit. Mama főzött, jókedvünk volt. Viktor velünk rakoncátlankodott, birkózott, hempergett a földön. Mikor „legyőztük”, felugrott, hóna alá kapott bennünket — ilyen cingár kislány voltam, mint a kisujjam — és kivágtatott velünk a ház elé, körül az udvaron. Mi meg törtük a fejünket, hogy csapjuk be, ha este hazajön szolgálatból. Kefét tettünk az ágyába, a lepedő alá. Egyszer egy tányér vizet is... Volt ezért nemulass, kergetőzés, kacagás! — Többször kérdezte, szégyenlősen, nincs-e terhűnkre? Dehogy engedtük volna el. Gábor közbeszólt. — Anyu, úgy beszélsz, mintha Viktor tökéletesen tudott volna magyarul és ti is oroszul... — Dehogy tud tunic. O se magyarul, mi se oroszul. Mégis nagyon jól értettünk mindent. Szerettük a kedves, jópofa katonát, s akkor ez könnyen megy. — De gyorsan elszaladt az a pár nap, míg nálunk volt. — Annyit mondtam?... Annyinak tűnt... Komoly, bánatos volt, mikor egy reggel azzal jött visz- sza, hogy elköszön. Tovább kellett menniök a cseh frontra. Ott még bevették magukat a német fasiszták a hegyekbe... Viktor megígérte, hogy ha életben marad, visszajön. — Biztosan nem jött vissza szegény. F eleségem éppen csak odapillantott a gyerekre. — A következő év nyarán nagytatád egy délelőtt bedugja fejét az ajtón: „Találjátok ki, kit hoztam?” — Akkor már kiemelkedett mögötte Viktor. Volt öröm. Egyenest a nyakába ugrottunk Pityuval ,.. Egy hét szabadságot kapott. — A nagy boldogságban észre se vettük, hogy egyik szemével baj van. A harcok végefelé sebesült meg. Ráment a fél szeme világa... De vidámsága a régi maradt. Nevetés, játék megint. — Tata egy üveg bort szerzett, aztán ő is hozott valahonnát. Iszogattak. Apu szerette a nótázást, emlékezett az első világháborúból orosz dalokra. De Viktor valahogy restéit úgy nekiszabadul tan danáz- ni. Csak mikor lefeküdtünk, hallottuk, hogy ő is du- dorászik csendesen. — Volt egy kislány a közeli T községben. Anna. Viktor azelőtt át-átrándult hozzá. Egyszer nagy mutogatva magyarázta nagyapádnak, hogy ma valami fontosat fog közölni Annával. Tata megértette. Törte a fejét, mit is tehetne Viktorért, hogy sikere legyen a kislánynál. Sűrűn mutogatott Viktor ingnyakára, mert az bizony jó viseltes volt már, seszínűré fakult katonaing. A foszVí sokat sehogy se lehetett eltakarni. Tata térült-fordult, előállt két inge kcJZül az egyikkel. Ha nem is katonaing, de ép a nváka, eleje, hátulja és szép fehér. Hogy köszönte Vikrtor! „Civil” — húzta ki magát a viszonylag jó inS'ben, s úgy intézte, hogy a zubbony gallérjánál kilfeitszon egy takaros csík a fehér ingből. Forgolódott a tükör előtt. Nagy boldogan indult T-ra. — Még aznap visszatért. Szomorúan. Félrevonult, alig lehetett szavát venni. Nagysokára dümpyögte: „Anna már mást szeret.” < — A hét nagyon gyorsan elrepült. Fájó szívvel búcsúztunk Viktortól. Megígérte, hogy okvetle-n ír nekünk, % felkeres bennünket ismét, ha egésze;h vége lesz a háborúnak. — Sokáig integettünk utána. Míg el nem tűnt a hosszú utca végén. Sokszor megállt, nézett visszafelé. Ö is integetett. — Vajon most merre jár Viktor, ha... M árta, a feleségem elhallgatta a folytatást. De az így támadt csend még beszéd ssebb volt. Nagysokára szólalt meg újra. — Ha eljönne hozzánk, aligha ismerné: meg az utcákat, amerre színházba, moziba vitsV'bennünket. Hol vannak az egykori öreg házacskák7: Ragyogó új körút kanyarodik a helyükön, t/ufuuyházak, erkályes la- kókombinátcik, csillogó kijvákatsorok, este egymásnak feleselhető neonfények. . . A folyó felett se fahíd vezet már át. ... Fiunk ekkor úrta fel a házi feladat címét. Viktor, merre jársz? 1 k Ilire! §iip szó, de sonka iiesD lelt belőle Aki tegnap kora délelőtt azért szemlélődött a kecskeméti piacon, hogy meggyőződjék róla, milyen a húsvét : előtti felhozatal, kellemes látványban, s élmény, -4d>en lehetett része. Igen volt a forgalom, a szó szoros értelmében renge- teg termelő és vásárló állt egymással /szemben partnerként. na2y volt a kereslet6’ na»y a kínálat is- Legszebb terményeik**'» , pompás gyümölcsük’:21 árulták a szövetkezet“ gazdák, ^ kistermelők fel tízkor is igen S°L — szebbnél- szebb ‘baromfi volt, nőm beszélje a kosárszámra vevőtí váró tojásról, amelí,’n!?l‘!: ára — igazán ritka1 több napos ünnep, előtt — nem hogy emf'Ledet t, de egyenesen,1 csökkent. Aki előtte vat2 nap még 1,40 Ft-árt tu(pta eladni darabját, pj.ntgk délelőtt ügyesnek mr!>ndhatta magiét, ba j^O-árt megvetek’ tőle, m-rt egy sorral odébb m j:r L10-ért. adták, sőt, akt1 nagyobb számban vásárát, 1 forintért megkaphatta;. , Valamiből azonban a : Platton is teljes volt a hiány: sonkából, füstölt lapockából, tehát a „leg- "hű'ivétibb” húsárukból. S aki abban a reményben sietett el a piacról, hogy majd az élelmiszerboltokban sonkához jut, sajnos nagyot tévedett! Egyedül a piac melletti ÁBC áruházban volt még kevés füstölt lapocka, de aztán se a Helvéciái Állami Gazdaság boltjában, se a „Nagy Csemegében”, se a BÉK vállalat boltjaiban nem kapott sonkát, lapockát. Nincs és nincs — csak ezzel a válasszal tudták „kielégíteni”' a vásárlóNagyobb lesz a Kakukk A nagyközség igényei kinőtték Laiosmizsán a régi Kakukk éttermot, amelyet az idén többszörösen nagyobb vendéglátóipar! kombinát vált fel. A nyolcmillió forintos építési költséggel készülő létesítménynek kibontakoztak a körvonalai. A kivitelezést végző Bácska Építő és Ipari Szövetkezet őszre fejezi be a munkát. (Pásztor Zoltán felvétele) kát. Mert ha például a Csemege Vállalat boltjában hallhatták is a mentegetőző magyarázatot, hogy tavaly 15 mázsa húsvéti sonkából csak *0 ngázsát tudtak eladni, a többit ünnep után adták át más boltoknak, — most pedig 14 mázsa sonkát már tegnapelőttre kiárusítottak, s már nincs — ettől a vevő nem nyugodott meg. Olyan választól sem, amit másik üzletben kapott, hogy tudniillik, miért nem vásárolta meg. előre a kedves vevő a sonkát? Hát azért... Hűtőszekrénye, megfelelő pincéje nincs még mindönkinek, s annyira nem vagyunk már „begyulladva”, — hátha nem lesz! —, hogy annyira . idő előtt vegyük meg a húsvéti sonkát, mint sokan — télen a karácsonyfát. (Lám, tévedtünk.) Közelebbi tájékoztatásért Mócza Imréhez, a. Kecskeméti Városi Tanács V. B. kereskedelmi csoportjának vezetőjéhez fordultunk. Éppen ott jártunkkor beszélt telefonon Bíró Imrével, a Bács megyei Allatforgalmi és Húsipari VáLlalat Kis-, kunfélegyházi üzemének igazgatójával. Sonkaügyben. Azt a felvilágosítást kapta, hogy ameny- nyi füstölt húsvéti húsárut igényelt a kereskedelem az üzemtől, mind megkapta. Sőt a múlt héten — az előzetes1 rendeléseken túl még 30 mázsával megemelte a húsipari vállalat a kiszállítandó sonkamennyiséget. Most ők sem tudnak már adni. — Három-négy nappal ezelőtt még mindenütt sok sonka volt az üzletekben — mondotta ezután Mócza Imre, s hozzátette, hogy tudomása szerint a BÉK Vállalat' is próbálkozott már Bu- pestről, s az ország más1 részeiből pótlást szerezni, de nem tudtak adni. Egy tény: a kereskedelem elszámitotta magát. Holott, egy héttel ezelőtti cikkünk tanúsága szerint ilyen ígéretek hangzottak el az üzletekben: „Minden idényt kf tud a bolt elégíteni.” — És mégsem. Kevesebbet rendeltek talán, mint ta-, valy? [Alig hihető, hiszen' most 3 napos munkaszünetre kellett számítani,1 s már| csak ezért se. Viszont ezen kívüli- tényezőket nem vettek eléggé' figyelembe. Hogy például a múlt évi húsvét április második hetére esett, tehát „távolabb” fez illetmények kifizetés éíőj. amelyet most előrehoztak, „Több pénz” van a dolgozók zsebében, mint fizetés után két héttel. Azonkívül: ezekben a napokban „híztál? meg” a bukszák a nyereségrészesedéstől Mindesetre nem dicséretet kap a kereskedelem azoktól az emberektől, akiknek hiába van meg a rávalő a pénztárcában, a szerény kis húsvéti sonkát is nélkülözniük kell. A kereskedő nem védekezhet így: elszámítottam magam. —tb —n
