Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 95. szám
P«t5fl Sándor: Vizen Beszélgetnek sajkámmal A fecsegő habok; Feszítem a lapátot, Hogy szinte izzadok. Anyám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: „Az istenérti ...ha feldőlsz ... Nem féled a halált?" Apám, ha mostan látnál. Tudom, hogy mondanád: „Az ördög hurcol arra, Szaggatni a ruhád." A költő 1844 tavaszán Dunavecsére hazatérve tartott; édesapja neheztelésétőL Az öreg árendás végül Is ' megbékült a már rendszeres keresettel rendelkező fiú- ! val. Meg kell jegyeznünk, hogy a népi családeszmény Petőfivel vonul be tulajdonképpen a magyar irodalomba. K&tay Mihályt A szarvaskirály ___ Cört kérek! — szólt ^ a pincérnőnek az orSzakonyi Károlyi Falusi orvos vos. — Vagy talán konyakot? Minek is kérdem? Adjon két konyakot is, Mártuska. A cserépkályha mellé ültünk, a kis presszóban. Színes falak, színes asztalok; s a világítás is egészen újmódi volt, városias. Kinn esett az eső, az ablakok bepárásodtak, hallani lehetett a víz bugyborékolását az ajtó előtt. Csak az orvos Moszkvicsának köszönhettük, hogy cipőnk nem ragadt a falusi utca sarába. — Sört szoktam inni ilyenkor — magyarázta az orvos, rákönyökölt az asztalkára, a gyenge tákolmány megreccsent súlya alatt. Magas barna férfi volt, kék tréningruhában. Cigarettát keresett a zsebében, a gyűrött csomagból kivett egyet, akkor kapott észbe, hogy meg se kínált Nevetett, az arcát gyűrködte. A fiatal pincémő hozta az italt, koccintottunk a konyakkal. — Egyik nap a másik után — nézett rám — az éveket sem tudom számon tartani. Még az ebédeléstől is felkeltenek egy-egy injekcióért Reggel szólt a feleségem, hogy a gyerek lázas, de nem volt időm megvizsgálni, balesethez hívtak. Utána mindjárt egy másik beteg, egy harmadik... Mire hazaszaladtam, tele volt a rendelő. Ebéd után a szomszéd község, délután megint a falubeliek... Most néztem meg az előbb a fiamat. Mandulagyulladás... Szereti a sört? Ittunk a sörből is, jó hideg volt. Két férfi jött a presszóba, csurom vizesen, kalapjukról csörgött az eső. Rumot kértek. — Hohó! — kiáltott erős hangján a doktor, — ho- hó, Mártuska, Dániel nem ihat rumot! Az egyik férfi felkapta a fejét, meglátta az orvost — Ö, a fenébe! — szitkozódott tréfásan — nem tudtam, hogy itt vagy, doktor úr! — Figyellek — mondta az orvos — figyellek, ne félj! Rumot! Másodszorra már nem tudom megre- perálni a májad... — Szódát adjon neki, Mártuska, vagy szörpöt. Egy-két hónapig még, legalább ... A két férfi valamit susmogott a pincérnővel, a lány kacagott... — Ismerem őket — mondta doktor. — A májukat a vérnyomásukat, a szívüket... Mindent Tíz éve vagyok itt. Tíz év. Elszaladt, mint a fiatalság. Munka, munka, munka... Befejeztem az egyetemet, körül se nézhettem máris a kezemben volt a kineve— Irány a falu! Az elődömet cukorbaj vitte el, már öreg volt... Itt álltak orvos nélkül. Micsoda idők voltak azok! Képzelheti: szemernyi gyakorlatom sem volt, s egyenesen bele a sűrűjébe! Soha nem voltam ijedős természetű, de akkor begyulladtam, mondhatom. Különösen, amikor az első komplikált esetekkel találkoztam. De meg kellett állnom a helyem, a házon kinn volt a tábla: orvos. A beteg nem kérdi, érted-e a mesterséged, jön a gyógyulásért. Tapogattan, kopogtattam a betegeket, s közben töprengtem, hogy is? Ha ezek a tünetek, akkor?... — A szükség rávitt, hogy tudásomon felül produkáljak. Nem rossz iskola. Pedig hányszor akartam feladni a „meccset”! Már akkor nős voltam, a feleségem védőnő, esténként a munkától, meg az ideg- feszültségtől hcűtfáradtan csak eltoltam a vacsorát. „Lemondok”. „Jézusom, mikéi beszélsz" — QedenatiQ ilyenkor. „Lemondok, mást nem tehetek. ’.: Elmo-] gyek lapátolni inkább, de ezt abbahagyom”. Az asz-; szonynak köszönhetem, hogy megálltam a helyem! — Olvasta biztosan maga is, hogy a frontorvosok-; ból milyen kiváló sebészeket csinált a kényszer.' Én is „med. univ.” lettem, pedig belgyógyász a szakmám. Nehogy azt higyje, hogy mindez a ,.szent mis-; sió” jegyében történt. Szép lenne így feltüntetni, de-; hát igaz, ami igaz, arról volt szó, hogy az úszni nem tudót belehajították a mélyvízbe, vagy megfullad, vagy jó sportember lesz belőle... Na, igyunk. Mártuska, hozzon még két üveg sört. — Esküszöm magának, ez az esti sörözés kell. Nem hagyhatom el magam, még beteg sem lehetek. Tíz év alatt egyszer kapott el az influenza, amikor az a nagy járvány volt, abból is olyan kavarodás lett, hogy mégfogadtam, többé nem leszek beteg... Nevetett, jót húzott a sörből. — Irtózatosan levett a lábamról a láz, telefonáltam a főnökömnek, hogy adjon szabadságot. „Mi ütött beléd — azt mondja — nem ismerek rád! Tudod hogy nincs helyettes!” - Aztán végre egy napot adott Egyet — Mert itt se ünnep, se vasárnap. Még éjsz.-' sincs. Tudja milyen volt régen a falusi nép? Orv ra, hát arra aztán egy vasat se! Dé most, hogy i gyen van, a háziasszony is hozzám jön, ha hagyn.. vágás közben elmetszette az ujját — Száz beteg naponta. Ennyi volt ma is. Itthon meg a másak faluban. Helyettesíteni is kell, hol itt — hol ott. Nézze ezt a tréningruhát. Ezt hordom. Minek öltözködni? Por van, sár van, az ember mindig úton... — Hivatás. Na igen. Én mindig orvos akartam lenni, a véremben volt, a véremben van. Nem is csinálnék és mást, higgye eL De azért még sincs egészen jóL A fiatalok nem akarnak falura jönni. Pedig kevés az orvos. Nagyon kellene, hogy többen legyünk... Vettem ezt a kocsit, hamarabb eljutok a betegeimhez. Nyúzom a rossz utakon, dehát azért van. Gondoltuk, majd eljárogatunk Pestre, színházba, szórakozni. Hogy szerettem én a színházat! Egyetemista koromban minden előadást megnéztem. Ha el akarok menni, magamnak kell gondoskodni helyettesről arra az estére. Felhívom a szomszédos kollégákat, vállalják-e?' Nehéz dolog, ök is dugig vannak munkával. — Nézze csak. Hívtak engem nagyvárosba főorvosnak. Nem mentem. Megszoktam én itt tíz év alatt, itt lettem orvos. Itt csináltam végig a nehéz éveket. Szüléseket vezettem le petróleumfénynél. Nem is akármilyen szüléseket. Vágni, varrni kellett. Visszahoztam a sírból itt néhány embert Tudja, nincs ebben semmi érzelgősség, meg romantika ... Csak éppen ... mindenkinek megvan a maga helye az életben, a maga kis útja, amit tíz körömmel vájt a vi lágba. Ragaszkodik hozzá, megszokta, ennyi az égé. — Amikor a falubeliek meghallották, hogy nem n gyek el, a tsz hálából adott egy hold háztájit. J esett Érez valamit ilyenkor az ember, amire ma szívesen gondol vissza öregkorában. — Mosolygot fogta a poharát — Pedig a földet aztán visszavt ték, jött valami ellenőrzés, kikapott a tsz, hogy jor talanul adományozott, engem meg száz forint bír ságra ítélteit amiért — ugyancsak jogtalanul — használtam a földet Nem baj. A gesztus volt szép, az adományozás őszinte, baráti gesztusa..'. ___ Igya meg a sört, hidegen jó. Van itt fridzsider, 1 abban hűtik. Mártuska mindig készít nekem néhány üveggel. Mára talán már nincs semmi dolgom. Vacsorázom, aztán alszom egyet... Tegnap éjjel felkeltettek, ma talán nem. Valószínűségszámítással készülük az éjszakai pihenésre... — Rám tekintett, széttárta a kezét — Szeretem ezeket az embereket itt, és ők is ragaszkodnak hozzám, azt hiszem. IT ülönleges élményt “ nemzeti történelmünk külföldi feldolgozásának tanulmányozása. Ilyen örömben volt részem, amikor megszerezhettem Henry Bogdan „Histoire de la Hongrie” (Magyarország története) című művét amely a Que sais-je? (Mit tudok) ismeretterjesztő sorozatban jelent meg, a francia közönség tájékoztatására. Napról napra emlékezünk mostanában a harminc éve történtekre; reggelenként dr. Karsai Elek hívja fel figyelmünket a rádióban az időszerű évfordulóra. Éppen ezért megkülönböztetett érdeklődéssel olvastam el Henry Bogdan könyvében azt az egy lapnyi részt, amely az 1942-es esztendőről szól. Rögtön észrevettem, hogy egybe-másbam téved. Nem annyira a tények bemutatásában — valamelyest abban is —, inkább az összefüggések megítélésében! a kívülről figyelő ember elkerülhetetlen tévedéseiről van szó. 1942-nek megvan a viszonyagos történelmi önállósága, a könyvecskében viszont alig szétválaszthatóan kapcsolódik 1941-hez és 1943-hoz, a határt még új bekezdés sem Jelöli. AZ ELSŐ, nyitánynak szánt esemény a Népszava 1941-es híres karácsonyi száma; ezt is. a március I5-i tüntetést is nagyjából ugyanúgy értékeli, mint mi: az antifasiszta csoportok tiszta és öntudatos összefogásának Sajnos, az akkori társadalomra és Horthyra nézve i reálisnál kedvezőbben értelmezi a tendenciákat, bár nem akarja olvasóit félrevezetni. A magyar katonák tömeges frontra küldését azzal szépíti, hogy ekkor még magyar parancsnokság alatt maradtak. Ezzel az esztendővel hoz kapcsolatba (legalább is a francia olvasó így értheti) olyan emigrálást, amely már az előző évben megtörtént A vezetés németellenes érzületének tulajdonítja a vezérkari főnök leváltását Bárdossy meii --t*r**i ^Tlm mi*1*Ami harminc éve történt... sőt Horthy István kormányzóhelyettessé választását Szerinte az ifjabb Horthy halála német merénylet következménye — hozzáteszi: a közvélemény egy része már akkor a németekre gyanakodott. A KÖNYV szövegéből félreérthetetlenül látszik, hogy a szerző tudomása szerint Kállay már 1942-ben érintkezést keresett és talált az angolszász hatalmakkal. Történész nem vagyok, csak 1942 tragédiájának szenvedő részese. Emlékszem az akkori emberekre és újságokra. Kevés olyan hang hallatszott, amelyet Henry Bodgan a közvélemény suttogó jelentkezésének vél. Kállay kinevezését nem tartották németellenes demonstrációnak; talán az angol külügyminisztériumban törték a fejüket, hogy várhatnak-e tőle jobbat, mint elődjétől. Horthy István haláláról egészen más vélemény uralkodott, s ma is találunk rá bizonvíthatóbb magyarázatot. Ha emlékeimet a könyvvel összehasonlítom, leginkább az lep meg, hogy Kállay már ekkor a „kiugrás” lehetőségét kereste. Ám 1942-ben a város utcáin a sétáló katonatisztek voltak az urak (ők ugvan nem mentek a frontra!), az iskolákat durvábban fasizálták, mint valaha, és sem az előző, sem a következő évben nem fenyegette olyan közvetlen veszély az ellenzéki érzelmű embereket, mint ekkor. A Kállay-kérdést tudomásom szerint még nem egészen tisztázta a történelem. Lehet, hogy 194?-es magatartására még ezután találnak maid enyhítő körülményeket. Magam is elhiszem, hogv nem ő volt a legrosszabb. Van azonban egy megbocsáthatatlan bűne, amelynek hiteles tanúja épn-m a kor ePvszerű embere lehet. A hatalom minden es-/- izével úgy irányította S közgondolkodást, hogy senki ne gondolhasson másra, mint az akkori helyzet elfogadására. A sajtó, a rádió teljes gőzzel reklámozta a németek háborúját, csak német szempontú hírek és kommentárok jutottak el az olvasókhoz hallgatókhoz. Az ellenzéki sajtó óvatosan elejtegetett célzásai nem hallatszottak messzire ebben a szörnyű hivatalos ricsajban. Éppen akkor, amikor ellengőzre leginkább szükség lett volna, még burkoltan sem figyelmeztették az ország lakosságát a veszélyre. Karsai Elek megemlékezései jelzik a közvéleménv történelmi nevelésének fontosságát. Többszörösen k telességünk a tanuló ifjúság nevelése, hiszen a rr történelemnek számító sorsdöntő időkben még r élt. A második világháború történetét a nevelés szr pontjából mindig fontosnak tartották, de éppen e lett tananyag — sőt tételízű. A harmincas évfor 1 alkalmat adnának, hogy a múlt idézését színnel sük meg. „Felülről” irányítani ezt kevéssé lehet, annyira nyüzsgő időről van szó. s mert bármilyc tos, egyelőre mégis a történelem második vonván: 1942 inkább emlékirat- és krőnikatéma. mir zárt történelemtudományi fejezet. Legfeljebb a dél-bácskai vérengzés és a volgai c — tehát az év kezdete és vége — kérülhet hivat formában a megemlékezések rendiébe. A többiről pedagógus, főleg az osztályfőnök tud dönteni. Máské választ az, aki már látott akkor, s másként, aki mé: kisgyerek volt. Fel lehet most már használni a ma -var műveken kívül külföldieket is (pl. Zsukov emlék i rátáit), van tehát alkalom rá, hogy újat mondjunk. Karsai Elek megemlékezéseit hasznosítani inkább csak közvetve tudjuk: az évforduló napjának reggelén beszél, sok esetben tehát már nehéz lenne a készüléshez felhasználni. Elsősorban tudományosságra, tárgyilagossága szolgálhat mintául annak, aki a ..szövegelés’' rossz hagyományaitól szabadulni akar. Dr. Bán Ervin j
