Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
Tamócalnét sokáig ■ csak hírből ismertem. Zsóüka réni, akinek a házában laktunk, s aki nagyanyánk testvére volt, mesélt róla vasárnaponként, amikor szabadnapját, délutánját odahaza, vagyis a saját hajlékában töltötte. Egyébként ott lakott Tarnócai úréknál, ahol a házvezetőnői tisztet töltötte be. Húsz éve szolgált már különböző úri házaknál, férjhez sem ment, a pénzt élére rakta, így szerzett otthont öreg napjaira. Ezt a városszéli kis házat őriztük, laktuk mi szíves pártfogását élvezve. Tőle tudtuk, hogy a Tarnócainé nagyságos asz- szony nem éppen mindennapi nőszemély. A férje rokkant, semmire sem képes ember, akiből csak annyi haszna van, hogy a nevét — mégis jól hangzik: doktor Tarnócainé — birtokolja. A férj egyébként mérnök, de mivel tehetetlen beteg, már régen nem folytatja a mesterségét. Megélhetésük alapja a dohányelosztásból származó nem túl nagy, de állandó havi fizetéssel felérő jövedelem. Az asszony biztosítási ügyekkel is foglalkozik, de ezzel a pénzzel nem számol el az urának. Különben is, mindent az asszony intéz, vagyis 6 az úr a háznál. A férj csak amolyan csendes és megtűrt személy. Zsófi néni sokféle történetet tudott Tarnócainé- ról, de csak a legjavát mondta el vasárnaponként. amikor kiült a veranda elé. Legtöbbször azonban ezeket is lehalkított, seppegő hangon mondta, s nekünk, gyerekeknek ugyancsak fülelni kellett az eperfa tetején, hogy elkapjunk egy-egy szót belőle. Még szerencse, hogy csak eny- nyit, mert így Tarnócainé megmaradt előttem egy életvidám, de azért mégsem megvetendő hölgynek, s az iránta érzett távoli tiszteletembe nem vegyült az ellenőrizhetetlen — bár hitelesnek tűnő — történeteknek ködös árnyéka. Akkor még nem is sejtettem, hogy neki köszönhetem majd első kereseti forrásomat, és egyúttal a kenyéri? _re- sőnek kijáró tiszteletet az egész utca népe előtt. Á dolog pedig úgy kezdődött, hogy befejezve a szegények gimnáziumának csúfolt polgári iskolát, amely apámra nézve száz pengő bankadósságot jelentett — ennyit vett fel Zsófika néni kezességével tandíjra. ruházatra végső meg- szorultságában —, munka után kellett néznem. — Nézd fiam — kezdte atyám velem szemben az első férfias tárgyalást —, úgy lenne jó, ha most már te is tudnál segíteni rajtunk. Többet aztán nem is beszéltünk erről, értettem a szóból, sőt a tekintetekből is. S ezek azt jelezték számomra, hogy az aranyéletnek vége. Most már komolyan kell gondolkoznom. Az ábrándokkal is le kell számolni. Nem lesz belőlem se postatiszt. se távirász, de még kerékpárszerelő sem. Továbbtanulásra nincs pénz. Papp úr, a mechanikus pedig csak akkor venne fel inasnak, ha jóatyám fizetne neki havi tíz pengőt. Marad tehát valami szabad pálya, hordár, vagy helypénzszedő, a Jó ég tudja micsoda, a lényeg, hogy pénzt lehessen keresni. Az ötletek nem hagytak cserben. Egyik nap a baromfiex- port-telepen akartam beszélni a cégtulajdonossal, Benedek úrral. Iskolai bizonyítványomat is magammal vittem, de be sem jutottam hozzá. Már a kapuőr eltanácsolt F. TÓTH PÁL: Protekció — Nézd. fiacskám, ha nincs jó ajánlód, kár a benzinért Akit itt látsz, az mind rokon, meg ismerős, vagy legalább az ismerős ismerőse. Keress valami pártfogót aztán gyere vissza. Lázadozva gondoltam erre az erkölcstelen világra, melyről már Berzsenyi megírta; „Róma ledől...” — de beláttam, én ezt egyelőre nehezen tudom kivárni. Másnap elmentem a ládagyárba, mely szintén Benedek úré volt de tudtam, hogy Jelinek úr az egyik vezetője, akinek csemegeboltja is van a főtéren, ahol , én iskolába menet mindig krumplicukrot vásároltam kettő fillérért Ez a tudat erőt adott a vele való találkozásra. És jó jel, itt már bentebb jutottam. Egészen az irodáig. A felvételeket intéző tisztviselő éppen a reggelijét tolta félre. Végigmért, meglátta a zsebemből kikandikáló kalapácsot s nevetni kezdett — Szóval szögezőnek jelentkeznél? Hát van neked fogalmad, mi az egyáltalán? Óránként tizenöt láda, négypercenként egy, ez a legkevesebb, ennél csak többet lehet Még a doktor úr is alig bírja, pedig már egy fél éve csináljál — mutatott az udvaron álló fészer felé, ahol veszett ütemben csattogtak a kalapácsok, n a sor legszélén ugyancsak izzadt egy sovány, szemüveges fiatalember. Ez lehetett a doktor úr. C sak hápogni, hebegni tudtam, aztán szó nélkül oldalogtam eL A kapun túlról lestem megilletődötten befelé. A kapuőr megsajnálhatott mert szóba elegyedett velem. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni. — Ki az a sovány, szemüveges? — bátorkodtam a kérdéssel. — Egyetemista, csak csúfolják doktornak, merthogy annak készül. De van ilyen több is. Diplomások, érettségizettek. Elveszik a kenyeret az igazi munkásember elől — dünnyögött a kapuőr. Aztán rámnézett a szemüvege mögül. — Elküldték? Bólintottam. —r Egyél sok bablevest meg krumplisgiölödint, attól majd megerősödöl — mondta vígasztalóan, s tovább nem törődött velem, mert egy teherautó dudált a kapu előtt. Feladtam a terveket Egész nap csak ponyva- regényeket bújtam a kert végében, s csak ebédelni mentem be a házba. Nekikeseredve faltam, amit leltem a sparhelten, vagy az asztalon vászonnal letakarva. Ebből a ködös álla- ™ pótból rángatott vissza a való világba jóapám az egyik késő nyári napon, — Volna Itt valami, fiam — kezdte óvatosan, s egy újságlapot húzott elő a zsebéből —, nézd csak! Néztem, néztem a hirdetést mert az volt amire apám mutatott, s abban az állt hogy a Nagyhomoki Népbank ügyes fiút keres kifutónak, megbízható ajánlással és garanciákkal. — Aztán ki adná az ajánlást és garanciát? — néztem apámra csendes megütközéssel. Elmosolyodott — Bízd csak rám, majd én szerzek. Beszélek TarnócainévaL Az ám, Tarnócainé! De ismeri-e vajon az igazgató? Apám, mint aki többet tud, csak bólogatott és zsebregyűrte az újságot U át így kerültem 1 * másnap vitéz Pe- terdi Pál igazgató úr színe elé. Apám is elkísért, * nekem csak annyi volt a dolgom, hogy kint várakozzam a pádon, az üvegfal előtt, amely mögött ott láthattam az igazgatói irodát széles bőrfotelekkel, a hosszú tárgyalóasztallal, telefonokkal, a jövő-menő igazgatóval. az előtt» álldogáló atyámmal, s még egy testes úrral, akiről később megtudtam, hogy az osztályvezetői. Mellettem a pádon csak egy izgága fiatalember üldögélt s kérés nélkül is részleteket mesélt az életéből. Állástalan kereskedősegéd, csak a végső megszorultságában jött el ide, de ha pojácának nézik és negyven pengőnél kevesebbet ígérnek, nem vállalja ezt a lealázó munkát kinőtt már az Ilyesmiből. Apám jött ki aztán, hogy betuszkoljon az igazgatóhoz. Ijedtemben a sapkámat ia a fejemen felejtettem, csak kőnyék- billentésre jutott eszembe az illendőség. — Nagyon dicsér téged a nagyságos asszony — nézett le rám a sudár termetű, Javakorabeli igazgató. Szavait megnyugodva vettem tudomásuk mert arra gondoltam, hogy Tarnócainé nem ismerhet annyira, hogy még dicsérjen is, de ha ezt teszi, azt most csak a javamra szolgál. — Apáddal már megegyeztünk — folytatta az igazgató. Húsz pengőt kapsz havonta, de megbecsüld magad. Aztán ne felejtsd el megköszönni a nagyságos asszonynak! — szólt még utánam, amikor távozóban voltunk. Mégy év múltán kiöregedtem a kifutó mesterségből, és újabb foglalkozás után kellett néznem. Csak akkor jutott eszembe, hogy — isten ne vegye bűnül — Tarnócainé nagyságos asz- szonynak még mindig tartozom a köszönettel. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felkeressem és kezet csókoljak neki. Akkor ugyanis már többet tudtam a Zsófi néni féle történetekből... Évek múltán pedig azt is megtanultam, hogy nem rossz dolog a megszorult embernek a protekció, de valahogy mindig édesebb az a kenyér, amit maga harcol ki magának. Petőfi Sándor: Én A világ az isten kertje; Gyom, s virág vagytok ti benne, Emberek! En a kertnek egy kis magja, De az úr ha pártom fogja: Benne gyom tán nem leszek. Tiszta e kebelnek mélye; Égi kéz lövelt beléje Lángokat. Es a lángok szűzen égnek Szent oltárul az erénynek El nem romlott szív alatt. Nem építek sors kegyére, Tűrök, mint fejemre mére, Jót, rosszat; Mit ma ád, elvészi holnap; Majd megadja, a mit elkap — Jellemképe változat. Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben Egyenes; Szavaimmal egy az érzet, Célra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres. Es az ég szivem földébe Drága fádat ülteté be, Szereleml Koszorúba fűzőm ágit. Koszorúm szerény virágit A hazának szentelem. Szeberényt Lajos barátjához egyik Kecskemétről küldött levelében írja Petőfi: „Noha igen parányi lény még a színpadon, de reményű, hogy egykor nem lesz utolsó; mert nem hiszi, hogy az ég segédkeze ne lenne azzal, ki oly szent célokkal, oly eltökélés- sel, annyit áldozva lépett a színpadra, mint ő!..Eltökélten hitt elhivatottságában. Még nem döntött a színpad és a költészet között, de vallotta a jellem tisztaságát, a szavak és tettek azonosságát. 1843 áprilisának első napjaiban hagyta el Kecskemétet. Egy polgárember szánta meg: egy ürücombbal és kenyérrel ajándékozta meg az útra. UßTtßtttit. Szappanos István: Táj (tosrajg Vlagyimir Krivcov — Egy szeretet forrásai meglehetősen homályosak és nehezen deríthetők fel teljesen — kezdi a beszélgetést, szinte hangosan gondolkodva a Duna—Tisza közi írócsoport és a Forrás vendégeként néhány napig Bács-Kiskun megyében tartózkodó Vlagyimir Krivcov, a Lityera- tura Rosszija munkatársa —, mert mindig rokonszenveztem a magyarokkal. Húszesztendős koromban került először a kezembe Petőfi kötete. Ez volt a magyar költő műveinek második kiadása. Az elsőt még Luna- csarszkij kezdeményezte néhány esztendővel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után Ügy tervezték, hogy ezzel a kötettel emlékeznek meg a magyar költő születésének századik évfordulójáról. Sajnos, a nehéz gazdasági viszonyok miatt két évet késett a munka; 1925- ben kerüjt az olvasókhoz. Petőfi pusztája hatott rám elsősorban. Szimfero- pol környékén születtem és a csodás leírások gyerekkoromat idézték, a Krím-f élsziget északi részének sztyeppéit. — Figyeremmel kísérem a XX. századi, a kortán magyar irodalmat is. Ady Endre, József Attila a legnagyobbak közül való. Kezdő újságíró koromban sokat gyakoroltam a tav- ridai síkságon. Így ismerkedtem az emberekkel, a falvakkal. Azt mondogattam barátaimnak, hogy „gyalogolni jó”. Később tudtam meg, hogy Móricz Zsigmond még kötetet is adott ki ezen a címen. — Zalka Máté életútja is foglalkoztat. Ifjúságom élményei ahhoz a vidékhez kötnek, ahol az emberek sokáig töltényhüvelyeket szántottak ki az intervenció utáni és a második világháborút követő években a földből. Perekop körzetében neves szovjet írók társaságában fölkerestem a hajdani csatatereket. Mit tudnak a hősi erőfeszítésekről a mai fiatalok, mire emlékeznek az öregek; ezt kutattuk. Fölhívták a figyelmemet Zalka Máténak, a spanyol szabadságharc Lukács tábornokának ifjúkori, vidéki lanokban rejtőző cikkeire, elbeszéléseire. Hosz- szú évekig ezen a vidéken élt. — Magamról mit mondhatnék? Első kötetemet 1953-ban adták ki. Kedv- telenül gondolok felhőtlen lírájára- Mellesleg megjegyezve Kecskemét testvérvárosában, Szimfero- polban jelent meg. A második és harmadik könyvemre már szívesebben emlékezem. Éppen mosta-„ nában került a könyvesboltokba negyedik kötetem. Moszkvában nyomták, ott élek már jó ideje. — örülök, hogy megismerkedhettem Petőfi országával, Kecskeméttel, a Forrással, kedves emberekkel, láthattam azt a házat Kiskőrösön, a Pető- fi-múzeumot, nagyszerű gyümölcsösöket, jókedvű embereket; azt az országot, amelyről oly sokat olvastam. örülök, hogy végre eljöhettem. • Visszavárjuk a rokonszenves Vlagyimir Krivco- vot. Ha megint személyesen ellátogat hozzánk, elbeszélgetünk magyarul megjelent kötetének fogadtatásáról. A tehetséges író legszebb elbeszéléseit jövőre uvvanis kötetbe gvűjtve nálunk is kiadják. H. N.
