Petőfi Népe, 1972. március (27. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-12 / 61. szám
Bács-Kiskun megyei képzőművészek kiállítása az Ernst Egészséges, jó kezdemény volt az. amikor az ország Budapesten kívüli képzőművészeti centrumai, mint Vásárhely, Szolnok, Pécs stb. bemutatkoztak a fővárosban. Szándékos törekvés volt abban, hogy valami lokális egységet, vagy rokonságot bizonyítsanak, ugyanakkor az egyéniségek sajátosságaival gazdagot. Pest megye kiállítása volt az az első. ahol valami nem stimmelt, hiszen a szentendrei festők — s ezen a címen megyeiek — túlnyomó többségükben budapestiek, sok-sok kiállításról ismert művésze«. De Nagymaros, Vác, Visegrád sem hozott meglepetést, ám ez, ha mentsége nincs is, van magyarázat: Pest megye székhelye Budapest. Hanem ez a Bács-Kiskun társulat iobban tette volna, ha a nagy hagyományú Kecskeméti Művésztelep kezdeteiből kiindulva — Iványi Grünwald Béla, Révész Imre, majd a háborúktól szaggatott folyamatban olyan mesterek, mint Diener Dénes. Kmetty János.. Perlrott Csaba és mások (ideje volna feldolgozni a Kecskeméti Művésztelep teljes történetét!) — után sorakoztatta volna a telep jelenét, s körülötte a megye művészeit. Persze, a fent említett mesterek is pestiek voltak, amint hogy Nagybánya, Szolnok, Vásárhely sem főként bennszülöttekből rekrutáiódott, de iskola lett mindegyike, ahogy Kecskemét törekvése is bizonyára az. Ezen a kiállításon sem a táj jellegzetességét — a szolodén es gyümölcsben gazdag síkság —. sem a megye varosainak falvainak 'apuló, s múló tanyáinak, Vogy a bennük élő emberek volt és mai életének következetes ösztönzését, s tükrözését uralkodó vonásként nem látjuk. Rokonszenves kivétel néhány valódi bennszülött, Bagi Béla, Balanyi Karoly. B. Boros Ilona, Bozsó János és Diószegi Balázs átlelkesített, szép, erős munkája. Pedig Bagi, Balanyi, Bozsó úgyszólván autodidakta, de képeiken ennek nyoma sincs, ábrázoló és kifejező erejük teljes értékű. Érthető az is, hogy, bár nem egészen fiatalok, bizonyos fokig kötődnek nagy mesterekhez, így Holló László, vagy Nagy István igézete sejlik át képeiken. Boros Ilona és Diószegi Balázs erős. eredeti tehetség, s műveik többet lendítenek a kiállítás színvonalán, mint azok a rég elszármazott, sikeres művészek, akik 8—10 év előtti munkáikat küldték el reprezentálni. Goór Imre művelt művész a szó teljes értelmében; konstruktív kompozícióit roppant érzelmi és gondolati telítettség feszíti. A Kőbánya, sötét madár című festménye minden együttesben kiemelkedő. A bajai művésztelep szintén olyan centrum volt, ahol Rudnay Gyula pedagógiája magához vonzott sok fiatalt és lehet mondani, hogy iskolát csinált. Ifj. Euer Sándor hűséggel kitart Baja és szépséges tájai mellett. A Duna szigetei, nádasai, öblei s azok megunhatatlan évszakos változatai újra és újra elragadják és nemes hangulatú pasztell képekre inspirálják. Mikii Ferenc már mester rangot szerzett, sokfelé szerepelt számos kitüntetést nyert művész, a bajai telep alapító tagja. Klossy Irén is bajai és egyetlen tusrajza jó képességekről tanúskodik. Ennek az együttesnek talán legérdekesebb, de a leg- ' problematikusabb alakja Noel ö. Gábor. Tehetsége vitathatatlan, de egy ötven év körüli művész esetében már az egyéni jeleket s a félreérthetetlen mondanivalót kellene minősítenünk. Weintrager Adolf a bajai iskola következetes követője volt szép tájképeivel. Most érett, zsírosán festett olajkompozíciókkal szerepel. A grafikai részben szép rajzokat látunk Bodor Miklóstól és a már máskor is méltatott Marostordai Annától. Modorosnak érezzük Kalmár Sándorné monotipiáit, de kitűnőek Palkó József teljesen a tájhoz fűződő, hagyományos fametszetei. Kátai Mihály, Stefániái Edit és J. Túri Endre zománcképekkel — ez utóbbi nem egységes stílusban — jelentkeznek ez alkalommal is. Kalló Viktor; Szarvasbikák (bronz) Négy jó szobrász munkáit is láthatjuk itt. a fiatal Pálfy Gusztáv már ismert, szép bronzaik Kalló Viktor igen jó kisplasztikáit, Imre Gábor domborműveit és a pompás portréiról ismert Kovács Ferenc gyönyörűen Csiszolt köveit, amelyek azonban — minden hangzatos cím ellenére — kövek, legfeljebb forgástestek maradtak. Kár. Nem soroltunk fel név szerint több jeles művészt, mint Tóth Menyhértet, vagy a fiatalokat mint Zöld Anikó. Dehát ezeket a többi említetlennel együtt máskor és máshol is láthatjuk, s főleg nem Bács-Kiskun megye az alapélményük. Summa summárum: ez a kiállítás nem az adott táj- és földrajzi egységet, illetve annak művészetét képviseli, csak az ott élő (s ez a jobbik eset), vagy az onnan elszármazott — de mily rég elszármazott, ám vele semmi kontaktust nem tartó — művészek munkáit. A kiállítás egészében nem rossz, de nincs profilja, mert sem téma. sem forma nem mutatja a legkisebb egységet sem. A megye bemutatkozásának ez a nyitánya nem a legszerencsésebb, mert nincs jellegzetessége. Reméljük, a többi rendezvény nagyobb és főleg igazabb darabot mutat Bács-Kiskun megye nagy lendületű életébőL Oelmacher Anna ásárhelyi Zoltán a napokban tölti be helvenkettedik életévét, de frissen, fiatalos derűvel jár be nap nap után a Zene- művészeti Főiskolára. Örái ma is kivételes élményt jelentenek, mint évtizedek óta, amióta a főiskolán tanít. Hegedűtanári és zeneszerzői diplomával a zsebében, messze északra vetette sorsa, egészen fiatalon. Mint zenekari koncertmester Észtország fővárosába, Tal- linnba szerződött. Kitűnő zenekar volt ott. különösen a fúvósok hangszertudása jelentett nagy élményt. Két év múlva hazajött. Kodály, akinél a zeneszerzést tanulta, azt mondta: „Csináljunk Kecskeméten kórust”. Balázs Béla írjar „A muzsi/ca nem alkalmas arra, hogy kiáltvány vagy vezércikk módjára gya1: toljon hatást. Ám politikai jelentősége lehet mélyebb a kiáltványnál, ha megérzik a zenén, hogy milyen lélekből lelkedzett, és ha az a lélek határn:ott vil gszemlélet és politika, erkölcsi magatartás hordozója.” Vásárhelyi Zoltán Kecskeméten született, örömmel ment szülővárosába. Tudta, hogy Bartók és Kodály műveinek bemutatásával — elkötelezte magát. A Kecskeméti Dalárdával sikerült megvívnia első harcát. A hallgatóság megérezte, hogy ez a zene „tiszta létekből lelkedzett”. 1938-ban jött fel Budapestre. Az Általános Dalegylet volt az első munkáskórus, amelynek vezetését elvállalta. ftaltcqatoft kukorica B akk Sándorné 1937-ben krumpliszedés közben rosszul lett. Letette a kapát, hazasietett a pusztára — a középső cselédházban lakott asszony-lányával közös konyhán —, megrakta a tüzet, egy fazékban vizet tett föl melegedni, s pár perc múlva megszülte Mihály nevű fiát. A varrókosárból elővette az ollót, elvágta a gyerek köldökzsinórját, megfürdette. Este a grófné tyúklevest küldött neki. Másnap Bakk Sándorné újra kiment krumplit szedni. Ez az ősrégi történet a pattogatott kukoricáról jutott eszembe. Valamelyik forgalmas utcasarkon pattogatott kukorica szaga csapott meg, s nem sokkal később észrevettem a kis ügyesen megszerkesztett vaskályhát is. Egy tüdőbajos-forma ember állt mögötte, s szakértelemmel húzogatta a parázs fölött síneken futkosó drótketrecet. A pusztán mindig nagy ünnepnek számított a kuko- ricapattogatás. Különös szertartás volt némi ősközösségi beütéssel. Persze, nyoma sem volt ott az erre a célra .szerkesztett kályhának. Egy asszony kellett hozzá, meg rosta, meg tűz. Jó száraz fából, vagy szo- tyolaszárból raktuk a tüzet s mikor a füstje már elszállt, odaállt mellé az asszony a rostával. A tüzet mindenkinek szabad volt körülülnt. a pattogatott kukoricából szabad volt mindenkinek enni A gyerekek tiszte volt a rostából kipattanó ..kokasokat” fölenni a földről, ők ropogtatták a barnásfeketére sült „cipót” is. A hogy ott álltam a pattogatott kukoricával elegy benzinszagban, fölrémlettek a régi pusztai esték, a lobogó tűz, s a rostát forgató, tüzesre pirult arcú asszonyok. Bakk Sándorné, Cukovics Boskóné, Varga Mihályné és persze Fejér Imréné is, bár arra nem emlékszem, hogy ő valaha is pattogatott volna kukoricát. Olyanok voltak ezek a pusztai asszonyok, mint a kőszikla, mint a lombját szívósan újra meg újra kizsen- dítő tölgy. Egy kis ijedt szemű tanítónő került egyszer a szomszéd puszta iskolájába (nálunk nem volt iskola, tizenhat-tizennyolc család lakott csak a pusztán), s azt kérdezte a paotól, miért van, hogy olyan nagy különbségek vannak egy-egy család gyerekei között. Az egyik mindig rongyos, nincs cipője, télen nem jár iskolába, a másik meg. ha foltosán is. de mindig tisztán jár, szebben beszél tisztelettudóbb. Mert isznak — mondta a kősziklafejű, boltozatos homlokú pao. M ost már tudom, hogy nem ez volt az ok. Hiszen Varga Mihály ivott. A gyerekek — volt belőlük Ölt — mégis tisztességesen jártak, s most. felnőtten is. Imre Gábor: L István (gipsz) A többnyire csak régi, német munkásmozgalmi dalokat éneklő kórusok hogyan alakultak át irányításával, hogyan fedezték fel — és fedeztették fel hallgatóikkal — a preklasz- szikus művek szépségét. A feladat nagy volt. Hogy kik segítették azokban az években? A munkásmozgalom vezetői. Akik megérezték, hogy mit jelent a munkások számára egy-egy ilyen összejövetel. — Kölcsönösen tanultunk egymástól — emlékezik vissza Vásárhelyi Zoltán a kórusfoglalkozásokra. — Ök tőlem mindazt, ami a zene ismeretében gazdagítja az embert. Én tőlük a politikai látást, tudatosságot, biztonságot. A felszabadulás után írta egyik leghíresebb kórus- művét, „A munka harangszavai”-t. Már nem a harcról, hanem a diadalról zeng ez a mű. Ma is gyakran hallhatjuk. A Honvéd Művészegyüttes, a Belügyminisztérium Énekkara, a Rádió Énekkar — ezek voltak a fontosabb állomások. És 1959 óta vezeti a Zeneművészeti Főiskola Vegyeskarát, amely növendékeiből áll. Képzett zenészek, sokat tudnak, igényesek. Vásárhelyi Zoltán Kossuth-dijas, kiváló és érdemes művész. Az 1971-ben kapott SZOT-díjról mélységes meghatottsággal beszél. Az külön megtiszteltetést jelentett zámára. Ez a kitüntetés az jelenti — a munkásság a maga művészének érzi. L. I. mindegyik megállja a helyét. Ó. hiszen, mindenki beszélte a pusztán: Varga Mhály ki akarta irtani a családját. De még mennyire ki akarta! Hazament részegen, üvöltözött, a sarokból előkapta a fejszét: „Most meghaltok!” Erre a felesége szépen felkelt, csendesen kiment Varga Mihályhoz, kivette a kezéből a fejszét, és két akkora pofont adott neki, hogy a gyerekek ijedtükben behunyták a szemüket. Lerángatta a férje ruháit, belenyomta az ágyba, betakargatta és azt mondta: „Aludj, az anyád istenit!” Ilyen volt Varga Mihályné. \#jkovics Boskőné háromszor vitte végig a faluig ” vezető öt kilométeres földúton az urát — a hátán. Először álékor, amikor a csikó rárúgott az ember lábára és sokat jajgatott az éjjel. Kocsit nem kapott, elvitte hát a hátán. A dokor legyintett, azt mondta, semmiség ez, csak borogassák. Vukovicsné hazavitte az urát. S hogy nem akart gyógyulni az ura lába — egyre csak nyögött, jajgatott — s megint nem kapott kocsit, újra a hátán vitte a doktorhoz. Negyedszer már kapott kocsit, az állomásra, akkor jött haza Vukovics Boskó a kórházból — levágott lábfejjel. Az egész család a vékony, kis sötétszemű szerb asszony nyakába szakadt. S nem adta meg magát! Vukovicsné gyerekei azután is a legrendesebbek voltak a pusztán. |^| ísmilyenek is voltak. Olyanok, akikbe beleivó- ■ * dott a közös konyha, meg a földes szoba nyomorúsága., Fejér Istvánná, mikor a kilencedik gyereket szülte a lánya, hideg vízbe mártogatta a csecsemőt, hogy pusztuljon el — minek ekkora családba még egy száj? A gyerek nem pusztult el, szívós lett. sovány, fakéregszemű — soha sem volt beteg, s dolgozni úgy tudott, mint hat más. De Fejér Istvánná csak egy volt. kis fekete pötty a nyomorúság agyonmosott tisztaságában, megvetettje a ronda szájú, hangoskodó, vastaglábú kis tüdőbajos cselédasszonyoknak, akik úgy Őrködtek a családjuk fölött, mint a tigrisek. Nem volt hát igaza a papnak, hiába látogatott el minden héten kétszer a pusztára, hiába hallgatta végig a cselédasszonvok bizonyára félszeg svónásait, nem sejtette meg ennek a pusztai matriarchátusnak a titkát. Igaz, azt egyik sem gyónta meg. hogv tizenketten szoronganak egy szobában, hogy egész télen babon, meg főtt szemes kukoricán élnek, hogy nappal dolgoznak. éjjel meg szakadt ingek és mosóteknő fölé gömvednek, hogv fogytán a liszt. fnwten a „petró- 11”*"” fogytán a kényé? — ez nem volt bűs! A tüdőbajos forma ember egvötven*H adott barna zacskóban egy fél liter pattogatott kukoricát. Voltak közte kokasok is, meg volt közte r':”iA Lázár Ervin Vásárhelyi Zoltán
