Petőfi Népe, 1972. február (27. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-23 / 45. szám
1972, február 23, szerda 5. oldal Shakespeare tragédiája a kecskeméti színpadon Hamlet, dán királyfi Hamlet, dán királyfi tör- mete az egyik legtalányo- ibb, legtöbb színt mutató i az emberi személyiség tkaiba talán legmélyében belelátó műve az an- >1 költőóriásnak, Minden _>rszak színpada megte- ;mti a maga Hamletiét, s ez a csoda oly módon jön itre, hogy a szavak, a dia- ■gusok megcsonkítása, át- »rmálása nélkül újul meg drámai mondanivaló, a or emberéhez szóló költői :azság, emberi tartás. Ez dia az előadás, a minithelia bevallja szerelmét ójának. (Faluhelyi Magda és Fekete Tibor) enkori felújítás szépségét, íe a nehézségét is, ez te- zi problematikussá a szí- ész számára ennek a döb- enetosen teljes képmásak: Hamletnek a korszín- onalán álló életre ébresz- isét. A darab eljátszása, gyszerű történelmi szomo- újátékként való rendezé- e, tulajdonképpen nem is ehéz. A kétségek, a szerepmegformálás közben nem a felszínen, hanem bizonyos elmélyülés után bukkannak fel, ezért vállalkoznak eljátszására olyan nehezen még a legnagyobbak is. Ismerjük Lawrence Olivier Hamlet-filmje születésének előzményeit, a nagyszerű angol művész gondjait, önemésztő kétségeit. A legemlékezetesebb és legérdekesebb hazai Hamlet-fel- újítás gondolati konfliktusai pedig éppenséggel az egész ország nyilvánossága előtt zajlottak le, hiszen a jól ismert Madách színházbeli előadás ürügyén, Gábor Miklós tollából könyv született. Voltak egészen szélsőséges megközelítési módok is. Emlékezzünk Moissi sajátos arculatú Hamletjére! Gondoljunk arra, hogy a régebbi magyar előadásoknak az volt a jellegzetessége, hogy szinte csak a történelmi hitelre törekedtek a mindenkori játszók. És kinek ne jutna az eszébe, hogy volt — nálunk is, külföldön is — egy frak- kos Hamlet-előadás. Volt rá példa tehát, amikor csak ezt a külsődleges igazodást a felújítás korához — illetve pontosabban a történelmi miliőtől való teljes, elszakadást — tartották a legfontosabbnak. Ez természetesen nem elegendő Csakis a lélektani módszerű szerepelemzés hozhat eredményt, nem pedig a kosztümváltás történetiről- maira. De még ebben a megfogalmazásban is ott bújik a hit, hogy Hamlet minden korban önmagától megújul és szinte minden stílus számára kínálja a korszerűvé válás alkalmát. A kecskeméti előadás is erre a meggyőződésre épül, bár, enyhén és ízlésesen kosztümökkel is érzékelteti a dráma eredeti történelmi (inkább fiktív-történelmi) helyszínét. Ruszt József, a fiatal vendégrendező is korszerű Hamletot akar színpadra vinni. Láthatóan a kora gondolatait leghaladóbb módon képviselő. felelősségteljes embert akarja életre kelteni, aki tudatosan — intellektuális síkon csakúgy, mint tettekben és érzelmekben — fellázad a kordivat, a társadalmi visz- szásságok, az egész hivatalos életvitel ellen..Hamlet küldetését csak nehezíti, hogy ugyanakkor az atyja által reáruházott bosszú kötelezettsége még az általa is támadott társadalmi konvenciók részét képezi. Ebből a kettősségből fakad egyrészt pesszimizmusa, befelé fordulása, másrészt a teljesebb emberi értékekbe vetett hitéből táplálkozó optimizmusa. Hiszen a töprengő Hamlet mellett mindig ott áll az életben bízó. A habozó királyfi vonásaiban felismerhető. a filozófus ember komolysága, a cselekvés ereje és vágya, a lázadó és be- lenyugvó, az erős és a megtöretett, gyenge. Ruszt József gondolatait fejezi ki minden bizonykannak fel egymás mellett és mindenik • megállapítás az általa teljesnek vélt Hamletet formálja meg. Ruszt József nagy érdeme, hogy az előadás felépítése közben tekintetbe vette, a felújítás jelentős elemévé avatta a rendelkezésére álló színészgárda ösz- szes erényeit, életkori és mesterségbeli sajátosságait, így született meg a Hamlet szerepét játszó Székhelyi József megfogalmazásában a lázongó — majdnem azt mondom, hogy beatnik — Hamlet alakja. A kora társadalmi közegében élni nem tudó, rossz közérzetével is lázadó Hamlet így néha mintha önnön legbelső gondolatait játszaná meg őrületet színlelve, a színlelés közben maga is egy kissé betegesen torzzá válik. Egy-egy pillanatában pedig félelmetesen nagyra nő. Székhelyi József nagy energiával készült erre a csodálatos szerepe és dicsérendő szép teljesítményével valóban magával ragadta a közönséget. Megvan az a ritka erénye, hogy tudatosan törekszik a tökéletesen érthető, nemesen Claudius meg akarja nyerni Hamletet (Piróth Gyula és Székhelyi József) Laertes és Polonius (Ács Gyula és Fekete Tibor) ta annak, hogy tiszteletben tartja Arany János csodálatosan modern fordításának szépségeit.) Székhelyi József szerepformálásán nem érzik semmi nehézkesség, könnyedén és mutatósán oldja meg a problematikus részeket, így Ophe- liával való találkozásait, vagy vitáját anyjával. Emellett tisztán és egyszerűen tolmácsolja a darab legszebb monológjait. Sajnos, a szereplőgárda egy része nem tudta követni a szárnyalásban a rendezőt és a főszereplőt. Piróth Gyula, mint Claudius, szimplábban intrikus és jóval kisszerűbb, mint a Shakespeare megformálta vérfertőző dán király. Trófeán Péter is halványabb Horatio, mint kellene. Fekete Tibor Polonius, a ravasz, öreg udvaronc, a lelkiismeretlen bajkeverő alakját tompította, böl- csebbnek és erőteljesebbnek mutatja, mint szerepe szerint kellene. Ophelia szerepében Faluhelyi Magda láthatóan alig tudja leküzdeni meghatódottságát, nehezen viseli a nehéz szerep súlyát. (Ráadásul egyes fontos jelenetekben alig lehet érteni a szövegét.) Stefanik Irén ízléssel, mértéktartással játssza Gertru- dot, harmadik felvonásbeli nagyjelenete kitűnően sikerült. Sajátosan érdekes Rosencrantz és Guildens- tern-alakítást nyújt Major Pál és Hetényi Pál. Ács Gyula energikus Laertest visz színpadra. Az epizódisták népes gárdájából kiemelkedik Kölgyesi György, az első sírásó szerepében. Igen szépen formált jelenetekkel gazdagította az előadást a színészek szerepében Baranyi László és Jab- lonkai Mária. Ez a jelenet egyébként az előadás talán legszebben megformált része. A jól mozgatható, jelzésszerű díszletekért elismerés illeti Csányi Árpádot, han- gulatteremtőek Poós Éva és Mialkovszky Erzsébet jelmezei. A Hamlet felújítása nagy vállalkozása a kecskeméti színháznak. Elismerést érdemlő komolysággal és lelkiismeretességgel szólaltatták Shakespeare halhatatlan remekművét. Örömmel újságolhatjuk el mindenkinek, hogy Shakespeare ismét meghódította a kecskeméti közönséget, amely eddig is érzékenyen reagált minden drámájának, vígjátékának előadására. Érdemes az évtizeddel korábban megindított Shekes- peare-ciklus folytatása. Csáky Lajos Az első, szinte általános elfogadott rendszer Alphonse Bertillon módszere — a törvényszéki antropometria — volt. Alphonse Bertillon, a párizsi rendőrprefektűra segédjegyzője, 1879 júliusában jelentést terjesztett a rendőrfőnök elé. Ebben javasolta, hogy a gonosztevők személyazonosságának megállapítása céljából alkalmazzanak bizonyos antropológiai méréseket. Bertillon elmélete arra a feltevésre épült, hogy nem létezhet azonos testrészekkel rendelkező két ember, hogy az emberi csontváz, méreteit tekintve, a változatok végtelen sokaságát mutatja. Bertillon módszerének alapját a test méreteinek megállapítása képezte. Tehát: a test és a fej méretei, a bal láb hossza, a bal kéz középső ujjának hossza, a bal alkar és a karok kiterjesztett hossza, a felső test méretei stb. Mint láthatjuk, Bertillon a test bal oldalán végezte el a méréseket, mivel ez kevésbé van kitéve a fizikai munka okozta elváltozásoknak, torzulásoknak. Bertillon ötlete a főkapitányság kicsiny és poros szobájában született, ahol munkáját végezte: kartotékokra, törzslapokra vezette rá a gonosztevők ismertető jeleit. Hamar rájött, hogy a személyazonosság megállapításának ez a módszere sztereotip megfogalmazásokra épül (orr — kicsi, nagy, rendes; száj — mint előbb; szem — fekete, kék, zöld; áll — borotvált és így tovább), s mint ilyen szinte teljesen értéktelen, használhatatlan, hiszen ezer és ezer ember ismertető jelei teljességgel azonosak. Bertillon antropometriája olyan időpontban született, amikor a bűnözők száma — nemzetközi vonatkozásban is — szüntelenül emelkedett. A rendőrségek nyilvántartása, amely szerte a világon elavult személyazonosítási rendszerekre épült, túl volt zsúfolva gyakorlatilag alig használható kartonokkal, bűnügyi nyilvántartó lapokkal, kartotékokkal. A visszaeső bűnözésre és a száműzetésre vonatkozó törvények következtében Franciaországban és egyebütt is nagy számú gonosztevő élt álnév alatt, kilétét el palástolva. Bertillon 1879-ben nyújtotta be javaslatát, ámde kerek két esztendeig kellett várnia, amikor is a régi rendőrfőnököt leváltották. Utódja megértőbbnek mutatkozott, s így Bertillon elkezdhette a munkát. Rövid idő alatt számottevően megszaporodtak a kartotékok, s a személyazonosítások is. 1884-ben Bertillonnak sikerült felderítenie 300 olyan büntetett előéletű személyt, akik a régi személyazonosítási módszerek rostáján egyszer sem akadtak fenn. A rendőrnyomozók azonban korlátozottaknak tekintették az elért eredményeket. Jogosan tették fel a kérdést: „A rendszer jó, ha már lefüleltünk egy gonosztevőt. De hogyan alkalmazzuk a letartóztatás előtt, amikor a bűnözőt keressük, de még nem kaptuk el?” Bertillon, mint buzgó feltaláló nem csüggedt, s csakhamar kibővítette rendszerét a bűnözők fényképeivel (szemből és oldalnézetből), majd olyan ismertető jeleket írt a kartonlapra, mint például az arcbőr színe, az arckifejezés, esetleges hegek, a haj színe, az orr formája stb. És így a rendőröknek a gonosztevők olyan pontos és részletes leírása állt rendelkezésükre, amilyen még spha azelőtt. Ebben a diadalmas pillanatban úgy tűnt, hogy Bertillon módszere végérvényes győzelmet aratott. Valójában éppen akkor állt a legközelebb a bukáshoz. Bertillon megkísérelte egy tudományos alapokra helyezett, használható nyilvántartási rendszer kidolgozását. És ezt vitathatatlan érdemének tudjuk be. De gyakorlati szempontból a törvényszéki antropometria tudománytalannak és használhatatlannak bizonyult. Tekintettel arra, hogy az egyének közötti eltérések rendkívül változatosak, az antropometriai mérések jegyzéke nem kevesebb mint 61-re szaporodott. Még ez sem tette azonban lehetővé, hogy kiküszöböl iék a bertillonálás tévedéseit és hibáit, amelveknek fő forrása annak a tételnek az elfogadása, hogy a csontozat fejlődése a 20. életév betöltése után megáll. Érdekes viszont az, hogy az Interpol ma átvette Bertillon rendszerének néhány gondolatát és — valahányszor nem áll rendelkezésre valamely nemzetközi gonosztevő ujjlenyomata — alkalmazza is azokat. (Folytatása következik) Másodsorban azt kell felderíteni, hogy nem visszásé bűnözőről van-e szó, akit már elítéltek, s aki ál- lév mögé rejtőzve ismét bűnözik. A tüzes vassal való negbélyegzés, amelyet a múlt században még alkal- naztak, éppen e célt szolgálta. A tüzes bélyeg azt je- ezte^ hogy az illető előzőleg már büntetett, visszaeső lűnöző. A tüzes bélyeg — a személyazonosság meg- llapításának megkönnyítése mellett — mintegy tetőz- e, kiegészítette a gonosztevőre mért ítéletet. Franciaországban a tolvajokra V-betűt (Voleur), a tanúsítókra F-betűt (Faux), a visszaeső bűnösökre tedig W-betűt sütöttek. Jeremy Bentham. a neves an- ;ol filozófus és jogtudós javasolta, hogy a személy- izonosság megállapítása érdekében ne csak a gonoszevőket tetoválják, hanem az egész lakosságot. Az an- ;ol közvélemény azonban elutasította Bentham indítványát. mint emberi méltósággal össze nem egyeztet- íetőt. Bentham rendszere különben sem oldotta volna neg a törvényszéki azonosítás kérdését. A tetoválást ji ranis módosítani is. eltávolítani is lehet. Egyik si- rertelen kísérlet a másikat követte. A kísérletezők ar- ■a törekedtek, hogy a visszaeső bűnösök azonosságálak megáiiaoítására hatékony rendszer'' dolgozzalak ki. nyal az a válogatás, melyet a műsorfüzetben tár a néző elé a színház. Korok íróinak, színházi szakembereinek gondolatai bukformált színpadi dikcióra, a szép és érzelmektől fűtött szövegmondásra. (Sajnos, jó néhány szereplőtársa a legkisebb jelét sem mutat
