Petőfi Népe, 1971. december (26. évfolyam, 284-308. szám)

1971-12-05 / 288. szám

Mathiász János és Kecskemét

F«I évszázada — »21. december 4-én — halt meg a világhírű szőlőtermesztő: Mathiász János. Az alábbiakban közre adjuk dr. Weither Dániel, a Petőfi Népe főszerkesztője, a közgazdaságtudományok kandidátusa, a Kecskeméten 1971. november 26-án megtartott Mathiász-emlékülésen elhangzott korreferátumát.

A z irodalomnak, a különféle művészeteknek, a tudománynak, vagy éppen a más területen munkálkodóknak hány olyan jelentőssé vált személyiségét ismerjük, akik valahonnan elindultak egy irányba, de később az életnek általuk talán soha nem képzelt terrénumára érkeztek, ahol azután addig szunnyadó, de gyorsan kibontakozó igazi énjükkel révbe jutván, nagyot, az idő múlásával alig koptatható, csodálatosan nagyot alkottak. Bizony, kevesen birtokolták a hétköznapokból való kitörés bátorságát, és az ezzel párosuló jellemszilárdság kivételes képességét. De akik birtokolták: nevüket, ténykedésüket szükséges feljegyezni, megörökíteni és megemlékezni róluk az utókor permanens okulására. Közülük egy: Mathiász János.

A kisnemesi származású Mathiász kezdeti szárnypróbálgatása semmi eltérőt nem mutat az abban az időben megszokottól. Tanulás, majd titkárkodás két főispán mellett; tehát a rend szolgálata, a kialakult szokások tisztelete, a konvenciók vasmarka, a ranglétra lehető legmagasabb fokának réménye, és mindezek összegezéseként a nyugodt élet kilátása.

A minden vonatkozásban izgalmas tizenkilencedik századvég azonban más sorsot szánt Mathiásznak. Rendhagyó, de mindenképpen eredményekkel, alkotásokkal kecsegtető sorsot. Találkozása, majd olthatatlan szerelme a természettel, találkozása, majd sírig tartó szerelme a szőlővel, határozottan kijelölték Mathiász élte csaknem kétharmadának útját. Szenvedélyes énjét a mindenképpen varázslatos szőlőbirodalom foglyává marasztalta. Hagyományaink szerint már akkor is sok százezren szerették és művelték a szőlőnövényt, de közülük is obeliszkként emelkedett ki Mathiász János, a minden addigi szakpublikációt ismerő autodidakta, akinek ihletett próféciája abban gyökerezik, hogy a szőlőtől tanulta meg szeretni a szőlőt.

l\/[ athiász az 1867-ben Kecskemétre telepedett hírne-*•*-*• vés, szőlőt kedvelő gyógyszerésszel, Katona Zsigmonddal már régebben — mint megrendelőjével — kapcsolatban volt. Ez még híján volt a személyes ismeretségnek. Mígnem Katona meghívta Mathiászt ■— aki egyébként már jó idő óta kereste annak lehetőségét, hogy telepítő kedvét filloxeramentes talajba gyökereztesse. Így találkoztak azután személyesen elsőízben Kecskeméten, 1889. augusztus 3-án. Ez jó alkalom volt arra is, hogy Katona bemutassa azévben telepített szölőbirtckát Ez volt Mathiász eljegyzése a homokkal és Kecskeméttel is.

Az események azután már gyorsan peregtek. Mathiásznak nagyon kedvére volt a homoki szőlő és Kassán, Mádon, majd Szőlőskén kialakított gyűjteményének és számtalan hibridjének nagy jövőbeli hasznát látva, Katona birtoka mellett megvett először húsz, majd toldásként még tíz hold homokot. Így 1890. április 12-én már új szomszédként írta be nevét Katona emlékkönyvébe.

Mathiász Katonatelepre már gazdag tapasztalatokkal rendelkező, híres szőlészként érkezett. Huszonnégy éve tartó, kis ideig műkedvelő, majd hivatásos szőlészkedését már hét aranyérem, illetve díszokmány fémjelzi.

Érdemes némi figyelmet szentelni annak, milyen társadalmi viszonyokra és szölészszakmai légkörre lelt Mathiász Kecskemétre telepedésének időszakában.

A kapitalizmus térhódítása folytán a századfordulóra kisebb-nagyobb ipari üzemek épülnek, közülük a legjelesebb: a kertészeti termékeket feldolgozó Első Kecskeméti Konzervgyár. A homok kedvező termőhelyi adottságai következtében szőlőtermelő üzemek is települnek. Közülük a legnevesebb Helvécia, Klábertelep és a város szikrai szőlőgazdasága. A Kada Elek kezdeményezte homokparcellázások és azok örökáron juttatása, szinte mozgalomszerűen lendíti fel a városkörnyéki szőlőtelepítést olyannyira, hogy a század első évtizedében a város már tizenkétezer holdas szőlőültetvényt mondhat magáénak. Kecskemét már a múlt század közepén bekapcsolódik az ország vasúthalózataba, s immáron semmi akadálya, hogy a kertészeti vagy más termékek az ország vagy Európa bármély részebe eljussanak.

Skik voltak a város határában élő kortársai,

akikben tulajdonképpen ugyancsak kutatolelkű hasonmásaira lelt. B. Tóth Ferenc, Csókás József, Hankovszky Zsigmond és még sokan mások, névvel vagy névtelenül, akik mind-mind nemesitői beavatkozással, az egyes fájták jó tulajdonságainak javításával. és ezek a termelők körében való elterjesztésé/el logialkoztak. Tehát Mathiász, különösen végleges letelepedésekor, 1898-ban egy ugyan korlátozott színvonalon mozgo, inkább tapasztalati-praktikus megalapozottságú, de végső soron már egy országosan jelentős szakirógarda is kialakult: Csóitás József, Zabolay Karoly, Gyürki Antal, Csereklyei Károly, Maurer Ja nos és Petrovics István személyeben. Mayerfi Zoltár. , Homok” címmel hetenként megjelenő szakfolyóiratot szerkesztett kora és az utókor talán még nagyobb megelégedésére. S hány szőlészeti szakkönyv jelent meg ebben az időben. Számuk szinte íelsorolhatatlan.

De Mathiász volt a homokon az első merész kísérletező. S bár ebben az időben Kecskemét már ugyan dicsekedhetett szőlészkedő-boi ászkodó múltjával, hiszen a minőségibb, s egyben modernebb bors'zőlőfajták egyre inkább terjedtek, de azért a szőlőhatár még

jócskán őrizgette régi fajtáit, amelyeket már meghaladott az idő. Igazán új fajtákat (a bornak való Kecskemét Virágát), s ami szinte teljesen hiányzott: a csemegeszőlő-fajtákat, már a tudomány műhelyében születetteket. Mathiász merész teremtő fantáziájával megtervezetteket, csak a múlt század utolsó évtizedében lát először a közel és messze környéken élő. Csókás, Hankovszky, Katona és más helyi nevesek inkább apostolok, propagátorok, az originális teremtő szellem, amiért teljesen természetesen mindannyiuk fölé szuprémálódott: Mathiász János volt.

]\/Tikor Mathiász úgy istenigazában belevetette magát a homokon a nemesítő munkába, már éppen hatvan éves. A mai, de az akkori fogalmak szerint is ez már a nyugdíjat élvezők kora. De Mathiász a céltudatos nemesítő nyugtalanságával bizonyítani akarta, hogy a homok világa nagyonis alkalmas a szőlőligetek virágzásához, hiszen a talaj- és ökológiai feltételek többnyire kedvezőek. Tehát a homok nem

átok, mint sokan hitték, hanem szorgos munkával szelídíthető és aki munkát fektet bele, odatarthatja edényét, hogy aranyat csapoljon belőle.

Mathiásznak. itt a mi homokvilágunkban sikerült a magyar szőlőnemesítés és szőlőművelés ügyét kiemelnie a mindig kísértő lokalitásból és ha úgy tetszik, világperspektívába helyezte. Mathiász eltéphetetlen kapcsolatot látott a magyar szőlő és borászkodás fejlődése és a külföldi igények kielégítése között. Hervadhatatlan gazdaságtörténeti érdeme, hogy hazánk szőlőtermesztőit a csemegefajták termesztésére ösztönözte.

Mathiász rövid idő alatt és mondhatni tökéletesen beilleszkedett a kecskeméti homok világába. Nagy volt az affinitása a változott körülményekhez és képes volt gyorsan reagálni a homokhátsági viszonyokra, ami kivételes személyiségében, hatalmas intellektusában és-műveltségének másokkal szembeni nagy többletében gyökerezett.

TVT émeth László harminc évvel előbb írta, többek * között róla: „ö szoktatta az alföldi homokba a csemegeszőlők sok száz faját, nemes keresztezései világhírével ő készítette a kecskeméti szőlő útját a világba ... a kecskeméti szőlő nemcsak gyümölcs, hanem világnézet is, s jövőre ígéret...” Igen, világnézet, mert a jobbat, a haladást szolgálja. Világnézet, mert a szőlő elterjedése a mással alig hasznosítható homokon, egyfajta eszköze az ott élő emberek jobb sorsa fordulásának. Világnézet, mert a tudomány korszerű vívmányainak felhasználásával tudatos elszántságot tanúsított az új keresésében és hitet a meglevő megváltoztathatóságában. Ismétlem: világnézet, hiszen az a képlet, hogy „mi telepítünk és az utódoké gyümölcseinek zöme”, mi mást jelenthet a társadalom szempontjából, mint a jövő formálását.

Mathiász János a szó akkori értelmében nem volt közéleti embernek nevezhető. Nem mutatkozott a vá ros társadalmi életében. Ami akkor nagyon szükséges volt: Nem kereste a város urainak társaságát és eszébe sem jutott befolyásos emberként tetszelegni De ott volt mindenütt, ahol a szőlő ügyét kellett ista polni. Kecskemétivé nem az tette, hogy a helyi hatai masok elfelejtették nevével kapcsolatosan említeni a;ideszármazottaknak akkor kijáró „gyütt-mönt” jelző4 Mathiász naponként ismétlődő áldozatos tevékenyegével, a szőlő nemesítésével termesztésével írta L nevét a városban született polgárok anyakönyvébe. S

bár életének nyolcvanhárom évéből mindössze harminc telik el Kecskeméten: ez a város nevével ötvöződik. Ezért Mathiásszal együtt a város is a világhírnév hordozója lett. S ha manAl^ig bárhol felmerül Mathiász neve, a földrajzi kötődés teljesen természetesen Kecskemét.

TVJathiász igazi közéleti tevékenysége: a szőlőtele-1,1 pének csudájára járó vendégek kalauzolása volt. Ez a sűrű vendégjárás, a nagy érdeklődés egyben kárpótolta a hivatalos elismerés hiányáért. A feljegyzések szerint ötezer vendéget fogadott (volt olyan esztendő, amikor egyezret), akiknek készségesen, a nagy hozzáértő szerénységével magyarázta nemesítői munkáját és mondta el az egyes fajták tulajdonságait. Sajnos, nem írta le műhelytitkait. Mint mondta, nem volt ideje. De a látogatások és a személyes foglalkozások ilyen méretével valóságos főiskolát szervezett szőlőtáblái körül. S a környékbeli szőlőművelők ugyan hány ezren álltak meg tőkéinél és gyönyörködtek az őszeleji érés hatalmas fürtjeiben. Áz arra lakók még ma is emlegetik, hogy emberei számtalanszor figyelmeztették: „Mathiász úr, a környékbeliek lopják a vesszőt!” A válasz mindig ugyanaz volt: „Ha lopják, akkor bizonyára jó lehet!”

JJa Mathiász életében elismerésről, vagy holta után művének, nevének a hivatalosok részéről való ápolásáról esik szó, mindkettőhöz álljanak elő a következtetésekre okot adó helytörténeti dokumentumok.

Váry és Gesztelyi-Nagy — egyébként tényanyagot gazdagon szolgáló munkáikban — szinte egybehangzóan azt állítják, hogy a „80 éves Mathiász Jánost a kommün alatt a kecskeméti direktórium túszként letartóztatta ...” Az időszak legjobb ismerői többszörösen megvizsgálták ezt az alaptalan állítást —— hiszen a túszok teljes névsora megmaradt az utókor számára. Ezért valami egészen mást kellett megállapítaniuk: Mathiász elismerését a néphatalom által. Ennek bizonyítására hadd idézzem a direktórium Mathiászhoz intézett levelét annak utána, hogy a Forradalmi Kormányzótanács rendelete alapján „A kétezer koronánál értékesebb aranytárgyakat és ékszereket 1*} kell szolgáltatni”.

, ..Tárgy: Mathiász János kecskeméti lakos kiállítási ermeinek visszaadása.

Mathiász János kecskeméti lakos, szőlőtermelő, által beszolgáltatott nyolc darab kiállítási aranyérmet Vincze Lajos gazdasági megbízott a vezető hivatalnál tetetbe helyezte. Tekintettel Mathiász Jánosnak a szőlőművelés terén kifejtett nagy érdemeire, melyeknek a beszolgáltatott érmék maradandó emlékei, jutalmazni kívánom Mathiász "Jánost, az általa elért nagy értékű eredményeket azzal, hogy érmeit visszaadni rendelem. 1919. május 6. Sinkó Ervin városparancsnok.” A másik dokumentum. A haza és város, amelyeknek Mathiász olyan sok dicsőséget szerzett, 1933. szeptemberében „elintézte”, hogy az özvegy havonta 36 pengő 70 fillér kegydíjban részesüljön. Váry könyvében ugyan nem sokallja az összeget, de azért azt mondja, hogy „mivel minden elsején visszatér, határozott segítséget jelent.” De nyolcvanídik életévén túl 1944- ben, sajnálatra méltó nehéz helyzetében Mathiászné Kecskemét polgármesteréhez fordult. Az utókor számara megmaradt levél tanúsága szerint Pécelről, többek között a következőket írja: „Kéthónapi betegség után kénytelen vagyok megírni szomorú lefolyású eseteimet. Január elején nagyon súlyos fertőzéses influenzával... majdnem eszméletlenül feküdtem. Orvos is járt gyógykezelésre. A kedves ápoló főnöknő nagyon megijedt, hogy kihez forduljanak halálom esetére, ki fogja a temetési költségeket fedezni? Majd így folytatja; „...engem a főnöknő a múlt nyáron megszeretett, mivel a néhány tőke elvadult csemegeszőlő tőkéjüket megmetszettem, és a nyár folytán eljártam a kertjükbe továbbá kezeltem a szőlőtőkéjüket és termővé hoztam. Ez éven egy tábla csemegeszőlőt akarnak ültetni az én felügyeletem és további utasításaim szerint...” Aztán így panaszkodik: „ .. .az ágyneműim hiányosak és a fehérneműim is selejtesek, se cipőt, se felső ruhát nem lehet most kevés pénzzel beszerezni... ” .......még az ágyamban levő, saját kopott és rongyos matracaimat sem vállalta a kárpitos, hogy felújítsa...” Később így ír: „...az ápoló nővérek előtt restellem lerongyolódásomat. Betegségem alatt látták a sok hiányosságot.”

Egy későbbi levelében, amire dátum híján a kusza és nehezen olvasható betűkből következtetek, ezeket írja: „Igazság szerint a Földművelésügyi Minisztériumnak kellene halálom esetén minden költséget fedezni, még eddig nagyon csekély segélyben részesített. Nemcsak férjemnek, de nékem is oroszlánrészem van a csemegeszőlő-kultúra létrehozása és alkotásában, amiből mindenki hasznol, csak a segítő, hűséges élettárs elfeledve, nincs, aki eltemesse.”

A levélhez és ahhoz, hogy a polgármester 250 pengőt tett postára, úgymond a „gondok enyhítésére” nem kell kommentár.

Az ötven esztendeje elhunyt és a városháza oszj V lopcsarnokából búcsúztatott Mathiász hiánytalanul teljeset alkotott. Csupán a kecskeméti három évtized alatt még tizenhárom esetben hozott haza beles külföldi nagydíjakat, közülük a legértékesebbet, az ! 894-ben Szentpétervárott kapott nagy aranyérmet, sajnálatos, hogy nagyszerű fajtái elterjedtebbek a világban, mint itthon. Ebben az értelemben műve félbemaradt. Mind a mai napig adósak vagyunk a befejezéssel, hiszen köztudott, hogy a csemegeszőlő-termesztés felvirágzása különböző okok miatt nem következett be a tervezett mértékben. Nem lehet kétséges, hogy a magyar szőlőtermesztés további programútól ez sem maradhat ki. S ha ez így lesz, és bizonyára így lesz, akkor, és csakis akkor, ezen az emlékülésen érdemes volt összegezni Mathiász életművét és felidézni teremtő-alkotó szellemét-4