Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1971-11-09 / 265. szám

6. oldal 1971 november 9. kedd A hodakúti „népboltnál" Már csak ezért is kitűnő találmány ez a külterületi postaszekrény: „szó, agitá­ció” nélkül is összehozza az embereket a támponton, ahogy a posta emberei a felállítási helyet nevezik. A bodakúti „népbolt” mellett 35 rekeszt számlál­hatunk a fekete fémáll­ványra szerelt, zöld színű blokkokban. Ez azt jelen­ti, ennyi postakulcs-tulaj- donos család él a közeli ta­nyákon. Kunszentmiklóstól tízegynéhány kilométerre vagyunk. A külterületi kézbesítőjá­rat gépkocsiját várjuk vagy háromtucatnvian, tanyaiak, pesti, szegedi, kecskeméti vendégek. Ez utóbbiak a posta emberei, akik maguk is kíváncsiak az új módú, gépesített külkézbesítés hi­vatalos premierjére. Az Egyetértés Tsz-nél már meggyőződhettek róla, hogy Farkasdi Lajos, a menet­rend szerinti időt hajszál­pontosan betartva érkezett a posta zöld színében ra­gyogó autójával. Gyorsan, ügyesen nyitotta a rekesze­ket, s helyezte el bennük a címzetteknek szóló leve­leket, újságokat. 9 óra 10 perctől 9 óra 25 percig tar­tózkodott ott. Ez az idő a postaszekrények, illetve re­keszek számától függ min­denütt. Küldemény-felvé­telre itt még nem került sor. Pedig a speciális posta­gépkocsi mérlegtől kezdve bélyegzőig minden szüksé­gessel fel van szerelve .. Meg kell szokni ezt is, mint minden újdonságöt: r ?) ' ’ A bodakúti bolt kis emel­kedőn, fás, hangulatos kör­nyezetben fekszik. Errefe­lé már földút vezetett. Ez az egyetlen a Kunszentmik- lósról sugarasan kivezető kövesútakon kívül, amerre a postakocsi naponta jár, de mint földút is egész éven át használható. Ki­vált ilyen pompás terepjá­rónak. A vendégek körül hamar kialakulnak a beszélgető csoportok. A férfiak szűk­szavúak, mértéktartóan vá- laszolgatnak a városiaknak. Annál inkább kihasználják az alkalmat az asszonyok, hogy sebtében elmondják, ami a szívükön fekszik. — Mi lesz velünk, öre­gekkel, ha leesünk a lá­bunkról? — kezdi egy élénk arcú idős asszony. — Nekünk nehéz az élet ide- kint a tanyán. Hiába van az öt család, ők már kire­pültek. — Tehénkénk van, de jö­vőre már az se lesz. Ráfi­zetünk. Az uram beteg, ka­szálni nem bír. Ezer forin­tokat adtunk ki a takar­mányért ... De milyen drá­ga a fuvar! Egy maszek 150 forintért szállított egy kis répát. Ha a tsz elvinné azt a kis darát... Csendes beszédű ember jegyzi meg. — Olyan történt, hogy egyik-másik tsz-járműveze- tő, amikor végzett a napi munkájával, hozzálátott egyéneknek szállítani. Zsebe körül tesz jelleg­zetes mozdulatot. — Amikor szóltak ne­kik, hogy azért mégiscsak a szövetkezet üzemanyag­ja, gépe kopik az ilyen különfuvarral, még ők sér­tődtek meg. Leköszöntek ... Azért a tsz nem tagadja meg, ha valaki egy kis fu­vart kér.,, Most meg a néni toldja meg. — Nem tudom, min koc­cant össze az én fiam is a vezetőséggel, — csak ő is elment... Állami gazda­ságba. Világosabban öltözött fiatalasszony lép előbbre a fa mellől. Szemmellátha- tóan nehezen várta már, hogy szólhasson. — A fuvar ... Igazán megtehetné a tsz, hogy legalább egy ponyvát terí- tete a teherautóra, amely- lyel a tíz-tizenkét gyereket viszi-hozza a környékről, a kollégiumba. Ilyen hidegek­ben még a felnőtt is kiké­szül a „nyitott” teherautón. Krasnyánszki Györgyné is szeretné, ha a szövet­kezet kocsija „önköltségi áron” vinné el beteg fiát kezelésre, Szegedre. Eddig havonta volt erre szükség, mindannyiszor százasokba került idegen gépkocsival. Most már kéthavonként kell csak. Megjárna, ha a 60 kilo­méterre levő Budapestre kellene utazni; viszont a szakorvos a 150 kilométer­re fekvő Szegedre irányít­ja — irányíthatja? — bete­gét. Pedig Szeged éppúgy „más megye”, mint Buda­pest ... A postaszekrények táján csevegők, között fekete kis- kabátos, kissé hajlott orrú néni viszi a szót. Szenvedé­lyessége ellentétben áll sá­padtságával. — Ott van az a szép nagy iskola. Hiába építettük fel, megszüntették... A fiata­lok beköltöztek a községbe, vitték a gyerekeket is... Lassan csak mi maradunk idekint, öregek. Miért nem tanítanak már az iskolá­ban? Hiába értetnék meg vele jobbról-balról, hogy né­hány gyerekért nem lehet egy iskolát fenntartani, nem győzik meg. Szeretné, ha úgy lenne, ahogy szíve szerint érzi: ha az iskola élne, itt maradtak volna a fiatalok... Pedig hiába ke­sereg az öregasszony; a fej­lemények pont fordított irányúak, mint ahogy vá­gyaiban látni szeretné ... — Mert a tsz is oka en­nek ... — hárítja végső in­dulatában még arra is a „felelősséget” a néni min­denért, ami pedig a tanyai világ megváltozásának fel- tartózhatatlan rendje. Hosszú bekecses, daliás parasztember sajnálkozva legyint a csoport szélén. Ér­ti ő a mamát. A község egyik vezetője idesúgja. — Itteni tanácstagunk nemrég beszélgetett a ta­nyaiakkal a szövetkezetek­ről. Az a vélemény alakult ki, hogy ők állítanák bíró­ság elé azt a vezetőt, akár­kit, aki a tsz helyett a ré­gi világot, az egyéni gür­cölést akarná visszahozni. A boltépület portája tisztára söpörve. Nincs a szürke földön egy tollpihe se, csak a vesszősöprű ba­rázdái csíkozzák a talajt. A fák sűrűje mögött bodor gomolyag a mező. Alig le­het észrevenni a méla juh- nyájat. Általános derű, amikor a fotósok nagy örömére színre lép a ju­hász szamara is. A sokadalom a puszta szófián emberét is idecsal­ta. Vagy talán a remény, hogy mint hírlett, a tele­vízió is „lejön” a külterü­leti postaszekrények avatá­sára? S hogy a „tájjeleg- ből” a birkanyáj se hiányozzék? Az asszonyok a boltról is szót ejtenek. Szűkösnek tartják már az üzletteret. Különösen, ha a férfiak is odagyűlnek tereferélni, no meg pityizálgatni. Az áru­ellátásra semmi panasz. Di­csérik az üzletvezetőnőt. Kukkantsunk be. Rend, tisztaság a legkisebb sarok­ban is. No és lát az em­ber zsúfoltabb külterületi boltot is. Kun Gergelyné a vezetője. 25- éve dolgozik ezen a tájon. — Édesanyja vagyok már az itteni népnek — fejezi ki mindezt költői bben. Kunadacsról jár ide, nyá­ron biciklin, télen gyalog. Beszél beteg, idős férjéről, tanár fiáról, iparos lányá­ról, másikról, az óvónőről s az öt unokáról. Fizetése 1350 forint. Férjének nyug­díja nincs. Az áruellátás megfelelő, csak a kiszállítás nehézkes. Elővesz egy gépelt papírla­pot. .Túramenetrend, az árumegrendelés és szállí­tás időpontjaival. Csak egy a baj. Mióta a kecskeméti vállalat szállít — körülbe­lül egy éve — néhányszor jött csak pontosan az áru. Két-három nap este 10-ig várni, éjszakázni kell ilyen­kor-: vajon jönnek-e? Aztán haza a dűlőúton, a vaksö- télfbetE* :»( ** w* f, »r — A szomszédokat is fel­tartom. Rendes emberek, nem akarják, hogy egyedül legyek ... Mond még egyebet is. A visszáru elszállításának bökkenőiről. Hogy mindig mások jönnek, aztán: „Most én nem viszem” — és ma­rad egy hétig is a vissz­áru. Aztán olyat, amiről — kéri — ne írjak; ne hara­gítsam rá azokat, akik ... Jó lenne, ha a kereske­delmi ellenőrök ilyen bol­toknál is megvizsgálnák az érkező szállítmányt. Még ha rendszeresen este hoz­zák is az árut... Mennyi mindenről érte­sül az ember itt a tanyai postaszekrények körül, ahol bizonyára egymással is többször találkoznak az it­teniek. Mikor a postás jön. K. Tóth Ferenc elvtárs, a községi pártbizottság tit­kára egy közeli épületre mutat. Tsz-közgyülésen vett ott részt. Felszólalt egy idő­sebb szövetkezeti gazda is. Nagy istenkedve állította, hogy márpedig a tsz-jöve­delemből alig lehet megél­ni. Alig telik néhány nap, felkeresi K. Tóth elvtársat ugyanez a bácsi a lakásán. Segítené őt hozzá a közsé­gi pártttikár, hogy azt a bi­zonyos portát ott a köves- út mellett megvehesse. — Mert tudja, titkár elv­társ, a gyerek nagyon köti magát, hogy oda, közel az úthoz építsem fel a házat. Mert hát mindenáron gép­kocsit akar ... — Hiszen maga a köz­gyűlésen úgy beszélt, mint­ha ... — fogta szaván ne­vetve a párttitkár. — Most meg ugye kiderül, hogy portát vesz, házat épít, autó szabja meg, hogy ho­va... Mire a tsz-gazda. — Hát. tudja, mindent nem beszél ki az ember.. Tóth István Legalább egyszer egy évben... Találkozásom a fehér hollóval Binczki Mihály dig ilyen volt. 72 évesen is megőrizte fiatalosságát, derűjét. A régi történetek­re pontosan emlékszik, csak az évszámokkal van egy kis baj. Erősen gondolko­zik, mikor is ment nyug­díjba. — Ejnye, no mikor is? — fordul segélykérőn a Mikó Ferencné mellette ülőkhöz. Kiderül, hogy 1966-ban. Szívesen mesél családjáról, a felesé­géről, aki 67 éves, és most éppen kenyeret süt, azért nem tudott eljönni. Két gyerekükről, a nemrégiben nősült fiúunokáról, és a pár hetes dédunokáról. Ki­csit elkomolyodik, mert szóbakerül sugarazással ke­zelt, fájó, keze-lába. — De azért a háztájit még magunk kapálgatjuk — búcsúzik el újra moso­lyogva. Mikó Ferencné csendesen ! nézelődik, kérdéseimre rö- J vid mondatokkal, arcán kis félmosollyal válaszol. Beteg volt, leszázalékolták hat év munka után, így most már csak otthon dolgozhat, egyedül. zamban. Amíg lehet, és amennyit bírok még dolgo­zom. Megszoktam, azt mini­dig kellett. Ott van a ház­táji, a hízó, meg néhány baromfi. Azokkal foglalom magam — fejezi be. Keresnyei Mihály 65 éves. Keskeny arcán is lát­szik a betegség. Öt évet dolgozott, öt éve járadékos. Felesége él még, kettőjük közül ő az egészségesebb. — Már ő is keveset bír, mondja szomorúan. Két napig kinn van a mezőn, süti a nap, a harmadikon már nem tud menni do­logra. Otthon is van né­hány jószág, neki kell el­látni azokat. Nekem ne n igen megy, asztmás vagyok, orvosságon élek régóta inér. * Se ők hárman, se a töb­biek, akikkel beszélgettem, nem említették magányos­ságukat. Pedig a tsz-veze- tőktől tudom, nagyon so­kan vannak, akikre nem nyitnak ajtót a gyerekeik. És ezek számára ér talán legtöbbet ez az egyetlen nap, a szerény ebéd. A szö­vetkezet mindannyiukröl gondoskodik, havonta ki­egészíti járandóságukat 4fl.lt forintra. Háztáji földjüket, ha kell megműveli, s a ter­mést hazaszállítja. A szoci­ális bizottság döntései alap­ján évente 120—130 ezer forintot osztanak ki nekik egyszeri segélyként. A nő- bizottság tagjai a tsz jog­tanácsosával együtt járják az öregeket, hátha akad olyan ügyes-bajos dolguk, amiben tanácsot tudnak adni. Nem kevés ez a tö­rődés, de nem pótolhatja a (család, a gyerekek szere- j tétét, akik sokszbrr elíeléít- keznek arról, hogy ők "is — Két lányom van. Mindkettő férjnél. Az egyik itt él Mélykúton, varrónő. A másik Kisszálláson. Az ottani unokám most nősült, szeptemberben. így aztán egymagám vagyok a há­Októberben tartják meg a falvakban is az öregek napját. Meghívják az idős tsz-tagokat, azokat, akik­nek többsége részt vett a szocialista gazdaság meg­alakításában. Az ő valami­kori helytállásukért rónak le egy keveset tartózkodá­sukból a fiatalabbak. Az évből egyetlen nap teljesen az övék, az ősz hajú, nagy­részt beteges, és dolgozni már nem tudó időseké. A mélykúti Béke Terme­lőszövetkezet ebédlőjének fehér terítős asztalainál szo­rosan egymás mellett ül­nek a fekete kendős asszo­nyok, kucsmás-kalapos fér­fiak. Legtöbbjük öreges fejtartással, néha óvatosan mozdulva, csendesen be­szélgetve várakozik. Csak kevés az olyan, mint Binczki Miska bácsi, aki állandóan tréfálkozik, csipkelődik szomszédaival. Gyakran hangzik fel neve­tés, jól mulatnak. Ügy mondják, Miska bácsi min­Valahol megyénkben tör­tént. Beültünk ebédelni az ÁFÉSZ vendéglőjébe. Ami­kor fizetésre került a sor, ha nem is éppen jó, ■ de mindenesetre régi szokás szerint felkerekítettem a végösszeget, hozzákalkulál­va a borravalót is. Legna­gyobb csodálkozásmora a „főúr” — az eredetileg visszajáró 3,80-et tette le az asztalra. — Nagyothalló a bará­tunk? — kérdeztem asztal­társamtól, aki helybeli, te­hát a viszonyokkal isme­rős. — Egyáltalán nem az. Csupán elv nála, hogy nem fogad el borravalót. Megél ő a többletjuttatások nél­kül is, szokta mondani. S igaza lehet; hiszen idesto­va két évtizede áll már a vendéglő élén. Sült halként meredtem magam elé. Vannak, még csodák, gondoltam. Több évtizedes fennállásom alatt sok mindent láttam már, ha jól emlékszem, még ötlábú I borjút is ... De olyan ven- | déglátój'pari egyént, aki a borravalót visszautasította volna, még soha. Bár csöppet sem akarván kisebbíteni pozitív hősöm érdemét, néhány kaján I gondolat azért eszembe ju- I tott. Könnyű neki, hiszen ő a vezető. De próbálna .beosztott lenni, egy kapzsi főnök mellett, aki nemhogy visszautasítja, hanem egye­nesen kiprovokálja a bak- sist. Elképzeltem: be szép is lenne, ha ez az általam valóban igen tisztelt em­ber országos mozgalmat in­dítana, „Vesszen a borra­való!” vagy „Önérzet is van • a világon” jelszóval. De nyomban rádöbbentem, hogy volt már ilyen. Haj­danában számos helyen dí­szelgett, az „öntudatos dol­gozó nem fogad el borrava­lót” és egyéb ehhez hason­ló felirat. Sajnos, az évek során ezek úgy elsüllyed­tek, mint a Titanic, s avul- tabb dokumentumokká vál­tak, mint a holt-tengeri te- i keresek, hiszen ez utóbbi­ak léteznek, míg a borra­való elleni széles körű til­takozást ma már széles e hazában seholsem találunk. Ezek szerint tehát He­gyeshalomtól Csapig össze­sen egyetlen ember éleszt­geti a próféták buzgalmá­val a vendéglátói purita­nizmus gyér fáklyalángját. Tisztelet adassék nevének,! amelyet mindazonáltal nem írok ide. Meg sem kérdez­tem. Csak a maszek-Merci- tulajdonosok, a villaépítők rekeszizmát csiklandoznám, s a szakma általános ha­ragját vonnám a fejére. Mindezt nem akarom. De kézszorítás helyett ezzel a kis írással küldöm neki nagyrabecsülésemet!-a -r Keresnyei Mihály lesznek még idősek. És na­gyon sok fiatalnak nem ár­tana, ha évente legalább egyszer — nem egy napig, csak egy óráig — éreznék az öregség összes keservét. ajtó maradna nyitatlanul. Dénes Éva Keresse a betűket! Alábbi rejtvényünk meg­fejtése rendkívül könnyű, ha TRÉFÁS KÉP- ÉS EE- TÜ REJTVÉNY-ISKOLÁNK 1. és 4. pontjára gondol. eee Fürdik a holdvilág N-D

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom