Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-10 / 239. szám
Hozzászólás egy vitacikkhez A Petőfi Népe szeptember 26-i számában általános helyzetképet ad Bács-Kiskun megye mai képzőművészeti életéről. A szerkesztőség — mint megjegyezte — vitaindítónak Szánta Varga Mihály, nyilván a fejlődés érdekében élesen fogalmazott cikkét. Én is így teszek, amikor a cikkíró által jelzett tények okairól szólok, hiszen ezek ismeretében a gyógyítás kézenfekvőnek, bár nem egyszerűnek látszik. KIÁLLÍTÁSOK Ma sincs kevesebb alkotó Bács-Kiskun megyében, mint bármikor volt. És jóval nagyobb az itt készülő művek száma, mint valaha. A művek színvonaláról meddő dolog lenne vitatkozni, hiszen ez a kiállításokon való szereplést döntően nem befolyásolja. A nagy mennyiségű alkotásnak ugyanis csak kis hányada kerül az érdeklődő közönség elé. Miért? Az újabb gyakorlat szerint a megyében évente két közös kiállítást rendeznek. Egyik a „hivatásosak" Téli Tárlata. A Tavaszi Pedagógus Tárlat a gyakorló rajztanárok munkáinak bemutatója. Mivel a megyében élő művészek nagy többsége tanárként is működik, a két kiállítás részvevőinek egy csoportja mindkét bemutatón jelen van. A pedagógustárlaton pedig rajtuk kívül is helyet kapnak, akiknek munkái kiállíthatok. Miért nem szerepelnek ezek a művek, alkotók a Téli Tárlaton is? Ennek sok oka lehet. Például az, hogy nem hívják meg őket. Miért? A legvalószínűbb, hogy a rendezők előtt ismeretlenek. Lehat az is, hogy nem akarják a hivatásos vagy — annak tekintett — művészek számát növelni. Miért? Azt is tudnunk kell, hogy erről az első Téli Tárlat előtt a Képzőművészek Területi Szervezete vezetőinek a megyei tanács művelődésügyi osztályával ellentétben az volt a véleménye, hogy azon csak a szervezet művésztagjai vehetnek részt. Az efféle gondolkodás jó a „szakma védelmére”, de semmiképp sem kedvez azoknak, akik nem kellő körültekintéssel, vagy hamar csüggedve ostromolják a művészeti érvényei sülés kapuját. Mert az alaptagság, s az ezzel járó jogok (művésztelepi beutalások, kiállításra meghívások, szövetségi tagság) mind csak ez után következhetnek. Véleményem szerint a megye nagyobb községeiben és városaiban ma is van annyi egyéni bemutató, mint pár esztendeje. Az a feltűnő, hogy a megyeszékhelyen ritka az ilyen tárlat. GONDOSABB VÁLOGATÁST Régebben a kecskeméti múzeum szinte válogatás nélkül helyt adott minden, az Állami Lektorátus által jóváhagyott egyéni képzőművészeti anyagnak. Az utóbbi években már nem. Tetszés, nem tetszés, és Múzeumok és műemlékek hava A közösség emlékei JI a a régi kalendáriumi jegyeket és neveket felújítanánk, akkor a skorpió havát bízvást elnevezhetnénk a múzeumok és műemlékek havának. Az októberi múzeumi hónap immár hagyomány nálunk, ■«« Idén azonban tartalma és neve is kibővült, egyúttal a műemlékek hónapja is lett. A múzeumok és a műemlékek őrzik az emberi közösség törten-'lemmé váló életének tárgyi emlékeit. Olyan emlékek ezek, amelyek láttán megelevenedik előttünk vá’tozó környezetünk egy-egy korszaka, egykori használati tárgyainkból, eszközeinkből, viseletűnkből el tudjuk képzelni, át tudjuk érezni elődeink életét, az elmúlt korok mindennapjait. Mindez mire jó? Nem teher tudatunknak ez a sok emlék? Nem — hanem támpont, nélkülözhetetlen alap, A tárgyak intő tanújelei a múltnak, amelynek tanulságai nélkül minden nemzedék élőiről kezdhetné tétova léptekkel a történelem útját, képletesen szólva mindenki Ádám és Éva volna. Az emberiség ezért emelkedhetett ki az élőlények közül és jutott el minden buktatójával, gyarlóságával és küzdve kivívott erényével a mai civilizációig, mert az egyes ember képes megosztani társaival és utódaival tapasztalatait, emlékeit, tudását, mert az emberi emlékezet — közösségi emlékezet. A mikor a siklósi várban megnyílt az idei múzeumi és műemléki hónap, a hely s a környezet bizonyára sokakban megmozgatta e kollektív emlékezet egy rétegét, felidézte a török idők emlékét. Ez a másfél évszázad pusztító harcaival és még pusztítóbb, őrlőbb, békés, de nem megbékélt időszakainak a népet és a településeket morzsoló elnyomásával, egyike volt történelmünk ama szűrőinek, amelyeken kevés építészeti és tárgyi emlék jutott át Ezért van az, hogy 8284 számontartott műemlék épületünk között viszonylag kevés a középkori vagy még régebbi. A honfoglalástól a török időkig terjedő több mint hat évszázad emlékei műemlékeinknek alig több mint 26 százalékát teszik ki. Természetesen ez is sok. Hogy csak egy példát említsünk: a műemlékeink két százalékát kitevő várak és várromok száma 175. így hát a műemlékek gondozása, megóvása nem kis erőfeszítést igényel az országtól. Nem ünneprontás talán éppen az ünnepi hónap alkalmából szóvá tenni azt, hogy a kirándulóktól, a látogatóktól is nagyobb megbecsülést érdemelnének ezek az épületek és — főleg — a romok. A megbecsüléshez tartozik az is, hogy ne örökítsük meg érzelmeinket, látogatásunkat, ne hagyjunk emléket rajtuk, és ne is vigyünk emléket magunkkal belőlük. Hiszen aki kézzelfogható emléket akar magával vinni, az a múzeumoknál mesteri műtárgymásolatokhoz juthat. Az ünnepi alkalomra múzeumaink új kiállításokkal készültek. A gazdag választékot még csak felsorolni sincs mód itt. Csak néhány különleges újdonságra hívjuk fel a figyelmet. Ebben a hónapban nyílik meg a látogatók előtt a régi ipar szép emléke, a szarvasi szárazmalom, Győrött a patikamúzeum, Kápolnásnyéken a Vörösmarty-emlékmúzeum. Az egri vár kiállítása a hazai pénzek történetét mutatja be, a dénártól az új forintig. Szombathelyen egy lelkes és önzetlen gyűjtő, Schmidt főorvos gazdag hadtörténeti gyűjteménye tárul a közönség elé, TVT éhány példa csupán, még csak nem is érzékelteti a program gazdagságát, de ízelítői ad az újdonságokból Ha helyénvaló az újdonság szó a régiségekre, múltunk emlékeire. De a régi tárgyak is újdonságot jelentettek a maguk korában, s ha ezzel a szemmel nézzük őket, közelebb jutunk a történelem sodrásának megértéséhez. Már pedig mi is ebben az emberiség életén végighaladó sodrásban élünk, ennek mozgását, törvényeit kell megértenünk ahhoz, hogy eligazodhassunk múltban, jelenben és tájékozódhassunk a jövő felé. N. F. Demény Ottó: < Per ANGELA DAVIS-nak Majd védeni magam j a korlát elé állok. > Elpusztíthattok engem. 5 Szólok — nem kiabálok. \ Nézzetek szépségemre, \ nézz^íék okosságom! } Minden erő elévül, > de burjánzik az álom. ] S kínból, nyomorúságból í terem piros virágot. ! Feketének, fehérnek > oszthatatlan világot l Ahol helyetek nem lesz; j ti onnan kirekedtek. Majd magatokban játszó ; ; fogatlan vének lesztek. S számoljátok — száz bomba is jutott egyre-egyre; jussát, boldog hazáját ! mégis kiverekedte. Dühhel, daccal s a végső érvvel, amit kigondolt. Mert az erőszak ellen ereje végtelen volt. Ladányi Mihály: Tízéves költői pályafutás. Hét kötet. Több mint hatszáz vers! Csaknem tizenötezer sor ... E számok visszapillantásra késztetik az olvasót. Nem véletlenül. Ladányi Mihály a legtöbbet publikáló költők közé tartozik. A Magvető kiadásában, 1961-ben megjelent öklök és tenyerek címú kötete után versgyűjteményei, szinte célzatosan, kétévenként látnak napvilágot. Költői bravúr — mondhatnánk, óm verseinek súlya cáfolja ezt a megállapítást. Mert a hétköznapjaink kis eseményeire, a politikai helyzetre, a háborúkra, a társadalmi, gazdasági változásokra, a világ, az emberek, az emberiség sorsára, alakulására való szinte hihetetlenül gyors költői reagálás, illetve meghökkentően bő termés ellenére nem csökken verseinek súlya, nem válik könnyű, irodalmi csemegévé. Pedig a modor, (modorosság nélkül!) amiben ír — nem könnyű. Találni hasonló stílust, költői kifejezésmódot a klasszikus magyar és világirodalomban, de Ladányi mégis más. A hasonlóság esetleg csak annyi: a naturalista versek nyíltabbak, szókimondóbbak — de nem egyszerűbbek, vagy igénytelen nyelvezetűek —, mint a többi költemény. Idő és tér is bizonyítja: más-más hangulatról, problémákról, különböző emberi sorsokról és egyéni kinyilatkoztatásokról van szó. Mert sokan villonistának, modern igricnek. a vagányélet hetyke poétájának tartják Ladányit. De elsősorban azok, vagy csakis azok, akik felszínesen ismerik verseit. És sokan utánozzák — sikertelenül. kellően megalapozott ízlés nélkül „vállalt“ vagy jMta vállalt” egy-egy kiállítást, aminek a következménye az, hogy olykor megyénkhez semmilyen vonatkozásban nem kapcsolódó, gyenge arcéljf fővárosi művész, vagy itt élő, de kevésbé jelentős alkotó jutott kiállítási lehetőségekhez azon a fórumon, amely következetesebb koncepció esetén a bemutatónak egyben rangot is jelenthetne. A MÜVÉSZTELEPEK Ma a főiskolákon szerzik meg azokat az ismeréteket, amelyeket régebben többnyire egy-egy mester vezetésével a művésztelepeken szereztek a növendékek. Varga Mihály ezeket az alkalmakat, az alkotó vitákat hiányolta. Az előbbiek szerepét tehát más intézmény vette át, az utóbbiak viszont csak azokról a telepekről hiányoznak, amelyeken egymás művei iránt nem érdeklődő, illetve kevesebb szellemi érdeklődést tanúsító művészek élnek. A bajai művésztelep mindennapi életét nem ismerem. A kecskeméti telep „alkotóház”-létét viszont sokszor éppen ezek a hajnalig tartó viták is aláhúzzák. Meg kell mondanom, hogy ebben az esetben helytelenítem az „alkotóház” kifejezést, hiszen a két létesítmény értékét nem az szabja meg, hogy használói állandó lakók, vagy ideiglenesek. Olykor az alkotóház nagyobb művészeti gócpont lehet, mint egy művésztelep. Talán éppen a kecskeméti esetében is így van ez... Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a kettő egymás mellett nem működhetne. Azt hiszem, ebben egyetértünk Varga Mihállyal. Azonos a véleményünk abban is, hogy a képzőművészet felkarolása ügyében mind a megyében, mind országosan akad még tennivaló. Goór Imre Szappanos István: Portré. Kedvesebb hazát A tudatosságáról, a vasszigoráról győződhetünk meg a legújabb, néhány héttel ezelőtt napvilágot látott kötetét olvasva. Pontos, mértékletes költői vallomás, öt fejezetbe gyűjtött ötvenhárom „pontos vers”, őszinte vallomás az emberekről: gyengeségeikről, hitványságaikról, hibáikról, tetteikről, nagyon szép cselekedeteikről. A világról, a Földről, a hazánkról vall, mint kötetnyitó négysorosában: „Duna Tisza Dráva Száva mondták az iskolában / Donkanyar tették hozzá a háború után / Én országútjaid eperfáiról vacsorázva / mondtam ki a neved először Hazám.” A kötet legnagyobb erénye, hogy szinte minden egyes verssora külön gondolattal épül az előbbire. Nagyon sok gondolatot nem ír le, mégis kimond. Számos, eddigi költészetét végigkísérő kifejezésnek, erőltetett költői képnek veszett nyoma e kötetben. S ez éppen szigorának az eredménye. Versei ezúttal is gazdag képanyaggal rendelkeznek, csakhogy ezekkel Ladányi már nem csupán a meghökkentésre törekszik. A kötet legsikerültebb versei a „Nem a legszebb bőr ez nem ám” kezdetű szonett, az emberi ítélőképesség „csodáiról” írt „Először csak harmincötezren” kezdetű vers. A „Száműzötten a köveken” című költeményében az emberi fény-árnyék groteszkjéről ír: „... mert én mindig halandókért halok / és a saját vesztemre / fohászkodom helyetted ...” A kötetet Hincz Gyula illusztrációival a Magvető Kiadó jelentette meg. Tárnái László
