Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-26 / 252. szám
1971. október 26, kedd S. oldsl Veszélyes játék Kiskunhalasra igyekeztünk pénteken reggel egy gyorslutású Zsiguli gépkocsival. Soltvadkert közelében bordó Polski Fiat típusú autót akartunk megelőzni. Abban a pillanatban, amikor az előttünk kényelmes tempóban haladó jármű vezetője észrevette szándékunkat, gyorsított. Legalább 10—15 másodpercig egymás mellett robogott a keskeny úton a két autó. A távolban feltűnt egy teherautó, lassítottunk és besoroltunk a Fiat mögé. Vezetője eiegedetten mosolygott és lényegesen csökken tette kocsija sebességét. Később újra megpróbálkoztunk az IH 45—28-as jármű előzésével, de mintha a bolha csípte volna meg a Fiat tulajdonosát, azonnal lenyomta a gázpedált. Ismét meghátráltunk... Mire való ez a legénykedés? Virtuskodás? Az erőszakos, saját maga, utasai és mások életét, testi épségét veszélyeztető gépkocsivezető — ahogy szemügyre vettük — kinőtt már az ifjúkorból. Egyébként is: akinek jogosítványt adnak a kezébe, attól elvárják, hogy felnőtthöz illő felelősséggel viselkedjen az országutakon. Most szerencsésen elérte úticélját, az egyik halasi vaskereskedést. Milyen ember az, aki ilyen könnyelniűen veszélyezteti az országutak forgalmát, és a mellette ülő felesége és a kocsi hátsó ülésén gyanútlanul nézeelődő óvodás korú kislánya bi'lanságával sem törődik? Az IH 45—28-as kocsi tulajdonosa feltehetően boszszankodva olvassa ezeket a sorokat és szidja a véletlent. mely újságírókkal sodorta ilyen kalandba. Nekem az a véleményem, hogy örüljön: megúszta baj nélkül ezt az incidenst, nem rohant valamelyik útszéli fának és másokat se sodort bajba. Azt szeretnénk, ha sokáig vezethetné pompás kocsiját, utaztathatná családját, erőben, egészségben. Ezért írtuk meg ezt a cikket. H. N. Marxizmus leninizmus tanszék a műszaki főiskolán A világnézet fegyverével A tudományos és technikai forradalom kibontakozása hazánkban is tapasztalható. Hatása érezhető mindennapi életünkben, sőt még az emberek gondolkodásmódjában is. A kecskeméti műszaki főiskola hallgatói munkájukat már a viharosan terjedő tudományos és technikai forradalom körülményei között végzik majd. öt-tíz év múlva az elektronikus számítógépek alkalmazása általánosan elfogadottá válik. Széles körben alkalmazzák majd a számjegyvezérlésű automata szerszámgépeket, sőt az automaták a háztartásokban is mindinkább helyet kapnak. Miként működtessük a számítógépet, milyen faktorok határozzák meg a műanyagfeldolgozó gép működését stb., ez „csupán” műszaki kérdés. Mi módon állítsuk ezeket a társadalom szolgálatába, vagy, ha már ismerjük és gyártjuk az automata szerszámgépeket, miért nem alkalmazzuk általánosan, ez már társadalmi, gazdasági ügy. Mémökjelöltjeink a kérdésekre csak a marxizmus —leninizmus alapján adhatnak helyes feleletet. Soha nem volt időszerűbb Marx gondolata: „A gép épp úgy nem közgazdasági kategória, mint az ökör, mely az ekét húzza. A gép csak termelőerő. A gépek alkalmazásán alapuló modern gyár, ez társadalmi termelési viszony, közgazdasági kategória.’’ (Marx— Engels Válogatott Művek II. 410.) Esztendeje sugározta a televízió az Orion űrhajó című sorozatot. Egy alkalommal az autóbuszon utazva fiatal mérnök kollégám kifej tette: a film nem tartalmaz „túlságosan” utópisztikus dolgokat. A látottak mai ismereteinkkel is könnyen elképzelhetők. Valóban így van. De egy dolog semmiképpen sem képzelhető el; hogy az ábrázolt, rendkívül fejlett termelés és technika mellett is csak a mi korunkra jellemző társadalmi viszonyok uralkodjanak, mint ebben a filmben. A példa szemléletesen jelzi azt a veszélyt, amely a tudományos és technikai forradalom térhódításával kísért. A műszaki vonatkozások túlbecsülése és a társadalmi oldal lebecsülése, azaz a jelenségek technicista szemlélete. A műszaki főiskola marxizmus—leninizmus tanszékének oktatói alapvető feladatuknak tekintik, hogy gátolják eme nézetek, gondolkodásmód kialakulását, terjedését. (Még olyan fogalmazási pontatlanságok ellen is fellépünk, mikor a tudományos és technikai forradalom helyett egyszerűen műszaki forradalomról akarnak beszélni.) Az emberek központi szerepet játszanak bármilyen — még automatikus — termelési folyamatban is. Különösen fontos világnézeti feladat, hogy helyes emberi célokat és ideálokat nyújtsunk hallgatóinknak. A szocialista társadalom az anyagi javak bőségét akarja nyújtani minden embernek. Ez az anyagiasság és közömbösség veszélyét is magában rejti. Ezért a nevelésben és az oktatásban arra törekszünk, hogy megértessük hallgatóinkkal: nem lehetnek a megszerezhető és a megszerzett anyagi javak rabjai. Nem ók vannak a hűtőszekrényért vagy a gépkocsiért stb. hanem fordítva. Saját képességeik teljes kifejlesztése, kibontakoztatása és felhasználása legalább olyan elengedhetetlen feltétele a megvalósult szocializmusnak, mint a megfelelő táplálkozás, ruházkodás, stb. Tanszékünk évről évre különböző módon felméri hallgatóink világnézeti fejlődését. Az adatok elemzése során Papes Béla főiskolai docens érdekes következtetésekre jutott Az I. évfolyamos hallgatók nagy része kiforratlan világnézettel jön a főiskolára. Ez 18 éves korban érthető is. Világnézeti ismereteik sematikusak. Szembetűnő a családi körülmények meghatározó jellege. „Mit tart élete céljának” — hangzott egyik kérdésünk. Sok általános válaszon kívül jó néhányan így vélekedtek: „Minél több pénzt szerezni”, vagy „Jó állást” stb. Ezekben a feleletekben feltehetően a környezet hatása mutatkozik meg. A III, évfolyam végére megváltozik az összkép. A végzős hallgatók kiemelik, hogy fő életcéljuk képességeik kibontakoztatása a társadalom és önmaguk javára. E felfogásbeli változásban munkánk eredménye, haitása is megmutatkozik. Kevésbé örvendetes viszont, hogy amikor tanszékünk oktatói több 2 —3 éve végzett hallgatónak is feltették az előbb említett kérdést az eredmény rosszabb volt az I. évfolyamra járó hallgatóknál. A megkérdezettek kétharmada sok pénz megszerzésében látta élete célját. Ebből az a fontos következtetés adódik, hogy végzett hallgatóink életszemléletének megszilárdítása, a negatív hatások ellensúlyozása nem megoldott probléma. A főiskola hallgatóinak világnézeti nevelése széles körű feladat. A pártszervezet, a KISZ, minden kommunista és pártonkívüli tanár együttes erőfeszítésére van szükség. A marxizmus—lenini zm üst oktató tanárok megtisztelő feladata, hogy elsősorban ők segítsék a hallgatókat a legmodernebb világnézet megismerésében. Arra törekszünk, hogy a modern technika szakemberei életüket, mindennapjaikat a marxizmus—leninizmus elvei szerint formálják, alakítsák, a főiskolán szerzett politikai, filozófiai, etikai ismereteiket alkalmazni, kamatoztatni tudják Dr. Körösi József főiskolai tanár, tanszékvezető Bemutatjuk a színház új tagjait Faluhelyi Magda Tizenhárom éves kora óta a színészi pályára vágyott. Nagyon akart — hát sikerült Tehetsége, meg kitartása segítette. Hányán feladták volna helyében a reményt, amikor másodszor közölték vele: megfelelt, de hely hiányában nem tudják felvenni a főiskolára. Faluhelyi Magda újból megpróbálkozott. Három főszerepet játszott tavasszal a Színművészeti Főiskola vizsgaelőadásain és most a negyedikre készül, immár Kecskeméten. Jókedvű. Az első „igazi” szerep hangolja örömre, vagy a beszélgetésünk idején a színházi titkárság ablakain beömlő őszi aranyzuhatag? Ki tudja? Érzékeny ember, rezdül minden moccanásra. — Már gimnazista koromban játszottam a Magyar Optikai Művek színjátszó együttesében. Ott is ;okat hallottam Kecskemétről. Udvaros Béla vezette együttesünket ugyanis. Az öntevékeny csoportban eltöltött éveknek is köszönhetem, hogy a főiskolára velem egyidőben felvett öt lányból mindvégig helytálló kettő „között” maradtam. — Gyakran látjuk a képernyőn. — Talán azért, mert nincsen különösebb szerepkörkívánságom. Jó féléve mutatták be a Ráktérítő című tévéjátékot, én alakítottam az egyik női főszerepet. Wiedermann Károly rendező irányításával most fejeztük be a „Jöjjön el a Te országod” című, a háború utolsó napjait felidéző bányásztörténet forgatását. Április 4-én mutatják be. A kecskemétiek és a tájelőadások nézői addig is láthatják — a színpadon, őrá osztották Melinda szerepét a Bánk bán című tragédiában. Zilahi Kati Közvetlen modorú színésznő. A beszélgetést is — amivel egyúttal bemutatkozik olvasóinknak — úgy kezdjük, mintha régóta ismernénk egymást. — Kecskemétre, a Katona József Színházhoz szerződni régi vágyam volt — mondja és ez azért lényeges, mert nagyon sok színháznál játszottam eddig. Én nem szeretem, ha kategorizálják a színészeket, ezért úgy mondom, hogy főként zenés-táncos szerepeket alakítottam eddig Galambos Erzsi a példaképem, akitől sokat tanultam A legkedvesebb szerepeim? Ahelyett, hogy néhányat felsorolnék, ennyit mondok: az álmaival nem igen találkozik össze az ember, ezért mindig dolgozik, és igyekszik tehetsége, tudása legjavát adni a közönségnek. A Leányvásár című nagyoperettben reméljük, sokat tapsolhatunk szólótáncainak. Lázár Ervin: Yadszamár és vigyori Nem egy röhej, tanár úr, hogy a villamosban behúztam a nyakam? Közel húsz év után?! Ámbár lehet, hogy nem is ön volt. Mindenesetre a keskennyé préselt száj, a rágóizmok határozott dudora, a gördös, előreugró áll önre emlékeztetett. Talán meg kellett volna kérdeznem, miért éppen hajmáskéri vadszamaraknak hívott bennünket? Akkoriban megnéztem egy állattani könyvben a vadszamarat. Pokolian gubancos, a szokásosnál némileg na- i gyobb fejű állatot ábrázolt a kép. Némi büszkeséggel töltött el a szövegnek ama kitétele, mely szerint a gubancos szörnyeteg lényegesen értelmesebb domesztikált testvérénél. Mindemellett a könyv Hajmáskérröl egyetlen szót sem ejtett. A következő megállónál villámgyorsan leszálltam a villamosról, pedig sietős lett volna az utam. ön azt mondta egyszer; — Majd ha felnőttök, hajmáskéri vadszamarak, megköszönitek ezt nekem. A tízéves vadszamarak rettegve ültek a politúros padokban, és sajgó fejüket tapogatták. Ami azt illeti, ma is csodálattal kell adóznom, tanár úr, kimeríthetetlen leleményességének. Az áll bal kézzel feltámasztva, jobbal villámgyors pofon, s mielőtt a vadszamár lélegzethez jutna, visszakézzel pont az i-re. Ez volt a kellemesebb, a fordítottja (feltámasztás jobbal, pofon ballal), sokkal jobban fájt. A gyűrű miatt. Talán tetszik még emlékezni arra, a dromedár pecsétgyűrűre? A koki sem volt kutya. Jól betrenirozott, maximális technikai biztonsággal elvégzett művelet A vadszamár pajeszát fölfelé méltóztatott húzni — szerencsétlen valami csoda folytán szeretett volna a plafonig kinyúlni — csodák azonban nincsenek, mindössze csak lábujjhegyre álltunk. S ebben a kritikus pillanatban ön villámgyorsan elengedte a hajcsomót, s ugyanazt a kezét ökölbe szorítva úgy kólintott bennünket kupán, hogy az eget is nagybőgőnek néztük. Valamelyik nap a kezembe akadt egy fénykép. „Az x-i iskola ötödik osztálya.” Többen kopaszon virítunk rajta. Biztos lehet benne, tanár úr, ez a koki miatt volt! S rendelkezett még ön rajztáblával és fejesvonalzóval. Szerencsére taglóval nem! S az különösen szép produkció volt, mikor a tanár úr a fejek magasságában oldalra hajtott rajztáblával végigszaladt a sor mellett. Hátulról előre. Ha a vadszamarak feje zenei hangot ad — ez bizonyára rendkívül muzikális kínzási módszernek bizonyul. Szegény nagynéném! Máig sem tudja mivel magyarázni periodikus péntek reggeli rosszulléteimet. Pedig csak az órarendre kellett volna néznie. Első-második óra: „Rajz, a műalkotások ismeretével.” Gyűlöltem a rajzot és a műalkotások ismeretét. A vízfestékek és színes ceruzák láttán remegni kezdett a kezem. Egyébként nem használt sem a grafit, sem a kréta. Mindössze csak néhány évvel fiatalabb unokaöcséim előtt szereztem csorbíthatatlan tekintélyt azzal, hogy csütörtök esténként feketét tudtam köpni, házas, sajnos, sohasem lettem. Maradt hát a színészalakítás. Idővel a görcsök mesteri élőadójává váltam. Ezek a pénteki görcsök 9.30-kor minden további nélkül megszűntek, s vágtattam az iskolába. A többi tárgyat ugyanis szerettem. Vagy a többi tanárt... Ezen még nem gondolkoztam. Most is rohanok az utcán. Felnőttként, nyugalmazott hajmáskéri vadszamár — grafitevő-, és görcsszínművészként ... és itt dobol a fülemben, hogy „egyszer majd megköszönitek ezt nekem". Megköszönni? Az x-i iskolától boldogan búcsút véve Bonyhádon magánvizsgáztam. Mikor a rajzra került a sor, remegni kezdett a térdem, elfehéredtem, mint ha akkor ütött volna ki rajtam a nevezetes grafitevéseim hatása. Gyűlölködve néztem a fehér rajzlapot, a rajztáblát legszívesebben odavágtam volna. Az ottani rajztanár — ha jól emlékszem, Palkó volt a vezetékneve — a hátam mögé állt. — Na, mit vagy begazolva, öregem — mondta —, menni fog ez — és a kezét egy pillanatra szelíden a fejemre tette. És képzelje, tanár úr, ment! Ügy éreztem az életemet is hajlandó lennék eltölteni emögött a rajztábla mögött. Rajzoltam mint egy táltos... és fülig érő szájjal mosolyogtam. — Mitől van ilyen jókedved? — kérdezte a tanár, s mikor erre is csak vigyorogtam, ö is elmosolyodott és nagyon kedvesen ezt mondta: Vigyori. — Tetszik érezni a különbséget: „Hajmáskéri vadszamarak” — „Vigyori”. Annak a bonyhádi rajztanárnak van mit megköszönni. Mikor hazaértem az egyik házbeli srác fakanállal kétszer rámlőtt. Jól célozhat, mert rámüvöltött: öszszeesni! Mit tehettem, nekitámaszkodtam a lépcsőkorlátnak. A fakanalas hős diadalmasan odavágtatott, a biztonság kedvéért még egyszer hasbalőtt. — Mondd, Zoli, vernek téged az iskolában? Bámész, értetlen szemmel nézett rám. — Ügy értem... — Csönd! — szakított félbe — nem érted, hogy le vagy lőve?! Nem dumálsz! Természetesen nem dumáltam.
