Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-17 / 245. szám
/á ly» -a* r* f/ii oi ?<£* Tapasztalatok egy Dnna menti /±nur u vuru&inti..• faIn köZeiiátá8áréi PÉNZEN VETT KENYÉR? OrtyTVAO^rTr Riportkönyvek Az utóbbi másfél esztendőben örvendetesen megszaporodott a riportokat közreadó kiadványok száma. A folyamat tavaly, felszabadulásunk negyedszázados évfordulójára való emlékezéssel kezdődött. Ekkor látott napvilágot Hazai történetek címmel a Baróti Géza—Ruffy Péter—Kristóf Attila szerzőhármas kötete is, amely a többi megye között Bács-Kiskun átalakulását a pusztai ember, táj és társadalom változásának megragadásával érzékelteti. Huszonöt év legjobb riportjait és szociográfiáit gyűjtötte egybe az „Életünk tükörben”, aminek folytatásaként jelent meg az írószemmel 1970. című válogatás. Ez a könyv közli lapunk munkatársának, Hatvani Dánielnek az írását is a jászszentlászlói tizenévesekről. Galgóczi Erzsébet „Nádtetős szocializmus”-a a mezőgazdaság átalakulásának emberi hatásait követi nyomon. Lukács Mária pedig Szélhámosok szabadlábon című kötetében társadalmi izgalmasságú nyomozásait adta közre. Az olvasó egyfajta frontáttörésnek lehet a tanúja. A finnyásabb Irodalomtörténészek és esztéták a riportot ugyanis kidobják a művészet hajójából. Mint afféle, a mindennapi újságolvasói igényeket kielégítő terméket, szinte „link” műfajnak tartják, amelynek nincs helye az irodalmi kincsestárban. A megjelent kiadványok viszont alighanem a vélemény felülvizsgálatára kénvszerítik őket. Fölöttébb örvendetes ténv. hogy külföldi riporterek műveivel is megismerkedhettünk magyar nyelven. Való igaz, hogy szerepét tekintve a széppróza és az időszerűségből táplálkozó hírlapírás határműfajáról van szó. Az a sajtóelmélet, amelyen a jövő magyar újságírói nevelkednek, egyszerűen és nagyon határozottan a tájékoztató műfajok közé sorolja a riportot is — egy kicsit megfosztva attól a nimbusztól, amelyet sokáig az „újságírás királynőiéként” viselt. (A riport nem más, mint tudósítás, amelyet kiváltképp szubjektív eszközökkel írtak meg.) Úgy látszik, hogy ez az elméleti rangsorolás mégsem akadályozza meg, hogy a maradandóságra számot tartó művek szülessenek. Valamiféle kompromisszumot akartak kötni azok, akik az ellentét összebékítésére kitalálták az irodalmi riport kifejezést. így akarták elválasztani a csupán időszerű eseményekhez kötődő, esetleg egy történetről párbeszédes, környezetleíró formában beszámoló anyagokat az értékesebb írásművektől. Nálunk sok író művelte a riportot is. S bár ez a gyakorlat hozzájárult az elbeszélések, novellák, regények létrejöttéhez egy-egy pályán belül, nem állítható teljes határozottsággal, hogy a .riportírás” csupán a későbbi nagy művek stílusának iskolájául szolgált. Sem Móricz Zsigmondnafe, sem a két világháború közti időszak úgynevezett „népi íróinak”, a falukutató mozgalom jeleseinek nem kellett megtagadniuk a riportjaik legjavát. Vannak műértőink, akik a at vallják: ha a műfaj értékeiben akarnak gyönyörködni, akkor úiraolvassák az Erdély-trflógia egyes leíró fejezeteit, vagy kézbe veszik Illyés Gyula Puszták népe című regényét. Kétségtelenül kimutatható lenne például Moldova György riporteri munkájának hatása eddigi életművén belül a novelláira és regényeire. Ez mégsem von le semmit az idén megjelent válogatott riportgyűjtemény, a Hajósok éneke értékeiből. Sőt, a Hat lámpa a víz fölött, a Komlói üdvözlet, a Rongy és arany, vagy a Tetovált kereszt az egységes esztétikai mérce szerint is az eddigi életmű magaslatát alkotja. Annyira megszerkesztett írások ezek, annyira élők az alakok, úgy sűríti a lényeget a szerző, hogy nehéz dolog lenne bárkinek meghozni az irodalomból való száműzetés ítéletét. A nálunk és Nyugaton megjelent kritikák legalább tényirodalomként ismerik el az amerikai Tlooi Wolfe munkáit, amelyeket a Kandírozott mandarinzselé színű áramvonal címet viselő, magyar nyelven is megjelent kötetéből s a Valóság folyóiratból ismerhetünk. A szerző az esszé stílusában leír, de kegyetlenül pontos, s így már kifejez. A nyugatnémet Bernt Engelman („Barátaim a milliomosok”) a történészi alaposságot és az iróniát hozta magával.. Az NSZK-beli „fenegyerekként” számontartott Günter W’allraff pedig a szerepvállalással, a riportalanyok helyzetébe való belehelvezkedés leleplező módszerével termékenyítheti hazai gyakorlatunkat. (Szükségünk van rád. 13 pokolra kívánt riport.) Olyan megjelenítő erővel rendelkeznek, hogy nehéz lenne például különbséget tenni a világhírű író, .teck Kerouac Ütőn című regényének és Tom Wolfe egytK riportjának stílusa között. Az idézetek egy azonos foglalkozás — az autóparkíroztatás — művelőiről szólnak. „Ilyenkor nem volt sok dolga: a bódéban álldogált, a jegyeket számolgatta, és vakarta a hasát. A rádió állandóan szólt. — öregem, hallottad már ezt az őrült Marty Glickmant kosárlabdameccset közvetíteni?... Messze a legnagyobb szpíker, akit valaha hallottam! — Dean mór az ilyen egyszerű örömökkel is beérte.” (Jack Kerouac). — „Nem egy nagy üzlet, viszont nyugi van — avat he Roy. — Nekem már nem hiányzik a Park sugárút. Tényleg nem. Ott le lehet akasztani a havi hatszázat, viszont kikészül az ember. Kinek hiányzik az? ...és Mrs. Jansen — idősödő úriasszony, a húsa kezd gödrösödni, s a járása már egy kissé rozzant — három velszi corgy-kutyával sétál ki a házból. Rov akkora jobbraátot vág lel, akár egy testőr, és bekapcsolja nyolcvanwattos mosolvát...” (Tom Wolfe) És legutoljára megjelent az olasz rioorterkirálvnőnek. Oriana Fallacinak a könyve Is — Ha meghal a nap címen. A módszer a kérdezés: miért kell a Holdra menni, miért; miért. Nem annyira a dologi valóság érdekli, mint az ember, s az interjúkból, leírásokból az amerikai űr-hajósok közelében töltött egy év élményeiből tökéletes szerkezetű riporterkötetet ír. őszintén, szenvedélyesen — művészien. Halász Ferenc Pilinszky János: Intelem Ne a lélegzetvételt. A zihálást. Ne a nászasztalt. A lehulló maradékot, hideget, árnyakat. Ne a mozdulatot. A kapkodást. A kampó csendjét, azt jegyezd. Arra figyelj, amire városod, az örök város máig is figyel, tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival. Szokatlanul magas, mégis klasszikusan szép formájú melléképület vonja magára figyelmem. — Le szabad fényképeznem a szárítót? — kérdem. — Szabad, szabad, de nem szárító ez, hanem hombár. Ugyan mó régön csak kamrának használjuk. Amikor másodszor mentem J-ékhoz két év múlva, már nem volt meg a hombár. Deszkáit építkezéskor használták föl. Még jó, hogy rajzban, leírásban megmaradt az emléke, ötven mázsa búza fért ebbe a keményfából készült deszkarekesztékbe. „A BOTBA SZALADNI?” Hun fogjátok tartani a lisztöt? — kérdezte a nagymama menyecske unokájától, miután az új ház megtekintésében a kicsiny kamráig jutott... A „van”-tul nem köll félni! — mondják a faluban még azok is, ateik szenvedő alanyai voltak a bolettás világnak. Hol van az már? S e jelszó jegyében szinte minden kamrában ott található a tartalék búzából, lisztből, száraz tésztából, zsírból, füstölt húsból, befőttből. ..Nem érünk rá mindön apróságár a bótba szaladni, mög drága is vóna a bótbul élni” A falusi családok legtöbbje ma is önellátó. A háztáji megtermi a babot, krumplit, az udvari kert virág helyett vagy mellett a zöldséget, gyümölcsöt, az utcán fölnő — a motorosok, autósok állandó bosszúságára — a baromfi, ellátja tojással a háztartást. Az ólban ott röfög az egy-két disznó. Mindebből még a piacra is jut. Csak az istálló ásít üresen. Ésszerű felhasználását még nem találták meg. A falunak mindössze 36 háztáji tehenét őrzi az iskolából épphogy kimaradt kisgulyás. A tejet hát a legtöbb háztartásnak vennie kell. A télről való gondoskodás, a váratlan szükség megelőzése érdekében történő tartalékolás alaptulajdonságává lett évszázadok, évezredek alatt a természet közelében élő falusi embernek. Épp ezért kritikus szemmel nézik a könnyelműnek tartott városi életformát, amelyben máról holnapra élnek, s amelyben, ha elakad az állam népjóléti gépezete, csak egy pillanatra is, már elégedetlenkednek, követelőznek. A kényelmes központi ellátás csábítása akkora, hogy a falusi ember is él vele, bár még önmagán is csodálkozik. „No, vöt ez valamikor? Fogjuk magunkat, oszt mögyünk vásárolni. Röggel az az első, hogy mögyünk a botba. Akár a városiak.” Ki hinné ma már, hogy valamikor így átkoződtak a népdalban: Verjen meg az isten — Pénzen vett kenyérrel! -■** Szép kevés az a ház, ahol manapság rendszeresen sütnek kenyeret, vagy tán nincs is. Legtöbb épületből kiszorult a kemence, igaz, több helyen csak az udvarra. („Jó az, ha van!”) így aztán a kenyérboltban hol sok a kenyér, nem fogy el, mert a házaknál is sütnek, hol meg kevés, utazhatunk érte a városba a helyi járattal. Különösen bizonytalan a helyzet ünnepek előtt. Ki tudhatja előre, hány családban határozzák el magukat a kenyérsütésre otthon. (Pékség nincs a faluban.) A boltos panaszkodik. Munkaidőben ráromlik az élesztő, máskor meg nincs elég. Ha sok élesztő fogyott, nem kel el a kenyér. A sütőipari vállalat nem veszi vissza a szárazát. Az önellátó paraszti háztartások hasonló dilemma Sáros András rajza, vág ugyan néha-néha, de épp a bizonytalan eladási lehetőség miatt nem rendszeresen. Hogy a majorban mikor töri lábát egy-egy disznó, vagy szarvasmarha, szóval: mikor van kényszervágás, szintén nem tudható előre. Ilyenkor pedig olcsó húst ehetnénk, gyakran azonban mire híre megy az esetnek, már elfogyott mind. CSÚCSFORGALOM — FALUN Mivel a kereskedelem nem viselheti el az eladatlan élelmiszer rizikóját, kialakultak a csúcsforgalmi időszakok. Reggel 6-tól 7-ig kell tolakodni tejért, kifliért. Tolakodni kell, mert sort tartani senki sem szeret, mindenki azt gondolja, neki sürgősebb dolga van, mint másnak. Délután 4-kor hasonló roham indul a kenyérért. Aki később megy, már nem kap. Falunk — és azt hiszem minden hasonló helyzetben levő falu — közellátásii gondjait, élelmiszer-elosztásának ellentmondásait elsősorban azok érzik, akik falusi létükre sem paraszti életformát élnek. S ezek egyre többen lesznek. Fehér Zoltán elé állítják a tejkimérőt, s míg volt, ilyen elé állítottál) a hentest is. VÁLTOZÓ KERESLET Lehet válogatni. Kapható itt városi fölözött, és zsíros tsz-tej is. A hétliteres kannákban azonban érdemes a tsz-tejet hazavinni, ebből sokkal olcsóbban előállítható a tejföl, túró, mintha készen vennék. Itt is csak sejteni lehet a várható keresletet, de biztosan eltalálni nem. Maradék tejet pedig vissza nem vesz a tsz tejháza. A későn jövők tehát nem kapnak. Péntekre több tej szükséges, főleg munkaidőben, ünnep előtt még több. Tél elejétől tavasz elejéig kevesebb hús kellett, hisz tartottak a disznóvágások. Fagyasztott húst el sem fogadott a hentes, mert a nyakán maradt volna. Ha lakodalom volt, s nem vágtak a háznál, oda lefoglalták a hús nagy részét. Nem szólt senki. „Ma neked, holnap nekem!” — gondolták. Különben is ilven esetekben a lakosság 30 százaléka ott volt a lagziban, fogyasztott belőle. Mióta nincs a községben mészárszék, a falubelieket szombatonként ott látni a város húsboltjaiban. A tsz Akkor talán még napjaidban hírül adhatod azt, miről hirt adnod itt egyedül érdemes. lmok, akkor talán nem jártál Itt hiába. Klossy Irén: Nagyüzem.
