Petőfi Népe, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-01 / 205. szám
8. oldal 1971. szeptember 1, merd» Hét vége a kereskedelemben A szabad szombat bevezetésével a fővárosi kereskedelemben — az illetékesek megállapítása szerint — fokozatosan megváltoznak a vásárlási szokások. Anélkül, hogy itt és most a budapesti helyzetet taglalnánk, szögezzük le, hogy ugyanez Kecskemétről is elmondható, nálunk is nagyjából hasonló tendenciák érvényesülnek. A párt és a kormány programjából eredő munkaügyi rendelkezések — amelyek a munkaidő csökkentését, illetve a hét végi szabad idő növelését célozzák — Bács-Kiskun megye székhelyén is az országos tapasztalatokkal egyező jelenségeket eredményeztek. A korábbihoz képest szembetűnő a változás a lakosság árubeszerzési szokásait illetően. Régebben az élelmiszer-beszerzés főként szombaton — e napnak is a délutáni óráiban — tetőzött. Indokolta ezt, hogy egyrészt a dolgozóknak ilyenkor volt idejük a vásárlásra, másrészt az, hogy szombat délben a család tagjai még az üzemi, vagy a napközis konyhákon étkeztek, s így többnyire csak a vasárnapi élelem beszerzését szolgálta a vásárlás. Új vásárlási szokások A szabad szombat elterjedése, az egy nappal bővült hétvége új szükségleteket, igényt vetett fel. Ezzel együtt a lehetőség is megnyílt arra, hogy a következő hétre szükséges élelmiszereket — a tej és a kenyér kivételével — már péntek délután beszerezhesse a háziasszony, a család. Fontos csúcsforgalmi időszakká vált a kereskedelemben a szombat délelőtt is. Rendkívül nagy népszerűségnek örvend több nagy ABC-áruház vasárnap reggeli ügyelete. A tapasztalat — most már hosszabb távon — azt bizonyítja, hogy intenzitását tekintve ilyenkor a hét bármely más időszakához viszonyítva jóval magasabb a forgalom. Mit kíván a víkendező? A meghosszabbodott hétvégi pihenőidő az életkörülményekben is minőségi változást okoz. Nemcsak az autótulajdonosok, hanem a hobby-kertek, üdülőtelkek gazdái, vagy a sem járművel, sem telekkel nem rendelkező természetkedvelők ilyenkor nagyobb, gazdagabb programot állíthatnak össze a ví- kendre. Gondolnia kell a kereskedelemnek — egyre több a példa, hogy ezt a feladatát be is tölti — a fent említettek sajátos szükségleteinek a kielégítésére. így különféle konzer- vek, gyümölcsök, üdítő italok minél nagyobb választékban való árusítására. Az idegenforgalom szervezte, és a spontán, ,,hazán belüli népvándorlás” olyan jogos igényeket is támaszt a kereskedelemmel szemben, mint az utasok reggelijéről, gyümölcs-, vagy frissítőszükségletéről való rendszeres, a kereslettel arányos gondoskodás. A jó példák közé kívánkozik a kecskeméti Kossuth téri alkalmi pavilon, amely előtt a zöldség- és gyümölcsvásárlók hosszú karavánja áll olykor sorban, köztük az autón vagy busszal érkező külföldni turisták is szép számban. Kényelmesebben, körültekintőbben Ami az iparcikk és a ruházati cikkek vásárlását illeti, erre is jellemző volt hajdan, hogy a hét végére időzítették, ami zsúfoltságot, korlátozott bemutatási és válogatási lehetőséget okozott. Az újabb intézkedések e tekintetben is enyhülést hoztak, lehetővé téve a hét második felében — az utolsó három munkanapon — a meghosszabbított nyitvatartási Bár e lehetőséggel a kisebb szaküzletek vevői még csak módjával élnek, a módszer tapasztalatai mégis kedvezőek. Jól bevált az áruházakban, s kölcsönös előnyeit különösen jól használja ki az egész héten át nyújtott műszakban árusító Álföld Áruház. A pult mindkét oldalán! Mindent egybevetve, a kereskedelemnek a változott szokásokhoz igazodó nyitvatartási rendje feltétlenül közérdekűnek nevezhető, s a vevők helyeslésével találkozott. Ejtsünk szót arról is, hogy mindez a kereskedelem dolgozói részéről nem csekély alkalmazkodást, áldozat- vállalást igényel. Épp ezért hatékony intézkedésekre van sürgős szükség, mindenekelőtt a kereskedelemben tevékenykedő gyermekes anyák bölcsőde-, napközigondjainak megoldására. Ahogyan a szabad szombat feltétlenül hasznos, egészséges, a pihenést, az erők összpontosulását szolgáló rendszere terjed, kereskedelmünk úgy válik hasonlóvá a vendéglátó, a közlekedési szakmához, sőt — s talán ezzel kellett volna kezdenünk — még az egészségügyhöz is. A nagy tömegek zavartalan pihenéséért ugyanis egyre többet kell — majd hogy nem non stop-alapon — vállalniok. Épp ezért a kölcsönösség, az emberiesség elve alapján mindent el kell követnünk a pult belső oldalán állók mindennapjainak, második műszakjának és szabad idejének is szebbé, gond- talanábbá tételére. J. T. • • Öregek gondja — gondunk az öregekkel Bevezetőül — és elgon- dolkodtatóul — álljon itt két adat: Magyarországon 1970 decemberében 704 ezren kaptak öregségi nyugdíjat (azóta ez a szám kevéssel emelkedett) és a 60 éven felüliek aránya megközelítette az ország lakosságának egyötödét A két adat láttán kőny- nyű volna azt a „tanulságot” leszűrni, hogy az ország lakossága elöregszik és hogy a munkaképes emberek vállára mind nagyobb teher hárul, hiszen csaknem minden ötödik lakost öregsége miatt el kell tartani. Az ilyen sommás „tanulság” sem az egyik, sem a másik vonatkozásban nem áll helyt. A lakosság elöregedéséről már csak azért sem lehet szó, mert a születések száma az utóbbi időben örvendetesen emelkedik. Igaz viszont, hogy az orvostudomány fejlődése és hazánkban a legkorszerűbb orvosi-gyógyászati eszközök alkalmazása eredményeképpen emelkedik az átlagéletkor. S az is ide tartozik, hogy — éppen ezért is — mind több azoknak a 60 éven felülieknek a száma, akik jól bírják magukat, s nem Formális udvariasság A Stuttgarter Zeitung szerint Duisburg városának lakói még most is nehezményezik az ottani hivatali vezetők utasítását, amelynek értelmében a telefonközpontosoknak így kell jelentkezniük: „Itt a városi tanács, jó napot.” Nem esik jól a polgároknak az olyan jó napot, amelyet rendeletre kívánnak az embernek, s nem barátságos, civil üdvözlésként kapja. Akkor már azt is parancsba lehetne adni — így a duisburgiak —, hogy a telefonos így folytassa: „Hogy van, hogy van?” Nem csodálkozom a nyugatnémet város lakóinak háklisságán. Hogyha eddig olyan telefonos bejelentkezéshez voltak szokva „Itt a városi tanács” —, sokáig tart, míg beletörődnek a jó napottal bővített, „melegített” szövegbe, örültek a régi, tömör mondatnak, eszükbe se jutott, hogy az annyira száraz tényközlő, mintha egy gép zúgna vissza valami egyedi jelet, amely a városi tanácsé. Ennyi elég volt, hiszen alig várták, hogy bemondhassák, melyik osztályt vagy tisztviselőt kérik kapcsolni. Most még közbejön az a bizonyos jó napot, amely nem sok idő múlva úgy is olyan közömbös hangsúlyúvá válik, mint az eddigi szavak, csak ráadásul két egész háromtized másodperccel megnyújtja a hívó várakozási idejét, míg bemondhatja, kit akar. Hiába, tülekedés, rohanás az élet, inkább maradjon el az az egyetlen barátságos szó is, ha az ..feltartja” az embert. Ök ugyan mást kifogásolnak: minek a jó napot, ha parancsra mondják az embernek? De talán mégis inkább az a türelmetlenség lehet méltatlankodás"V mögött. . nnvről fent«»*'*' volt szó. Elképzeljük: hívta a nolgár a tanácsot kapcsolt a posta, majd a tanácsi központos elkezdte: Itt a városi...” — A siető ügyfél már itt belevágott, s mondta a magáét: „Leopold Stumm...” — ám a váratlanul elhangzott „Guten Tag” beléfoj- totta a szót. Míg újra kezdte, — „Bitte Leopold Stumm”, szintén idő telt el — a meghökkenéstől. Mit is mondott a telefon- központos? Hogy jó napot? De ki az ördögöt érdekel az ő jó napotja, mikor tűkön ülük, minden másodpercem ki van számítva?! Aztán, mikor aznap is újból és újból, majd a következő napokon is hallja a jó napotot, idegesen érdeklődni kezd ettől-attól: mi ez az új divat, mikor úgy is drága az ember ideje? S akkor megtudja: így adták utasításba a városi vezetők. Ekkor persze már az áttételes reakció jelentkezik nála: Kit üdvözít az a jó napot, amelyet parancsra kívánnak valakinek? Azért írok minderről, mert ezzel rokon élményen sok utastársammal átestem. Emlékezet óta megszoktuk, hogy a pályaudvarokon így értesülünk, megafonból, a vonatiárás- ról: „Figyelem, személyvonat érkezik a kijárattól balra, a külső első vágányra, és továbbindul...” Éppen ezért igen meglepődtünk, amikor jó pár hónapja először hallottunk ilven bemondást a ceglédi állomáson: „Értesítjük a kedves utasokat, hogy személyvonat érkezik a ...” — Eleinte, emlékszem, hallatlan csend támadt a váróteremben, peronon: „Ugvan miről értesítenek bennünket?” — Aztán csalódott, szinte ironikus moraj volt a köszönet: „Ö. de nagy őrneket kerítenek a bejelentésnek — legújabban.” — Mert úev éreztük, ez az -’"-ákpnvfég már egy ici— ";cit több. mint amit a7 utas igényel. Olvan forgalmas állomáson is mint a ceglédi, egyre-másra jön- nek-mennek a vonatok. Vannak időszakok, amikor két-három percenként megszólal a megafon. Vonatot várunk a fővárosból, Záhony felől, Szegedről, s szeretnénk tudni mielőbb, melyik is érkezik. Ám meg kell hallgatnunk: „Értesítjük a kedves utasokat.:.” — míg megtudjuk, a szegedi, a pesti, vagy a záhonyi jön-e. Ugye, milyen szeszélyesek vagyunk? Udvariaskodnak velünk, kedvesen szólnak hozzánk, s ez derogál nekünk. Ki érti ezt? Vagy talán csupa megszokásból kedveljük inkább a hagyományos, tárgyilagos ■szöveget?: „Figyelem, szei- mélyvonat érkezik Budapest Nyugati pályaudvar felől az állomással szemben, a harmadik vágányra, és tovább indul egy perc múlva, ennyi és eny- nyi óra-perckor Abony, Szolnok;.: felé”. Mert utazáskor ez a lényeg, ez érdekel bennünket, s az előzékenységnek, udvariasságnak mindenekelőtt az a „formája”, hogy a vonatok pontosan, menetrend szerint közlekedjenek. Vagy ha egy szerelvény késik, akkor a figyelmességnek ez a módja esik jól nekünk, utasoknak: „Értesítjük a kedves utasokat, hogy a Miskolcról érkező és Cegléd—Szegedre továbbinduló gyorsvonat előreláthatólag húsz percet késik. A késésért szíves elnézésüket kérjük.” — így helyénvaló az ..Értesítjük a kedves. — Viszont Ceglédén, ilyen esetben régen hallottuk, hogy ,.A késésért szíves elesésüket kérjük”. Valaki egyszer elrendelte. hogy szóljanak melegebben az utasokhoz. A szöveg azóta megy, most már nem szokatlan.' csak aki hus7*d°zör ' hall iá —- < c v — föonltan hallgatja: É-tésítjük a kedves.... hogy a .:. ké-1'-” — élessz Tóth István is akarnak lemondani arról, hogy hasznos munkát végezzenek. Nem adomány, járandóság Ami viszont a nyugdíjasok „eltartását” illeti — a nyugdíj nem a társadalomnak, a dolgozóknak valamiféle adománya az idős emberek számára, hanem a munkában töltött évek utáni járandóság, aminek ellenértékét — aktív kereső korukban — maguk a mostani és a jövőbeni nyugdíjasok termelték meg. Mégis igaz, hogy ahol a család egyik tagja nyugdíjba vonul, csökkennek a családi bevételek, nőnek a gondok. A legtöbb üzem, vállalat lehetőséget ad saját nyugdíjasainak arra, hogy havi 500 vagy évi 6000 forintos kereten belül további munkát kapjon. (S nem is olyan ritka eset, amit a közelmúltban a szatirikus hetilap karikaturistája tűzött ceruzájára: a nyugdíjas olykor egy-egy munkahely legszorgalmasabb dolgozója.) Rövidesen további intézkedések várhatók e téren, hiszen Fock Jenő miniszter- elnök a közelmúltban jelentette be — a parlamentben és a szakszervezeti kongresszuson —, hogy a jelenleginél nagyobb lehetőséget kapnak a nyugdíj- korhatárt elérték a tovább- dolgozásra, a nyugdíjasok több keresetre. Mindezzel feltétlenül csökkeni fognak a gondok. Az öregeké is, s a családok gondjai is, ahol az összjövedelemben jelentős részt képvisel az idős apa, vagy anya — esetleg mindkettő — keresete. Közös fedél, különélés A gondok azonban — nem csupán anyagi természetűek. Amióta városokban laknak az emberek, mindig sok súrlódást, családi békétlenséget okozott, ha az idősebb és a fiatalabb nemzedéknek egy fedél alatt kellett laknia. (Faluhelyen éppen ezért ősi szokás, hogy aki csak teheti, külön házba költözik, amikor megnősül — innen a szó is: házasodás. De — bár régen volt — nem szabad elfeledkezni arról, hogy a „hárommillió koldus országában” éppen a közös házban lakó nemzedékek súrlódása okozta a legszörnyűbb tragédiákat.) Más életformához szoktak a mai 65—70 vagy 80 évesek, s máshoz a mai középkorúak, mint ahogyan — bár nem szorosan ide tartozik — egészen más elképzeléseik vannak az élet különböző dolsairól a mai fiatal nemzedéknek is. A sokszor 'alapjaiban eltérő gondolkodásmódokat egyeztetni — nagyon nehéz dolog, olykor szinte lehetetlen. Mindenesetre igen sok türelem kell hozzá mindkét részről. S kell több lakás is. Az új lakásrendeletek kiadásakor az építésügyi és városfejlesztési miniszter beszélt arról, is, hogy — elsősorban Budapesten, de a többi városban is — épülnek nyugdíjns-h-'izak, s kísérleteznek ennek a problémának valamilyen, mind az öregek, mind a fiatalabbak számára nemcsak elfogadható, hanem kedvező megoldási lehetőségeivel, valami olyan megoldásra van szükség, hogy szülők és gyermekek, nagyszülők és unokák úgy élhessenek: elég közéi ahhoz, hogy segítsenek egymásnak és elég távol ahhoz, hogy ne okozzanak gondot egymásnak. Öregek otthona Több törődést, figyelmet érdemelnek azok az idős emberek is, akiknek nincsenek közeli hozzátartozóik. Elveiben és .alapjában jó a szociális otthonok hálózata — de több emberi melegségre, együttérzésre van ott is. szükség. Üjabb és mind1 több helyen bevált intézmény az öregek napközi otthona, ahol 'rádióhallgatással, beszélgetéssel, sakk- vagy kártyapartikkal töltik az időt azokban az órákban, amikor otthon nincs senki. Ezeknek az otthonoknak a számát is kell — és lehet is — gyarapítani, ezek létrehozása és fenntartása ma már a helyi tanácsok költség- vetésén, nemegyszer — csupán ötlet ességén, rugalmasságán múlik. Egyszer egy évben —/immár hagyományosan — megrendezik országszerte az öregek napját. Ezen a napon — mi tagadás, kissé már formálissá válóan 1— úttörők köszöntik virágcsokorral a nagy- és déd- mamákat és papákat, akik mosolyogva fagyják fényképezni magukat, amint kakaót iszik és kalácsot eszik. Ez a megemlékezés, — még ha kevésbé külső- ségesen tartanák is — egymagában kevés. Hiszen ez csak egy nap, s az év másik 364 napján is gondolni kell az öregekre. Türelem, előzékenység Például úgy, hogy a családon belül a fiatalabbak kezdenék a kölcsönösen megkívánt, egymás iránti türelmet. Meg úgy is, hogy a különböző hivatalokban — például az SZTK-rende- lőkben, ahol ők a leggyakoribb páciensek — előzékenyebben, megértőbbén beszéljenek, bánjanak az öregekkel. Aztán úgy is, hogy a gépkocsivezetők (értve ezen mindenkit, aki autót, motorkerékpárt vezet) nagyobb figyelemmel, körültekintéssel vigyázzanak a városi utcákon és országutakon az idősekre, akik — talán azért, rhert nem tudnak előrehaladott korban hozzászokni a nagy forgalomhoz — nem tudnak eléggé vigyázni magukra. Régi mondás, hogy égy szülő fel tud nevelni akár tíz gyereket is, de tíz gyereknek is sók eltartani egy szülőt. Bizonyos,, hogy ez az általánosítás így — mint minden általánosítás — túlzás. A humánum, azt parancsolja, hogy as öregek gondjai legyenek a mieink, a mai dolgozó nemzedék gondjai, is. . A szülők felnevelték, . eltartották néhány .. évtizeddel ezelőtt a mai „derékhadat” — nekünk őket nem kell eltartanunk. De 'öreg napjaikat gondtalanabbá, vidámabbá tenni — mindnyájunk kötelessége. Várkonyi Endre
