Petőfi Népe, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
C*4k Gyula: „Kéretik nem háborúzni!" AZ UTCÁNK végében építkeznek. Arrafelé haladva táblát lát az ember a következő figyelmeztetéssel: „Vigyázat! Építkezés. Közlekedés a túloldalon!’’ Miután a járókelő ezt elolvasta, egyáltalán nem megy a másik oldalra, hanem az alkalmi kerítés tövében tapicskol végig a pocsolyán, ami a betonfal locsolása nyomán keletkezett. Ha bekukucskálunk a kerítésen, óriási mozgó darut látunk, amelyre feltűnő helyen piros festékkel felírták: „A daru hatósugarában állni tilos!’’ Három munkás éppen a daru alatt áll és elmélyülten tárgyal valamit. A megállóban villamosra lépek, ahol új felirat vár: „A vezetővel beszélgeti tilos!’’ Szóba állok vele, és amíg le nem szállók, kedélyesen diskurálunk. Más alkalommal benyomulok a kocsi belsejébe és leülök arra a helyre, amely egy kicsi ráztábla szerint: „Hadirokkant ülőhelye”. A „Terhes anyák részére” fenntartott helyen gombóccá gyúrt fülű birkózó ül. Immáron magától értetődő, hogy benzinkútnál, bányában, vagy egyéb robbanásveszélyes munkahelyen nyugodtan cigarettára gyújthatok, feltéve, ha meglelem a figyelmeztető táblát, amely szerint: „Dohányozni szigorúan tilos!” Ügy szintén bátran benyithatunk mindenféle ajtón, amennyiben azt látjuk kiírva, hogy „Idegeneknek tilos a belépés!” PRÓBAKÉPPEN bejártam egy félezer munkást foglalkoztató üzemet... huszonnégy figyelmeztető táblát találtam, ám — természetesen — alig leltem valakit, aki ügyet vetett a táblákra. Megkérdeztem a budapesti rendőrfőkapitányságot: hányféle figyelmeztető tábla szabályozza a forgalmat? A válasz: hetvenhárom! Azt is megkérdeztem, van-e olyan közlekedési figyelmeztető jelzés, amelyet még nem sértettek volna meg, s a válasz: nincs. A baleseti kórházban dolgozó orvosbarátomnál érdeklődtem: akad-e olyan sérülés, amelyet elkerülhetett volna a páciens, ha a szabály szerint jár el, ha tehát a különféle figyelmeztető feliratok szellemében cselekszik? Azt felelte: szabályszerű viselkedés esetén úgyszólván egyetlen halasét sem lenne. Ugyanezt a választ adták a Legfőbb Ügyészségen ... Hát nem különös? A „Padlóra köpni tilos!”-töl ,.A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos!”-ig hozzávetőlegesen ötezerféle általános érdekű figyelmeztető tábla közé préselve élünk. E figyelmeztetések nagy többsége mindenekelőtt erkölcsi célzatú — vagyis megsértésük nem jár közvetlen felelősségrevonással, éppen ezért általában megsértjük. Felvetődhet mármost: minek ez a sok tábla? Abban az esetben persze, ha a feliratok szellemében élnénk, meglenne a hasznuk, deficit ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betartanánk a táblák tanácsait, egyáltalán nem kellenének a táblák. Aki lábujjhegyen közlekedik a könyvtári olvasóteremben, az bizonyára kibírná fütyörészés nélkül akkor is, ha nem intené csendre egy falra szerelt felirat. A hiba tehát nem a táblarendszerben, hanem erkölcsi készülékünkben van. AZ ELSŐ táblásember — mint ismeretes — Mózes volt. Neki támadt az ötlete, hogy bizonyos erkölcsi-magatartásbeli szabályokat táblákra írjon, ám azóta micsoda szédületes „fejlődés” tanúi vagyunk! Az ő két táblára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvénykönyvek tartalmazzák az együttélés szabályait, olyan roppant mennyiségben, hogy ma már feltehetően egyetlen ember sincs a földkerekén, aki mindet pontosan tudná. Hát még, aki mindet betartaná! Joggal védhetnénk ugyanis, hogy a társadalmi együttélés szabályait tartalmazó törvénykönyvekből azokat iparkodnak illetékesek nagybetűkkel kiemelni és megfelelő helyeken kiszögezni, amelyek a legfontosabbak korunkban. Ám e vélekedésre gyakran rácáfol a valóság. Megszámlctmatatlan példányban olvasható például közintézményekben, hivatali helyiségekben, hogy: „Oltsd el a villanyt!”, meg „Ügyelj a tisztaságra!”, — de sehol sem írják ki, hogy „Mellőzd az intrikát!” vagy „Légy jó mindhalálig!”, holott ez utóbbi figyelmeztetések nyilván sokkal fontosabbak. KORSZERŰ bölcselők szerint az erkölcsiség olyan gondolkozás nélküli reflex-jelenség, amely ösztöneinkben él — persze: már akinek. Legnagyobb cél az életben éppen az, hogy minden ember erkölcsös legyen, vagyis reflexeiben, idegrendszerében hordozza a figyelmeztető táblákat. Azt kellene hinnünk mármost, hogy minden egyéb erkölcsi norma ösztöneinkben él, csupán csak arra kell még figyelmeztetni bennünket, hogy ne vigyünk kutyát a helyiségbe. Ez bizony valószínűtlenül hangzik. Inkább úgy áll a dolog, hogy Mózes kései utódai abból indulnak ki; kicsin kell kezdeni, aztán majd jöhet a nagyobb ... Szokjunk hozzá előbb, hogy „kéretik a lábakat jól letörölni!” —aztán majd azt is megtanuljuk, hogy „Kéretik nem háborúzni!” Hát persze: ez még odébb van. Így aztán — bármilyen fájdalmas is — bele kell törődnünk napjaink táblarakó embereinek realitásába, annál is inkább, mert még a lábunkat sem szoktuk jól letörölni. ISMÉT csak el kell ámulnunk, hogy micsoda könnyűnek tűnik bár, s mégis micsoda nehéz dolog az általános erkölcsi haladás!... Balanyi Károly: Portré George Sbarcea: Befejezetlen emlékirat ..Magyar írókról és művészekről” — ezt az alcímet adta kötetének (a bukaresti Kritérion Kiadó kiadása) a szerző, akinek rendkívül érdekes életútjá- ról érdemes egy-két jellemző dolgot ideírni. Pirandello és Joyce fordítója; a „Ionéi, Ionelule” című „világsláger” szerzője (Claude Romano álnéven szerepel mindvégig mint zeneszerző); akadémiai tudományos kutató; Puccini és Rossini életrajzírója; Ady Endre novelláit ő fordította először románra (Szántó György Stradivári- ját is). A most megjelent könyve (magyarul írta a román szerző) a magyar szellemi élet egykori — a részben még élő — kiválóságaival való találkozásait, velük kapcsolatos emlékeit írja le, szemléletesen, novellisz- tikus feldolgozásban. Ír többek között Kosztolányiról, Karinthy Frigyesről, Heltai Jenőről, Adyról, Bartókról. A legszemléletesebb fejezeteket Móráról, Móriczról, Fischer Anniról, Hunyady Sándorról írta. Itt, ezekben az írásokban valósággal élővé válnak az emlékezés által elénk varázsolt, megidézett hősei. Érdekesek, találóak jelzői, melyekkel tömören jellemez egy-egy írót. Sado- veanu: „istenáldotta mesemondó”; Móricz: „Duna táji Balzac”. Találó aforizmáit is szívesen olvassuk. Ilyeneket, például: a zene „kitágítja a világ és a tudat határait”, a nyelv „a nép feltörő lelke”. Néhány íróról érdekes dolgot mesél eL Ady románul beszélt vele, Kosztolányi rekedthangú volt, Karinthy ragyogó társalgó. Külön érték — számiunkra legalább is, magyarok számára —, hogy egyik hosszabb és szép fejezete a könyvnek az, ahol a szerző a magyar nyelvvel való közelebbi megismerkedésének történetét meséli el. A könyv jelentősége: hozzá segít bennünket önmagunk s szellemi értékeinknek, örökségünknek jobb, tökéletesebb megismeréséhez. A másik pedig, hogy a két nép barátságának, egymás megismerésének újabb bizonyítéka egyben. Varga Mihály Jékely Zoltán: ...Mint Kuncz Aladár ,♦Felnyúltam a polcra, hogy dohányt keressek, s közben kezem beleütődött a falon lógó csellóba, amely hosszú zengéssel viszonozta érintésemet”. (Részlet a Fekete Kolostorból) Felriadtam egy kútmélységfl álom itt sem volt — ott sem volt csodáiból, s az ébrenlétet most jobban útálom, és jobban Irtózom, mint bármikor. Emlékeim ; egy szép vízparti nyárról már oszladoznak — világosodik — kapok utánuk, balkezes varázsló, ki szemfényvesztésben kontárkodik. Egy óriási, szűkfonású háló kellene nékem! Ó, mily diadal volna az élet, hogyha egy-egy álom bennakadna hálómban, mint a hal! De én vagyok rab: nyirkosfalú börtön, tornyos évek vén kolostora vár. Kezem kinyúl: cselló-húrok zokognak, Zokogok én is, mint Kuncz Aladár. rácon, a két gyerek a szoba közepén szalmazsákon, és a papa, mama az emeletes kaszárnyaágyon „tér nyugovóra”. S hogy ezt itt közlik egymással, az sejteteti, hogy ők sem együtt alusznak, tehát nemcsak külön szobái, hanem külön traktusai is vannak annak a világnak. Fürdőszoba is van természetesen, sőt: Zúzmara fagylaltgép. Van- biztosan. A Zúzmara fagylaltgép benne van a beszélgetésük hangerejében. Azok az emberek, akiknél Vili bácsi az ablak előtti gumimatracon alszik, vagy túl hangosan beszélnek idegenek között, vagy éppen szemérmesen susmorogva. Ök viszont csak úgy, mintha színegyedül lennének, hangsúlyuk, hangszínük mindenféle felesleges kilengéstől ment, a kutyához, vagy egymáshoz szólnak, semmiféle különbséget nem lehet felfedezni. Akár a sablonelképzelésnek megfelelő grófnők is lehetnének. („János, a derest nyergel- je, ma azon lovagolok ki!”, de lehetnének... és lehetnének ... ó. sokmindenkik lehetnének éppen.) „A kutya” gyönyörű kutya. Minden szempontból az. Nem öreg, nem esetlenül túl fiatal, hajlékony, izmos, mégis masszív. (Nyakörve ezüsttel kivert, lehet, hogy csak nikkel, de akkor is ezüstnek hat.) És ápolt, még sárga mancsain a fekete körmök is fénylenek — tán valami kutyakörömlakk. ki tudja? No, és természetesen ízig-vérig fajkutya. És okos, ez sem kétséges, szinte azonosul gazdái minden szavával, bizonyos, hogy minden parancsukat teljesíti, tán még a gondolatukat is kitalálja. Félig elfordulva ül most, nekem háttal. A fülei a legszebbek, majdnem ara- szosak, gyönyörű szarvasfülek. Szeretném megpöccinteni ennek a gyönyörű kutyának a füleit. Azt nem is mondom: megvakarghtni, ahhoz valahogy túl előkelő jelenség, de csak úgy megpöccinteni, mintegy véletlenül. elmenőben. De ekkor véget ér az áruátvétel. — Hát először is: másfél kiló paradicsomot — mondja az egyik szőke nő, az, aki éppen akkor fogja a kutya pórázát. És a mocorgó kutyához: — Leül a kutya! „Először is!” „Másfél kiló paradicsom!” — osztatlan a hatás. Semmi ilyen órás, kényszerű várakozást szinte törvényszerűen követő sürgetés, nógatás nem hangzik el. 26 forint egy kiló paradicsom. Málnát, meggyet, paprikát vásárolnak még. Telnek a szatyraik. Ekkor egy férfi közeledik a VEGYESBOLT felől, bal kezében egy kiló kristálycukor, lépdel a sor mellett, most megpillantja a kutyát, felderül a képe, s gügyögő, kedves dörmögés- sel lehajol hozzá. Csak félszemmel, szinte tudat alatt figyelem, már várom, hogy sorra kerüljek, most már tényleg elég lenne a várakozásból. — Kát akkor még talán néhány szép uborkát... U1 a kutya!... De a kutya nem ül. A kutya most kitépi pórázát a gazdá ja kezéből, mint ostor suhog a szíj utána, s már az egyensúlyát vesztett férfi mellén van valami egészen elképesztő hörgő acsarkodással, a férfi védekező keze a szájában. M indez egy pillanat. A két nő gyorsan, de mégis minden nevetséges sietség nélkül letépi a kutyát a férfiről — s már ott állnak újra mindhárman a pultnál. Az egyik ezt mondja: — öt uborka elég lesz. A másik a kutyának ugyanazzal a hangsúllyal: — Mit csinált a kutya?! Nem szégyelli magát a kutya? Lefekszik a kutya! A sor elképedten hallgat. A férfi bal markával a jobb kezét szorongatva fel- tápászkodik. Dől a kezéből a vér. és akármilyen furcsa, szégyenkezés ül arcán, mintha a kezét is nem elsősorban a vér. a seb miatt szorítaná. hanem, hogy szemérmesen elrejtse. Valamit mond. nem is mond, motyog, nem lehet tisztán érteni, megfeszítetten kényszerítem az emlékezetem, hogy legyen pontos, de nem. nem mernék megesküdni rá, hogy mit is mondott. Lehet, hogy azt: „A szentségit a kutyájuknak!” De az is lehet, hogy csak annyit: „Bocsánat!” Valamit azonban mondott, s ekkor a sor végén moraj támad, de csak gyönge kis moraj, mintha falon túlról hallaná az ember. Az egyik nő azonnal reagál, felemeli a póráz végét, és megfenyegeti a kutyát: — Te csibész, mondtam neked, hogy maradj otthon! Majd számolunk, ne félj! Nem is fél a kutya, nyugodtan pislog. A moraj viszont a kőfalon túl, mintha már-már felülemelkedne a kőfalon. A másik nő pedig ezt mondja, de csak úgy a levegőbe : — Mért nyúl a kutyához! Az első pedig: — Igen! És mért a kutya fejéhez? Nincs már kőfalon túli moraj se. A férfi megindul a vidámzöld kút felé. hogy kimossa a kezéá. serceg a lába alatt a homokba vegyült kristálycukor. Körülbelül más hang nem is hallatszik. Ekkor a nagy hőség miatt eszembe jut, hogy kamaszkoromban Nagyatádon hogyan könyörögtem be magam az oroszlánketrecbe, hogy születésnapi dobozgépemmel néhány közeli felvételt csinálhassak Liziről, a nőstényoroszlánról, és hogyan simogattam meg nagy remegéssel kerek medvefüleit egy óvatlan pillanatban. És a nagy dán dogom, aki egy ilyen gyönyörű szarvasfülű kutyát úgy fel tudott hajítani a levegőbe, mint a foxi a patkányt, amint idegen gyerekek lógnak a nyakán, nem is cirógatják, de tépik a fülét, s ő mosolyog, na: majdnemhogy mosolyog. És mintha történne valóban. egy kopott öregember lépett oda a sorba egy gubancos kis kutyával, és a sor zúgni kezdett, üvölteni, mint a fergeteg, hogy a büdös, francos kutyájával menjen a sorból, még megharap valakit, vegye meg másutt a negyedkiló cseresznyéjét. Valami rettenetes mondás készülődött bennem, de aztán minden vissza- billent. es csak néztem, amint a két nő elvonul a kutyával, ezüstveretes pórázzal. tarka szatyrokkal a kút mellett görnyedő férfi mellett. Aztán odalépek a pulthoz. s azt mondom mosolyogva (mert szép árut akarok): — Három paradicsomot kérek. H átulról hang süvít felém: — Mozgás ott elől, a kutya úristenit!
