Petőfi Népe, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-19 / 221. szám
Társadalom és értelmiség „Űjfajta ember jelent meg ezekben az években Európa színpadain, a fizikus. Furcsa figura, a színművek tanúsága szerint tragikus alkat. Tudományát senki nem érti, 6 mégis mindnyájunk s^sán töpreng. Kikerülhetetlenül sodródik a konfliktusok felé. Galileo Galileivel az inkvizíció fogságában, Robert Oppenheimer professzorral az Állambiztonsági Hivatal vizsgáló szobájában, dr. Johann Wilhelm Möbiussal az őrültek házában találkozunk. Mindegyikük felett elhangzik az ítélet.” Marx György évekkel ezelőtt írott sorai az idő múlásával nemhogy veszítettek üolna aktualitásukból, ellenkezőleg: a fizikus dilemmája korunk szellemi emberének, a tudományos technikai forradalom korát élő értelmiségieknek egyik legégetőbb problémájává terebélyesedett. Tudósok, munkások egy sorban Marx György esszéje a tudományos-technikai forradalom nyugtalanító kísérő jelenségeire hívja fel a figyelmet, mintegy nevekkel illusztrálva az évszázadok során egyre jobban kiéleződő ellentmondást: a tudósok, értelmiségiek munkája rendszerint nem párosul társadalmi megbecsüléssel, avagy másképpen fogalmazva; a végzett munka, s ennek eredménye lett légyen bármennyire fontos is, politikai-társadalmi, tehát teljes életet nem biztosít. Példák, nevek szinte ezrével kínálkoznak a reneszánsztól napjainkig: a nyomorban koldusként meghalt Rembrandttól, a saját felfedezése ellen tiltakozó Einsteinig — de nem lenne teljes a kép, ha nem figyelnénk fel az utóbbi években bekövetkezett lényegi változásokra. Mire gondolunk? Például: 1968-ban Franciaországban a májusi események alatt az értelmiségiek — tanárok, tudósok, mérnökök — együtt tüntettek a munkásokkal, nagyobb politikai jogokat követeltek maguknak, több beleszólást életük irányításába. A folyamat jól kitapintható: a Galileieket, Einsteineket kínzó gondok a tudományos és technikai forradalom korában az egész értelmiségi réteget érintő problémává váltak, megoldásukhoz azonban — s ezt a franciaországi példa is bizonyítja, — a tőkés társadalmakban sok reményt nem lehet fűzni. Az ellentmondás hatása Bár, kétségtelen tény, hogy a tudományos-technikai forradalom belső logikájánál fogvja összhangban áll az ember képességeinek széles körű kibontakozásával, általános felemelkedésével, be kell látnunk, hogy e folyamat megvalósulása, megvalósítása, még a-szocializmusban sem zökkenőmentes. Az értelmiségieket évszázadok óta feszítő ellentmondás nálunk sem oldódik automatikusan harmóniává, hatásaival és következményeivel tehát nekünk is számolnunk kell. Számítási rendszerünk azonban — ha egykönnyen nem is —, de végső soron kezünkbe adja a megoldás kulcsát. Két okból is. Egyrészt: a tudományostechnikai forradalmat mi nemcsak termelőerőnek, hanem az emberi közösséget formáló humanista erőnek is tartjuk, másrészt: éppen a tudományos-technikai forradalom emberi — társadalmi céljaiból következően a tudományos szerepének és tekintélyének növekedésével arányosan nő művelőinek, az értelmiségieknek társadalmi felelőssége is. Elvárás, felelősség, megbecsülés S a helyzet ezen a ponton fordul meg nálunk — avagy a klasszikusok szóhasználatát idézve: — áll talpára az, ami eddig a fején állt Vagyis: a tüntetők követeléseiből a szocializmusban társadalmi elvárás lesz Következik ez abból, hogy a tudományos-technikai forradalom valóságfeltáró, tudatformáló és cselekvésre késztető funkciója egymástól elválaszthatatlan, tehát az értelmiségiek sem csak feleletet adnak a társadalom és tudomány legfontosabb kérdéseire, hanem egyszersmfod cselekedeteikkel is igazolják feleleteik igazságát. Az elvárás, felélősség; megbecsülés elvont fogalmai a mindennapi munkában élő kapcsolatot is jelentenek egyben az értelmiségiek és a társadalom között: másképpen szólva az elvárás megbecsülés harmonikus párosa fenntartja a‘szellemi ember eredendő, természetes kötöttségét, mintegy konzerválva bennük a tanulóévek, a család mind érzelmi, mind tudati-társadalmi hátterét. így oldódhat fel tehát nálunk az ellentmondás, s jön létre a harmónia az értelmiség munkája, s társadalmi megbecsülése között. S hogy ez mennyire nem frázis, bizonyítja ezt a X. kongresszus beszámolójában elhangzott egyik legfontosabb megállapítás is: nálunk a' politika és a tudomány nemcsak egymásra utaltak, szövetségesek is. • - - ■ Ny, ü. ' . , i * * A titkár tanácstalanul $z. Simon István:-r* tette le a kagylót. — Mi a csudát akar? Délelőtt két teljes órahosszat ült itt a nyakamon férjestül, kisírta, ki- panaszkodta magát, szépen elmagyaráztam nekik, mire számíthatnak, s úgy mentek el, mint akik mindent megértettek. Ha egyszer nincs, hát nincs. Talán bizony én költözzem ki a híd alá és adjam át nekik a lakáskulcsot? Megértem én őket, de ők is értsenek meg engem. Azt hiszem, épp elég türelmes voltam ... — Különben pedig mit is gondol ez a nő rólam? Hogy bárhol, bármikor négyszemközt... Ügy sem tudok többet mondani. — Meg hogy négyig vár a válaszra, hívjam vissza. Nem tudom, mióta szokás ez. Egyáltalán hol él ez az asszony? Honnan veszi ezt a bátorságot? Mert csinos? A csinos nők valóban hajlamosak arra, hogy azt gondolják: nekik hivatalból könnyebb az élet. ha jól gazdálkodnak a pillantásukkal meg a mosolyukkal. Hát csinos és kész! Mégis csak ügyfél — semmi több. S az ügyfél bokája lehet ívelt vagy dagadt, egyremegy. Jól is állnak, ha aszerint mérnénk az igazságot! — Bárhol, bármikor, négyszemközt... Nem rossz ... De ennek végire járunk! Telefon négykor n — Közönséges csapda. Ha simán nem megy, hát így megpróbálja. Harcba veti a bájait, legyező szempillait, gótikus nyakát, hófehér térdeit. Azt gondolja a kis aranyos, hogy én majd felveszem ezt a kesztyűt. Elmegyek vele vagy hozzá, úgy rendezi, hogy meglássanak bennünket, hogy kompromittáljon. Esetleg a férjet is beleavatva a dologba. Váratlanul és véletlenül betoppan, talán még tanú is lesz, s akkor kezdődik a zsarolás. Vagy egyszerűen felajánlja magát, amit elfogadni szerinte csak ellenértékért, szívességért jogos, visszautasítani meg ostobaság, pipogyaság. Ebből a zsákból aztán nincs kijárat! — Mert ő szép asszony! S hogy tudja! Nem mondom én, ha valahol másutt kerülne az ember elé. Egy presszóban, egy délutáni sétán, egy bálban. S ha nem kérni jönne, ha nem lenne ilyen „szívességízű” az egész ajánlat! Az utcán biztosan utána fordulnék, feltűnne, rámereszteném a szemem. De így? — Te fogsz idéjönni, drágám. Ide. ebbe a hivatalszobába. Mert ugye azt mondtad, bárhol? Ugye azt mondtad, bármikor? Itt ülsz . majd ebben a bűvös székben, itt az íróasztal előtt és vallasz. Mint egy kis angyal, mindent rávallasz a magnószalagra. Az egész párbeszéd meglesz, ne búsulj! A szomszéd szobába pedig beültetek két tanút. S mikor mindent elmondtál, minden fegyveredet harcba dobtad, ők is előjönnek. Hogy fogsz majd bámulni, ha hallod a magnetofonból szerelmes sírásodat, könyörgésedet, szemérmetlen ígéreteidet! Hogy pirul majd a bőr azon a hamvas képeden, ha vissgaperegnek az’ elszállt mondatok: „Nézze, titkár úr, éft^. min^én't ríjecfbsgék magának... ha kellek, itt vagyok, a szerelője leszek, csak segítsen rajtam----Csak. egy, szavába kerül... Nézze:Jflem vag yok csúnya, rút, sokan bolondulnak utánam... Segítsen ... és ...” — A saját csapdádba zuhansz, kis hamis.- mert ide hivatom a férjedet is! Hadd hallja, milyen büszke szép asszony vagy. Ha te így, majd én is. Ez hivatal! — Moshatnám én magam azután! Csak az kellene, hogy egyet sikíts, megtépd a blúzod, hogy két gomb lepattanjon róla, az isten se lenne a tanúm, hogy ártatlan vagyok. „Erőszakoskodott! Rám rontott! Tessék nézni, a hajam, a ruhám!” Hiszen amikor végképp nem megy. szoktak fgv is csinálni. Fegyelmi, pletyka, huzavona, botrány a hivatalban, botrány otthon. Egymás után nyomta el a cigarettákat. — Azt hiszem, jó nyomon járok, bár a nők termérj'. szete teljesen kteámfflher tatlan. Szinte százszázalékig biztos vagyok benne, hogy ez egy aljas merénylet. No, de ha mégsem? Hátha nem is az ügyfél akar visszajönni, hanem csak a nő. Ahogy elnéztem a férjét, elég jelentéktelen fráter. N em éppen hozzáillő, legfel- jebb árnyéka lehet ennek a dekoratív asszonynak, hogy jobban hangsúlyozza a szépségét. , — Nehéz megérteni ezt a két embert így együtt. Vajon mi fűzi őket egybe? Pedig milyen meggyőzően mondta az asszony: „Tessék elhinni, a családi boldogságunk múlik ezen! Egy háromméteres szobában élni hat éve, s most már egy nagy fiúval!” — Őszintén szólva, egy kényelmes, modern lakásban is nehéz őket elképzelni. Merő ellentétek. Az asszony linóm, szinte légies vonásai, meg az a kemény, morcos ave! Csak hát ilyenkor minden létező és hamis indok előkerül a nagyobb nyomaték kedvéért. — Tulajdonképpen nem vagyok se öreg, se beteg, se rút, s talán még ostoba se. Lehetetlen volna? Volt már rá példa, hogy nő, asszony belémszeretett. Akartam, nem akartam, én is meg-megdobbantottam egy- egy szívet, ilyet is, olyat is. Lehet, hogy szamár voltam, mert nem használtam ki a helyzeteimet, de tudja ördög, az ilyen asszonyokat, nőket mindig tiszteltem inkább, minthogy gazemberség jutott volna eszembe. Ha rám sugározta az érzéseit egy asszony, az jól esett. Melyik férfinak nem imponál, még ha az ördög felesége kacsint is rá? Ez pedig egy angyal, mégha ügyfél is. — A fene vinné el, hogy az embernek is éppúgy kimérik a pályáját, mint a csillagoknak. Presztízs, becsület, hivatal, éppen olyan dolgok, mint a. műholdnak az egyenlítő síkjával bezárt szöge, a parigeum, az apogeum, csak nem számokban, hanem konvenciókban. En már azt sem engedhetem meg magamnak, hogy valaki rám nyissa a szemét, "rám mosolyogjon négyszemközt beszéljen velem? Ügyfél. De hiszen nekem az egész város ügyfelem. Ha igazságot teszek, ha valakinek a javára döntök, mindegyikkel meggyanúsítanak. — Igen, mert én is ilyen aggályos vagyok. A világon semmi sem történt, csak felhívott telefonon egy aszszony, s én máris meggyanúsítottam őt, meg magamat is. Csudába ezzel a magnetofonnal! m — Es mi, férfiak, tán különbek vagyunk? Gyengék, esetlenek, rapszódikúsak. Gyanakszunk, kételkedünk, vigyázatoskodunk, azután meg egy szemrebbenés úgy felháborít bennünket, hogy minden előbbi aggodalmunk elillan. Nekivágunk a sötétnek fenntartás nélkül, mitsem törődve azzal, hogy ott mibe ütközünk. Azt mondjuk: az elején még korán van gondolkodni a végéről? - - J ‘ ' — No de éppen ez az! Hogy mibe botlik az ember a sötétben. Hiszen mégiscsak egy elszánt nő lehet ez. Kézenfogna vezetne, vezetne, s egyszercsak otthagyna véres fejjel. Annyira nyílt volt az ajánlata, hogy lehetetlen a gyanú méregfogát föl ne ismerni. „Bárhol bármikor, négyszemközt!” Több ez, mint amit egy asz - szony egyszeri látás után megengedhet. Ha tisztességes szándékkal igyekezne hozzám, vagy szerelemmel, legfeljebb azt mondhatta volna, hogy néhány fontos dologról megfeledkezett, vagy bizalmas dolgokkal szeretné kiegészíteni, amit délelőtt mondott... — Ki tud itt elég okos lenni? Tizennyolc kérvényt írt harminckét helyre, évek óta kilincsel gyárban és hivatalban, míg végül... rászánta magát. Vállalná. Egyszer életében félre tenne erkölcsöt, szemérmet, büszkeséget, csakhogy előbbre jusson, mert belefáradt már abba, hogy sohasem fogadhat vendéget, nem főzhet egy vasárnapi ebédet, mert nincs konyhája, de még csak ki sem nyújtózkodhat a sezlonon, nehogy megrúgja á mellé préselt gyerekágyat. — Lehet, hogy csak egy jobbra vágyó asszony, szeretne virágot is az ablakpárkányra, szép függönyt, szőnyeget, fürdőszobát, amelyben hideg és meleg vizet fröcsköl a csap, meg kamrát, ahová el lehetne tenni néhány üveg cseresznyét, meggyet a kisgyereknek. Talán televíziót álmodott az egyik szobába, meg modern bútort, sok szép könyvvel. A másik szobában a kisfiú aludna majd a nagymamával. S akkor a féri sem lenne olyan morcos, elhanyagolt. — Egyszer rosszat tenne, hogy minden jóra váljon. Csak ő tudná ezt, s mindig nagyon szégyellné magát, mikor eszébe jutna. A bűntudat talán a szépség rózsáit is lehervasztaná az arcáról, de mikor elfelejtené, mikor nem járna az eszében, maga is boldog lenne. — Ez a kincse, a szépsége, bájos asszonyi mivolta... odaadná érte.., — De hiszen csupa olyat kér, amire méltó.. Csuoa olyat akar, amit szabad és kell akarni. Ezzel gondolná megsürgetni? m Balu.i> l iiiuvij . iwni'ä — Nini, már fél négy. S 6 négyig vár a telefonra. Felhívjam, ne hívjam? De mit is mondjak? Asszo- \vom, fontos értekezletem van ... Ezzel azonban csak gv napra bújok ki a válasz alól... Asszonyom, vévé tudomásul, hogy nálunk ilyen módszerekkel nem 'ehet előnyöket szerezni... Milyen módszerekkel? Csak •‘szélni akart velem... Asszonyom, ha bármit is se- ■'thetnék, nagyon szívesen fogadnám még egy beszélgetésre. de lelkem mélyén még súlyos viharok dúlnak a döntést illetően ... — Igen, igen, valahogy fgy. Csakhogy kimondható ez? Így, ilyen őszintén? Most van négy óra. Mit tegyek?!, /
