Petőfi Népe, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-15 / 217. szám
a. oldal A kecskeméti lakásbizottság fogadónapján A székek közül csak kettő-három foglalt. A várakozók többsége áll, vagy fel-alá sétál a félhomályos előszoba és a folyosó között. Nemigen szólnak egymáshoz. Alighanem azért, mert mindenkit az önnön gondja emészt, ki-ki a sajátját érzi a legsúlyosabbnak. Most éppen egy sápadt arcú, ünneplőruhás férfi lép be a társadalmi lakásbizottság ügyfélfogadó helyéül szolgáló vb-üléste- rembe. A bizottság tagjai magukkal szemközt kínálják hellyel. — Mondják meg kérem, meddig kell még várnunk? A feleségem tbc-s, két gyerekünk van ... Mikor szabadulhatunk meg attól a nyirkos, dohos és drága albérleti szobától?! — kérdezi keserűen. — Kérelmüket beadták? — Ö, még 1963-ban! — Fel is újította? Csend. A panaszos értetlenül néz. A bizottság tagjai magyarázzák: április végéig fel kellett volna újítani. Nem hallott, nem olvasott róla? — Valamit mintha hallottam volna a rádióban ... — szól bizonytalanul a férfi. — Hol dolgozik? ... Nos, a ZIM szakszervezeti bizottsága nem hívta fel erre a figyelmét? Sajnálatos... Most tehát sürgősen nyújtson be kérelmet. Sajnos, új igénylőként indul. Okvetlenül írja be azonban a régi igénylés számát, benyújtásának dátumát! Az igények sorolása most van folyamatban, az év végéig értesítést kap... Szánakozó együttérzéssel néznek a távozó után a bizottság tagjai. S íme, máris itt a következő ügyfél, egy soványka fiatalasz- szony. — Kérem, engem a nővéremmel raktak össze az Erzsébetváros felszámolásakor. De már kibírhatatlan abban a kis szobakonyhában. Nekem három gyerekem van, a nővéremnek öt. És ott az öreg papa is. Tizenöten szorongunk, tessék csak belegondolni !... Férjem a ME- ZÖKER-nél dolgozik, 1700—1800 forintot keres. Tessék elhinni, mi is kiszorítanánk úgy, mint mások a CS-lakásra valót... Néhány kisegítő kérdés a bizottság tagjai részéről, s nyomban tisztázódnak az előzmények. A panaszos kislány volt még az erzsébetvárosi telep felszámolásakor. Azóta asszony lett, három gyerek anyja. A lakásigényt viszont csak két hónappal ezelőtt nyújtotta be. Szintén várnia kell tehát a besorolásra, a kérelemteljesítés várható időpontjáról szóló értesítésre. Ideges fiatal házaspár következik. Gondjuk némileg hasonlít az előbbihez: egyetlen 4x5 méteres szobában két család és a mama. Kérelmüket öt éve beadták. Most viszont egy megüresedő CS-lakás címének birtokában jöttek. Rövid, világos magyarázat, eligazítás után szemmel láthatóan nyugodtabban távoznak. így megy ez egész délelőtt. — Érdekes, mit tesz a közvetlenség, az őszinte emberséges szó! — tűnődöm, miközben a bizottság tagjai ismét újabb ügyféllel tárgyalnak. Felvilágosításuk, magyarázatuk senki számára nem kecsegtető. A lehetőségek rendkívül szegényesek. Várni kell. Egy, két, három évig vagy ennél is hosszabb ideig. És mégis: aki a bizottságtól távozik, oldottabb hangulatban teszi. — Tetszenek már ismerni, ugye? Jaj, megint itt vagyok. Mert ez már kibírhatatlan! — kezdi sorolni bánatát egy középkorú asszony. A panaszok feljegyzésével foglalatoskodó bizottsági tag, aki mellesleg az Alföld Áruház dolgozója, felfigyel, s a tárgyaló társnője elé téve egy névjegyzéket, rámutat. Aztán szinte egyszerre mondják: — Asszonyom, pár héten belül megoldódik a gondja! Az ügyfél értetlenül néz és sírással küszködve folytatja panaszát. — Megoldódik a lakásgondja! Hát, nem érti? A napokban húsz tanácsi, és tizenöt szövetkezeti garzon lakás elosztásáról döntöttünk. Amikor az asszony nagy- nehezen felfogja az iménti szavak értelmét, összefüggéstelenül hálálkodik: — Az isten megáldja ... Százhúsz évig ... Legalább százhúsz évig... —, s szinte magánkívül botorkál ki a helyiségből. Megható pillanatok. Van azonban még egy ügyfél. Ki tudja, a hányadik, ezen a délelőttön. De a fiatalember csupán az OTP-s lakáshoz juttatás feltételei felől érdeklődik, s megköszönve az útbaigazítást, távozik. — Nehéz egy-egy ilyen délelőttön? — kérdem a bizottság tagjaitól. — Bizony, megviseli az embert... A legszomorúbb munkánkban a helyszíni kivizsgálás, mert néha igen súlyos körülményekkel találkozunk. A megoldásra viszont oly kevés a lehetőség. Évek kellenek hozzá... — ilyen válaszokat kapok. Aztán Perestói József, a társadalmi lakásbizottság elnöke veszi át a szót: — Június végén történt megalakulásunk óta hetenkénti váltásban kedden és szombaton tartja fogadónapját bizottságunk öt-öt tagja. így öthetenként kerül sor egy albizottságunkra. A cipőgyári, Hegedűs Józsefné-féle albizottság — azért kötöm az ő nevéhez, mert a legrégebb óta vesz részt ebben a nehéz társadalmi munkában — éppen a második forduló végén jár. Három alkalommal összesen 91 ügyféllel tárgyaltak. Pontos feljegyzést vezetnek erről. Az Öf bizottság fogadónapjainak összegezését viszont Perestói József regiszteres könyve tartalmazza. S idáig 278 ügyfél panaszát őrzi. Emellett körülbelül 140 érdeklődőt tájékoztattak a lakáshoz jutás feltételeiről az albizottságok tagjai. — Hogy valami jót is mondjak — folytatja felcsillanó szemmel a társadalmi lakásbizottság elnöke —, augusztus 31-én 35 új garzon lakás elosztásáról tárgyalt bizottságunk. Némi módosítással jóváhagytuk a lakáshivatali előterjesztést. Nagyon, nagyon lelkiismeretesen igyekeztünk eljárni. Mind az öt | albizottságunk kapott hathét nevet a legrégibb, legsúlyosabb helyzetű igény- jogosultak közül, helyszíni kivizsgálásra. A lakáshoz jutók döntő többsége életveszélyes körülmények közül szabadul ki. Vagy például: a 35 név között van a kérelmét még 1960-ban benyújtott Suller Dezső, akinél két gyerek, és tüdőbeteg is van a családban ... A helyszíni kivizsgálások után közszemlére kerül a lista, s még mindig lehet módosítani rajta. Soha nem lehet tudni, milyen észrevételek érkeznek — folytatja Perestói elvtárs —. Sajnos, előfordul, hogy valaki kiváló dolgozó, de kiválóan is iszik mellé ... Ilyenkor természetes, hogy alaposabban meg kell gondolni... Találkoztunk már olyan példával is, hogy két gyerekkel jött és itt zokogott súlyos körülményei miatt egy asszony: Utánanéztünk és kiderült: bár saját háza van, csak eléggé vizes, a nővéréhez költözött, és albérlőnek mondta magát. Azért, hogy ily módon tanácsi lakáshoz jusson ... Ezután felváltva sorolják a hasonló példákat a bizottság tagjai is. S a végén szinte egybehangzóan kérik: — Ha beszámol a munkánkról, ne mulassza el megírni: Bármennyire öreg is a ház, kényelmetlen és komfort nélküli a lakás, tartsa karban a gazdája. Becsülje meg a rosszat is, mert sajnos, oly kevés a lehetőség, és nagyon sok- az igény. Perny Irén «4 tízezer bban az időben a Honfoglalás és Vidéke című lapnál riporte- reskedtem, s 999 szeptemberét mutatta a naptár. Éppen befejeztem a négy évvel korábban, a 995-ben Augsburgnál elszenvedett vereségünkről szóló elemző riport írását, s már csak a fényképeket válogattam az anyaghoz, hogy nyomdába adhassam a kéziratot, amikor hivatott a főszerkesztőm: — Közeledik az ezredforduló, írj a holnapi lap első oldalára egy információt a központi ünnepségekről. Kezem már mozdulni akart a telefonkagyló után, hogy felhívjam István fejedelem udvarából az illetékest, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen Graham Bell csak 1876-ban készítette el az első távbeszélőkészüléket, addig viszont nem várhatok. Elindultam hát a fejedelem udvarába, hogy személyesen kérdezzem meg a ceremóniamestert, ám mint kiderült, ő éppen értekezleten vo’t íny hét azt a tanácsot adták, keres1971. szeptember 15, szerda ----------— A köztisztviselő: a nép alkalmazottja Egyszerű kijelentő mondat, s a tény, amit kifejez, természetes. Ki más alkalmazottja lehetne a köz- tisztviselő a nép államában, s az azt megjelenítő igazgatási szervezetben, mint a hatalom legfőbb birtokosáé, a népé? Ki mástól függhetne emberi alkalmasságának, szakmai hozzáértésének, a köz jogaiban való jártasságának elbírálása, mint a munkaadótól, a néptől? A szervezeti séma csak papíron, az elméleti levezetés illusztrációjaként ily’ világos, áttekinthető. A gyakorlati tapasztalatok ellentmondásosak, egyaránt vannak „jó” és „rossz” köz- tisztviselők. Miért a macskaköröm? Próbáljuk csak gyorsan megfogalmazni, ez esetben mit értünk jón és rosszon. Jól látja el a dolgát az, aki kedves, mosolyog, ígér? Rosszul az, aki rezzenéstelen arccal intézi az ügyeket? Külsődleges jegyek ezek, s bár van jelentőségük, a lényeget alig befolyásolják. A köztisztviselővel szemben támasztott követelmények sokfélék, s hiába kedves, készséges valaki, ha ugyanakkor csekély hozzáértéssel teszi a dolgát, vagy megfordítva, hiába próbál komorsággal, túlzott határozottsággal tekintélyt szerezni magának a köztisztviselő, ha közben döntései rosszak, határozatai megalapozatlanok. Környezet és egyén, munkastílus és szervezettség, írott jog és gyakorlati, rugalmas alkalmazása áll bonyolult kölcsönhatásban egymással, s befolyásolja a dolgát végző köztisztviselőt. Közrejátszanak másféle tényezők is, például a kívánalmak és a tényleges lehetőségek közötti kisebb vagy nagyobb eltérés, az irányítás egyértelműsége, a munka mennyisége s így tovább. Nincs tehát könnyű helyzetben az. aki köztisztviselőként teljes becsülettel kívánja ellátni feladatát. Minden ügy, minden akta más és más összefüggéseket rejt, minden ügyfél másra érzékeny, nem mérlegeli a jogost és a jogtalant. nem akar egyebet hallani, csak az igent... Megfelelhet-e mindezeknek a tágas vagy csöppnyi irodában. kis címmel . vagy nagy ranggal tevékenykedő köztisztviselő? Az élet bizonyítja, hogy ezer és ezer helyen ilyen, a növekvő mércének is megfelelő emberek intézik a köz dolgait. Sőt, éppen, mert sokasodik azok száma, akik értik, hogy mit vár tőlük az alkalmazó, s aszerint cselekednek, válik kirívóvá, felháborodást keltővé azok esete, akik elfeledkeznek megbízatásuk eredetéről, akik nem szolgálni, hanem urat játszani akarnak. Akik összetévesztik a határozottságot a dölyfösséggel, a döntéshozatal jogát az akar- noksággal, a tekintélyt a gorombasággal, s nem a nép alkalmazottjának, hanem különleges előjogokat élvező kivételezett állampolgároknak tartják magukat. Nem minden ügyfél föld- reszállt angyal — hallani sűrűn tanácsok, irányító intézmények, különböző hatóságok irodáiban. Igaz. A tájékozatlanság, értetlenség, konokság, sőt, olykor — ne röstellkedjünk leírni — a korlátoltság rendkívüli módon megnehezíti a köztisztviselők dolgát. Mégis, amikor vállalták, hogy a köz tisztviselői lesznek, akkor azt is tudomásul vették, hogy ezt a nehéz szolgálatot kell ellátniuk. Nagy türelmet, tapintatot kell tanúsítaniuk az értelem és érzelem ötvözetében éppúgy, mint a hivatali rend sértetlenségét, jogszabályok tiszteletét megkívánó szolgálatot. S mindezt a percről percre történő ellenőrzés légkörében. mert hisz’ a köztisztviselő minden szavát, cselekedetét mérlegeli az ügyfél, de ugyanezt teszik főnökei, s a felsőbb irányító szervezetek is. Csoda-e, ha olykor elfogy a türelem, ha a halmozódó tennivalók miatt nem eléggé alapos egyik-másik döntés, ha a hangnem nyersebbé vált? Nem csoda. Ám ennek ellenére nincs mentség rá! A köztisztviselő ugyanis soha nem feledheti, hogy nem önmaga, hanem egy intézmény, egy testület, végső soron a hatalom nevében jár el, s személyén, cselekedetein át az intézményt, a testületet, a hatalmat ítélik meg az ügyes-bajos dolgukat intéző emberek. Munkaviszonyban állni a néppel? Forma szerint furcsán hangzik, s papíron nem is létezik ilyen. A lényeget, a tartalmat tekintve azonban ez a helyzet. Napról napra, óráról órára a munkaadó maga kopogtat a hivatali szobák ajtaján, áll az íróasztalok elé, nyújtja át kérelmét írásban, mondja el panaszát, észrevételét, javaslatát szóban, sürget intézkedést, kíván döntést, szorgalmaz beavatkozást. A munkaadó maga, bár olykor „csak” idősebb nénike. egyszerű szavú munkás, szemüvegét sokáig keresgélő nyugdíjas, a szék szélén feszengő tsz- tag. Ám nem a beosztás, s nem is a megjelenés a mércéje annak, hogy az ügy maga milyen intézkedést kíván. A mérce az ügy jogossága, indokoltsága, összhangja a közös érdekekkel, s a megoldás lehetősége. Ha így mérlegel a köztisztviselő, ha minden esetben látja az ügyben szereplő embert, embereket, ha fölkutatja az összefüggéseket, akkor még a tagadó választ is elfogadják tőle. S itt, igenek és nemek, helyeslő és elutasító döntések, tiszta szívvel vállalt határozatok és cselekedetek hatalmában rejlik a közös érdek — a jelen jobbítása, a holnap tökéletesítése, egyéni, meg közösségi értelemben —, amiért tisztviselőket fogad föl, s foglalkoztat az alkalmazkodó, s amiért tehetsége, tudása, emberi erényei legjavát kell, hogy adja az — alkalmazott. M. O. (inkafos ló sem meg az íródeákját, az is mindent tud. Az íródeákhoz jókor érkeztem. Épp akkor ugrott le legújabb kiadású CX rendszámú angol telivérjéről, s barátságosan a sátrába tessékelt. Amikor befejeztem az interjút, nem állhattam meg, hogy ne érdeklődjem: — Ügy tudom, egy íródeáknak nem éppen nagy a fizetése. Hogyan tudott ebből összespórolni egy ilyen csodálatos lóra valót? — Hah aha — nevetett az íródeák, miközben eredeti skót erjesztett lótejjel kínált — énnekem ez a csodálatos, tízezer dukátot érő ló tulajdonképpen egy fillérembe sem került. — Árulja el a titkot — kértem, krákonva, mert az erjesztett italból egy lószőr akadt a torkomon. AA i sem egyszerűbb ' “ ’ - mondta készségesen a deák. — Az egész azzal kezdődött, hogy az OTP-töl felvettem ötszáz dukát személyi kölcsönt, s azt befizettem egy póni- igénylésre. Amikor megkaptam a kiutalást, azt azon nyomban eladtam ezer dukátért. Az ezer du- kátból ismét beadtam két igénylést, egyet a magam, egyet apósom nevére. Mondanom sem kell, hogy az újabb kiutalásokat is eladtam, így már kétezer du- kátom lett, amiből már négy pánit igényeltem, majd megvettem készpénzért a pánit. Jó kis ló volt, igénytelen, huszonöt kiló normálzabot fogyasztott száz kilométerre, ha pedig egy kis szuperzabot is kapott, valósággal megtáltosodott. A mikor ötvenezer ki- ** lométert lenyomtam a kis pánival, s már a második sebességei is csak köhögve kocogott fel a dombokra, sikerült eladnom négyezerötszáz dukátért. Mint tudja, éppen annyiba kerül egy új muraközi. Nos, mert már elszoktam a gyaloglástól, s jobb szerettem lóval járni, ilyent igényeltem. Ezt az állatot is szerettem. Megbízható volt, három évig használtam, s mindössze kétszer kellett rajta vatkót cserélnem, de tudja — lassú volt. A negyedik sebességben is döcögött. Azért harmincezer kilométert lenyomtam vele, aztán meghirdettem az eladását éppen az önök lapjában, a Honfoglalás és Vidékében. Már a harmadik napon eladtam ötezer dukátért. De mit szaporítsam a szót, volt azóta fekete, fehér, pej, sárga, fakó, tűzött, deres és szürke lovam, akadt közöttük arab telivér, Nónius, lipicai. De mindegyiket úgy vettem, hogy — hála a lóhiánynak, az akadozó importnak — az eladáskor mindegyiken nyertem négy-ötezer dukátot. Azóta sátram is van a Balaton mellett a jól sikerült üzletekből, sőt a napokban megvettem tízezerért ezt az angol telivért. Az elbeszélés hatására szédelegve támolyogtam ki az íródeák sátrából, s még akkor is kóválygott a fejem. amikor felébredtem. D:ggelizés közben ne- *» vetve meséltem el feleségemnek az álmot, aki két korty tea között egy megkönnyebbült sóhaj közepette legyezte meg: — Milyen szerencse — mondta, — hogy ma már nem lovon járnak az emberek és senki sem üzérkedhet lókiutalások eladásával. Hát ez valóban szerencse... Baloghy Zoltán
