Petőfi Népe, 1971. július (26. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-06 / 157. szám

1971. július 6, kedd

5. oldal

A zenei évad néhány tanulsága

LÓZéTSét évtizede rendeznek rendszeresen hangversenyeket Kecskeméten, s ez idő alatt, de különösen az utolsó néhány esztendőben kulturális életünk részévé, megszokott eseményeivé váltak. Természetesen csak azok számára, akik rendszeres hangversenylátogatók, „zenefogyasztók”, ezeknek száma pedig a legoptimistább becslés szerint sem éri el az egész lakosság egy százalékát. Nem lebecsülendő szám ez, de ahhoz kevés, hogy a zenei élet az egész társadalom ügyévé nőtt volna, ami pedig jelentőségénél fogva megilletné. A hangversenyek látogatottsága némileg csökkent az utóbbi időben, még az olyan világhírű — ha világviszonylatban nem is első vonalbeli — művész, mint Jeanne-Marie Darré szólóestje sem vonzott telt házat. Kialakult viszont egy meglehetősen szilárd törzs- közönség, őket majd minden alkalommal ott látjuk a nézőtéren. A jövő szempontjából biztató jel, hogy ennek a törzsközönségnek a soraiban egyre több fiatalt találunk. Előfordult az idén — nem is egyszer —, hogy a „foghíjas” földszint fölött az erkélyt majdnem teljesen megtöltötték a diákok.

A hangversenyélet

említett „hétköznapiasodá- sának” tünete, hogy egy- egy hangverseny nem jelent szenzációt: ritkán vannak nagyobb visszhangot keltő bukások. Van ennek jó és rossz oldala is, de egészében véve a fejlődés kétségtelen jelé. A koncertek száma emelkedett, a bemutatott művek köre bővült, ezzel párhuzamosan Változott a zenét befogadók' ízlése, műveltsége is. Azt jelenti ez, hogy fokozatosan és szinte észrevétlenül az igények szintje is megemelkedett: a „mit” és „menynyit” mellett egyre fontosabb lett a „hogyan”. Az Országos Filharmónia vezetői igyekeznek ezt maximálisan figyelembe venni mind a műsorok összeállításában, mind abban a törekvésben, hogy a lehetőségeken belül színvonalasan elégítsék ki a közönség és a szakemberek várakozását. Nem eredménytelenül: a kecskeméti bérleti hangversenyek minősége eléri, sőt egyes esetekben meg is haladja az országos átlagot. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az egyes hangversenyekkel mindig elégedettek vagyunk.

Kecskeméten tizennégy, Baján négy felnőtt koncertet rendezett idén a Filharmónia. Másutt nem szerveztek hangversenysorozatot hivatásos művészek közreműködésével. Hét helységben: Baján, Duna- patajon, Dunavecsén, Kalocsán, Kiskunfélegyházán, Kiskunhalason és Tisza- kécskén évi négy ifjúsági hangversenyt tartanak, ami megindulásnak nem rossz, feltéve, hogy ezek színvonala és külső körülményei alkalmasak a jövőbeni közönség felnevelésére. Ezeknek a sorozatoknak a programjába egyre nagyobb jelentőséggel kapcsolódik be az immár megyei funkciót betöltő kecskeméti szimfonikus zenekar.

De ne hallgassuk el azt sem. hogy éppen Kecskeméten az ifjúsági hangversenyek idült problémája az }dén sem került sokkal közelebb a megoldáshoz: a közönség nem vagy csak alig rezonált a hallottakra (talán Szendrey-Karper László koncertjét kivéve). Elvben két sorozat volt: külön az általános és a középiskolák tanulóinak, ez a különbség azonban sem a műsorokban, sem a hallgatóság életkor szerinti ösz- szetételében nem volt érzékelhető. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyerekek az előadó személyén keresztül, a személyes kapcsolat révén jutnak el magához a zenéhez. Ezt a tényt a jövőben a műsor- szerkesztésnél jobban szem előtt kellene tartani.

Szólhatnánk még arról, hogy a Beethoven— Bartók évforduló mit, illetve mit nem hozott az évad programjá ban. Szólhatnánk a kortárs művek viszonylag alacsony arányáról a műsorokban és arról, hogy az elhangzott művek nem mindig a legszerencsésebben és legmeggyőzőbben reprezentálták és propagálták a ma zenéjét.

Zenei életünkről szólva nem szorítkozhatunk azonban csupán a bérleti hangversenyek áttekintésére. Egyre több olyan esemény van Kecskeméten (és kisebb számban másutt is), melyet különféle intézmények kezdeményeznek illetve rendeznek. Hiba lenne, ha nem tekintenénk ezeket is zenei életünk szerves részének. Függetlenül ezek színvonalától és az ebben megmutatkozó különbségektől, a legjelentősebbek azok a hangversenyek voltak, melyek helyi erőből, helyi — illetve megyei — szereplők közreműködésével jöttek létre. Feltétlenül említést érdemelnek a városi művelődési központ Bartók-emlékestjeí, a megye zenetanárainak hangversenye (Beethoven és Bartók műveiből), az „Éneklő ifjúság” kórustalálkozó és főleg azok a minőségileg is kiemelkedő koncertek, melyeken helyi származású fiatal muzsikusok léptek fel (négy hangversenyen összesen kilencen: Dékány Anna, Dömötör László, Drozdik István, Kőrös Mária, Maczák János, Maczelka Noémi, Te- rebessy Éva, Tornyai Jenő, Tornyai Lilla).

Sajnos, ezek az események a köztudatban még nem kapták meg az őket megillető rangot, mintha ez csupán néhány szakmabeli, rokon vagy közeli ismerős szűk körének ügye lenne, szemben a bérleti hangversenyek nagyobb nyilvánosságával. Néha úgy látszik, túl sok hangverseny jut egy-egy hónapra, több annál, amit a közönség figyelme és érdeklődése elbír. Valóban fennáll a bőség zavarának problémája is néha, de az igazi okot a szemléletben kereshetjük. A Filharmónia mint központi rendező szerv igen áldásos munkát végzett és végez azzal, hogy az ország minden nagyobb helységében — jelentős anyagi ráfordítással —• rendszeres hangversenyéletet szervez és bonyolít le, neves hazai és külföldi művészeket foglalkoztat. Ez a „házhoz- szállított” zenei élet azonban — vitathatatlan pozitív eredményei mellett — meglehetősen visszaszorította az egyéni, a helyi kezdeményezéseket. Pedig ha Kecskemét zenei múltjára, an-;

nak hőskorára gondolunk: az országos feltűnést és elismerési éppen a helyi erőből és szereplőkkel véghezvitt bemutatók hozták a harmincas években, Vásárhelyi Zoltán működése idején.

Az utóbbi időben ismét több jelét látjuk a társadalom fokozódó zenei aktivizálódásának. Ezek megérdemelnék, hogy — a továbbiakban is nélkülözhetetlen és zenei életünk gerincét képező filharmóniai sorozat mellett — fontosabb helyet kapjanak közönségünk tudatában is. Talán az 1972-es Kodály- emlékév hoz majd ilyen eredményeket is!

Körber Tivadar

a SjsiÉjí

„Az állatnak meg kell halnia”

Hitchcock mestert, az amerikai filmművészet „fekete mágusát”, a lélektani, * bűnügyi drámák megfilmesítőjét a televízió népszerű sorozatából immár idehaza is jól ismerik a filmkedvelők. De francia tantíványának, — Claude Chabrolnak neve sem ismeretlen. akinek egyik másik alkotása ■— ugyancsak beillene a tvsorozat adásaiba. A Szép Serge, az ördögi Landru, vagy legutóbb „Az állatnak meg kell halnia” című filmdrámák ugyanis elsősorban rafináltan kiagyalt történetük sajátos logikájával és a bűnesetekei kapcsolatban került emberek lelkiállapotának

Iskolareform

Mongóliában

A Mongol Népköztársaság új ötéves tervidőszakában több mint 20 000 főiskolát és szakiskolát végzett fiatal szakember kezdi meg tevékenységét a népgazdaság különböző ágazataiban. Nagy figyelmet szentelnek az oktatás rendszerének korszerű kiépítésére. Az 1921. évi forradalom előtt a lakosságnak 99 százaléka analfabéta volt; a mostani iskolareform bevezetése a mongol népi állam 50 éves történetének legnagyobb eredményei közé tartozik. Az idevezető út az analfabétizmus felszámolására életre- hívott tanfolyamokon keresztül az 1925-ben alapított első tanítóképző intézethez vezetett. 1942-ben megnyílt az állami egyetem, 1969-ben pedig az első műszaki főiskola, amely az ország fiatal iparát mérnökökkel, szakemberekkel látja el. Jelenleg 6600 diák folytatja tanulmányait a főiskolák különféle tudományágazataiban, ezenkívül csaknem 2000 mongol fiatal tanul a Szovjetunióban és más szocialista országban. A munka eredményeként sikerült elérni, hogy a Mongol Népköztársaság az ezer lakosra jutó szakemberek tekintetében már sok országot túlszárnyalt.

A montázs

fajtái

címmel tartott tegnap este a Bajai József Attila Művelődési .Központban nagysikerű előadást, a Duna Fotoklub kisfilmes csoportjának tagjai .részére Wilhelm József művészeti előadó.

pontos részletezésével érik el hatásukat.

Idilli kisváros bemutat- tásával kezdődik a film, de a képsorokat egy száguldó gépkocsi felvételei szakítják félbe. A- főtéren egy kisgyermek ballag át gyanútlanul — és a nézők nyomban megsejtik az elkövetkezendőket: a gépkocsi gázol és áldozatát csera film készítőinek sem az, ha olyan alkotást kívánnak forgatni, melynek láttán a nézők elégedeten távoznak a moziból: „a rossz elnyerte büntetését, a jó diadalmaskodott”. A gázoló autó vezetőjét azért nem hétköznapi polgárnak festi a rendező, aki véletlenül, múló könnyelműség hatására követte el tettét,

Jelenet a filmből

benhagyva továbbrobog.

Nap mint nap olvasható bűnügyi tudósítás tehát az alapja a történetnek, de ezt a hétköznapi esetet Chabrol, a film rendezője már az első percekben kiemeli a megszokott környezetből. A halott kisfiú apja ugyanis megkísérli a lehetetlent és a rendőrség nyomozásának kudarca után sem szünteti be a tettes felkutatását. A véletlen nyomra is vezeti — megtalálja a gyilkost, és ettől a perctől kezdve bonyolódik a történet a főszereplő apa, . de egyszersmind a rendező számára is.

Végrehajtani egy régóta tervezett bosszút, érthetően nem könnyű dolog, de

és gyávaságból menekült el a helyszínről, hanem egy olyan, morális értelemben vett gonosztevőnek festi meg, akit még saját családja is szívesen „eltenne a láb alól”.

Eme dramaturgiai kényszerűségből lesz „állattá” Paul a garázstulajdonos, ezért ábrázolja a film visszataszítónak és embertelennek. — És ezért hat kevésbé érdekesnek kettőjük küzdelme is. Ha ugyanis a gyilkos jobban hasonlítana az átlag emberekre. inkább elhinnénk mindent amit a mozivásznon látunk. Jobban izgulnánk. hiszen a történet közelebb állna a valósághoz.

Paylovits Miklós

14.

— Hát egy ilyen picike megmaradna magából — mutatta egyik lány a kisujját.

Valaki ehhez mindjárt egy odaillő trágárságot is csatolt, a lányok vihogtak, aztán valamelyik elkiáltotta magát:

— Na pilóta úr, jön a szíve-szerelme!

Odanéztek, még harsányabb hahota tört ki. Kovács

Ági jött a föld végén, a vizes kannával.

Csapó fölszállt, Bíró közben letette a gépet a tarlóra.

— Na, Ági — mondta egy szélesfarú lány —, a Csapó azt ígérte, hogy a következő fordulóban fölvisz.

Ági hallgatott, hiszen nagyon szeretett volna egyszer fölrepülni, de sohasem merte megkérni egyik pilótát sem.

— Meg hogy estére kend ki magad, el akar vinni a városba. Bálba.

Röhögtek.

— Ki akarja tapasztalni, hogy a jövendőbelije tud-e táncolni. Még esküvő előtt...

— Mit bántják szegénykét? — mondta csendesen Bíró.

Meg sem hallották a hangját, nem is figyeltek rá. Élvezték a kislány zavarát.

Csapó éppen akkor fordult.

Valamelyikük azt mondta:

— Na. Ági, egyszer leesik aztán hoppon maradsz. A kislány visszament a föld szélére, a vizeskanna

mellé. Azt mondogatta félhangosan: „Nem esik le, nem esik le, nem esik le,.

Bíró fölszállt, Csapó földet fogott. Pálinkás fölmászott a gépre, az emberek rakodni kezdtek.

— Vigasztalja meg a szíveszerelmét. Fél, hogy leesik.

— Aztán ekkora se jut neki — ugyanaz a lány mutatta megint a kisujját.

— Na, veled még ma este számolok! — mondta neki vigyorogva Csapó.

_— Hányig? — kérdezte a lány, és mindannyian harsányan röhögtek.

Csapó odament Ágihoz, mókásan villogott a szeme.

— Adsz egy kis vizet?

Ági nem mert a szemébe nézni, lehajtott fejjel töltött a kék kannafedélbe Kétszer is kiöblítette.

— Mit öblögeted? — mondta az egyik gyerek — nekünk bezzeg anélkül is jó!

Áginak égett a füle.

— Idefigyelj — mondta a kislánynak Csapó — Bakcsón a patika előtt van egy tiszafa.

— Igen, láttam már — mondta Ági, és félve Csapóra nézett.

— Arról nekem kellene egy ág.

Nevetett, látszott rajta, hogy bolondozik.

— Igen — mondta Ági.

Csapó játékosan megnyomta a kislány orrát. Ági örült is, nem is. Az érintésnek örült, a mozdulatnak nem.

Aztán Csapó- fölszállt.

Föntről észrevette a birkanyáiat, mellette parkolt a brigád sárga terepjárója. Huszár a juhász mellett állt és gesztikulálva magyarázott. A puli mellettük ült és félrehajtott fejjel figyelt.

Ez megint alkuszik valamire — gondolta Csapó. Huszár volt a csoport kereskedője. Mindent, amire szükség volt, megvett — féláron. Tojást, gyapjút, krumplit, kinek mi kellett. Csak szólni kellett neki.

— Te Imre, az asszony szólt, hogy szombaton vigyek száz tojást. Nem tudsz valahol?

Huszár tudott. Másnap megjött a száz tojással, és azt mondta:

— Egytíz.

— Fogadjunk, egy forintért vette — mondta nevetve Bíró.

(Folytatjuk.)