Petőfi Népe, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-28 / 124. szám
O. oldal 1971. május 28. péntek Apró házban nagy család Nagy családokat keresgélve a megye állami gazdaságaiban — jutottam el Kecelre. — A Kunfehértói Állami Gazdaság ottani kerületében dolgozik Bolla Antal, hét gyermek apja. Amikor a kézségben érdeklődtem merre laknak, megütötte a hangsúly a fülemet, ahogy válaszoltak. — Kint van a házuk a Szilasban, a Liszt Ferenc utcában. Megismerik. — Rossz léckerítésű ház a kövesúttól a harmadik keresztutca sarkán. Tényleg nem voit nehéz rátalálni. A gazdag községben kevés a hasonló épület. Düledező vesszőkerítés mögött akkora ház, hogy egy közepes hajósi pincébe kétszer beleférne. Vakolatlan vályogfalak a simára taposott udvaron néhány gyümölcsfa. Egy kisfiú gyorsan beszalad amikor megérkeztem. Alacsony, szőkésbarna, kék szemű asszony, olyan 30 év körüli fogad. Jó helyen járnak, mi vagyunk Bolláék — tessékel beljebb az ajtóból. Hét fiú Kilenc ember él a két kis helyiségben. Az elsőben a szokásos konyhai bútorokon kívül régi dívány. A szoba közepén kályha, a sarokban kis asztal rádióval, tv-vel, mellette két szék. A falak mellett körben ágyak. A kályha mellettin jókedvű csöppség rugdalódzik. A legkisebb, Attila, négyhónapos. Aztán Róbert, Gábor, Iván, Péter, Tibor, végül Antal a legnagyobb, a 13 éves. Hét fiúból „csak” öt van otthon. Három áz udvaron játszik, Péter éppen készülődik az iskolába. Sorba nézegeti a zakókat, aztán odaviszi édesanyjához. Ez az enyém? Kérdezi bizonytalankodva. Nem, a másik, ott van a fogason kisfiam. — Így megy ez nálunk, fordul felém az asszony. Nehéz megkülönböztetni a holminkat. Én alakítgatom, foltozom, nagyból csinálok kicsit. Közben letérdel az ágy mellé, előhúz egy dobozt, válogat, aztán odaad egy trikót Péternek. Az felhúzza. Tiszta, de több helyen foltozott. — Az anya kezét kicsit tétován, tehetetlenül mozdítva, szinte mentegetőzve mondja. — Hiába,' mindent fel kell használni, az ócska holmit is. Tíz kiló zsír — Látja, mindenünket az ágy alatt, dobozokban tartjuk. A bútorunk egy éve már a férjem egyik ismerősénél van. Itt nem tudnánk hova tenni — mutat körbe. Pedig nagyon hiányzik. Most már nem tarthat sokáig — sóhajt. Lassan elkészül az új ház. Ez a testvéremé. Azelőtt anyámnál laktunk, előtte meg Lászlófalván. Csak hát ott a tsz-ben dolgozott a férjem, rosszul fizettek, nem tudtunk megélni. Az állami gazdaságnál megvan a háromezer. Ennyiből élünk. Ruhát csak a nagyok, az iskolások kaphatnak. Itthonra az ócska jut. — Tudja, mi minden kell élelmiszerből? Naponta majdnem egy kiló cukor — mert a gyerekek nagyon szeretik a cukros kenyeret. Két és fél kiló kenyér, két liter tej (csak a kicsiknek jut), egy főzésre másfél kiló liszt, két kiló burgonya, egy hónapban 8—10 kiló zsír és a hús, a zöldségek, fűszerek. Számolja ki, mi marad! Míg beszél, valóban számolgatok. Keserves a végeredmény. Ugyan, hogy csinálhatja az igazságos elosztást? — Nekem nem nehéz. Amit a férjem keres, mind odaadja. Mi is sokan voltunk testvérek, megszoktam, megfontolni, hova teszem a pénzt. Családi munkamegosztás Nem könnyű olyan helyen élni, ahol az emberek módosak. A községben egykét gyerek van a családoknál. Értem már a kicsit lenéző hangsúlyt, ahogy felvilágosítottak, hol laknak Bolláék. Ahogy az asszony mondja, sokszor csúfolták már őket, amiért szegények. — Még a testvéreim sem értenek meg. De Péter azért kellett volna nekik! El akarták vinni, hogy felnevelik. Megmondtam, nem csirke ez, hogy eladó legyen. Egyforma kedves mindegyik. Amíg a negyedik a világra nem jött. kislányt, vártam. Akkor gondoltam már, hiába. De azért meglett a többi is. Nem bántuk meg. Szófoga- -dók, szeretik egymást. Az apjuktól nagyon tartanak, elég, ha rájuk néz. Látná, müyen rmj^sgés van- estinként, mikor tudják, közeledik már hazafelé! Takarítanak;- rámolnak, egyből a helyére kerül minden. Sosem verte őket, csak szigorú. Együtt magyaráztuk meg a gyerekeknek, hogy el kell osztani a munkát. Most már maguk is megegyeznek abban ki megy tejért, kenyérért, ki tüzel, ki vigyáz a kisebbekre. Napi öt óra alvás Gyakran hallottam kis mamákat panaszkodni, a gyermek mellett nem jut idő semmire. Ugyancsak ki kell számítani a perceket ha nyolc emberről kell gondoskodni. — Nem nagyon emlékszem arra, mikor aludtam öt óránál többet. Mosni, vasalni csak éjszaka tudok, mert a szomszédból vezettük át gumikábelen a villanyt és napközben nem használható. Majd az új házban pihentebb, nyűgöd, tabb leszek, az iskolásokat is ki tudom kérdezni a tananyagból, mert bizony nagy szükség van rá. Rosz- szak voltak a félévi eredmények. Dehát hogyan is lehetnének jó tanulók veszem szemügyre a konyhát. Egy asztal van. Ha két gyerek kiteregeti a füzeteit, a har- tmadiknak már nem jut hely. És jövőre a negyedik is i'kolás lesz ... A közösség segítsége Sok emberrel beszélgettem a családról. Hallottam jót, rosszat. Sőt! Olvastam egy cikket, amiben azt írták az elmúlt év őszén: Bolláék felelőtlenül vágtak bele a házénítésbe, jóformán pénz nélkül. Erről lehetne vitatkozni. Kezdve ott, miért született hét gyerek és miért nem csak kettő? De ha egyszer már élnek, a családtervezés, előrelátás fontosságáról meggyőzni őket — késő. A gondjaikon kell segíteni. Ügy, ahogy azt az állami gazdaság vezetői teszik. Kérés nélkül adják a segélyeket, ruhát amikor csak lehet. Fuvareszközt az építőanyag-szállításhoz. Szívet melegítő a férj munkatársainak, szótlan természetes segítőkészsége. Tizennégyen építették szabad idejükben Bolláék új házát, egyik sem mosta a szülők fejét a felelőtlenségért, amiért a hét fiút engedték a világra jönni. Velük örültek az épülő otthonnak. És úgy igaz, ahogy ők gondolják: a felelőtlenség az lenne, ha a szülők belenyugodtak volna a mostani állapotba. A fejcsóválóknak, Bol- láékat lenézőknek pedig nagyon szeretném eszébe juttatni, hogy az állami gondozottak otthonában sok olyan gyerek él, akiknek szülei valóban felelőtlenek voltak. Becsülendő, ha Bolláék erejükön felül is vállalják a megterhelést, amit a ház felépítése, a jobb körülmények teremtése jelent. Nem hiszek abban, amit Bolláné mondott: ahogy nőnek a gyerekek, úgy lesz egyre könnyebb. Szívós társ a gond, s nem hagyja el őket egyhamar. De szívből kívánom — s gondolom nem vagyok egyedül —, hogy sikerüljön, amit az asszony búcsúzóul mondott: „Becsületes embereket akarunk nevelni”. Dénes Éva Óránként kétescr palack Szikra! Állami Gazdaság új borfeldolgozó nátjának egyik büszkesége az óránként 2 ezer kot töltő francia gépsor. Természetesen a nemcsak tölti, de tisztítja is a palackokat. kombipalacgépsor Szökevények... Szakállas sírva panaszkodott Didinek. — Az én életemnek már nincs sok értelme. Apám otthagyta a muttert és másik nőt csípett fel. A mutterem meg „belezuhant” egy senkiházi pasasba. Ezek. után én már egyikőj üknek sem kellék. Ezért kerültem állami gondozásba. Ettől az élettől megcsömörlöt- tem, de én nem leszek tovább állaimi gondozott! Inkább végzek magammal! — Hülyeség — háborodott fel Didi —, nagyon is sdk értelme van az életednek, barátocskám! Csakhogy nem Magyarországon---h anem nyugaton, például Amerikában, vagy Francia, országban. Tudod, szaki- kám, „átlépünk” a határon és nyugaton majd új életet kezdünk. Te is, én is! Szakállas két évvel idősebb, mint cimborája, mégis ámulva hallgatta a tanácsokat. Didi hallatlan tekintélynek örvendett a nevelőotthonban a fiúk köré. ben. S, hogy miért? Körülbelül egy tucat gépkocsit tört már fel a fővárosban, s jogtalan használatért, tiltott határátlépés kísérlete miatt jelenleg is eljárás folyik ellene. Nem a barátja panasza, hanem az ügyészi eljárás adta neki az újabb ötletet ahhoz, hogy tiltott határátlépésre biztassa Szakállast is. Sőt, csakhamar rajta kívül még két fiú csatlakozott hozzájuk: Cigány és Kicsi. Szakállas kivételével, aki 17, valamennyien 15 esztendősek, s többnyire rossz családi körülményeik — elsősorban szüleik nemtörődömsége — miatt kerültek a lejtőre. Sötét este volt, amikor a nevelőotthonból megszöktek. Forintjaikból viszont csak Kiskunfélegyházáig futott a vonatjegyre. Onnan hat kilométert gyalogoltak Kiskunmajsa felé. Éjfél is elmúlt már, s nagyon elfáradtak. Didi javaslatára bementek az útjukba eső vasútállomás várótermébe, s a fapadon végignyúlva néhány másodperc alatt elaludtak. Akkor ébredtek fel, amikor a hangszóró a vonat indulását jelezte. A mozgó szerelvény utolsó kocsijára sikerült ugyan felkapasz- kodniofc, de jegy nélkül ezen a vonaton se lehetett utazni. Ezért a következő állomáson a kalauzok letessékelték őket a vonatról. Hajnalodott. A hatalmas cseppékben hulló esőhöz, társként csatlakozott a hideg szél. A fiúk számára akkor nem volt más választás, mint tovább gyalogolni. A negyedik kilométert lépegették, amikor egy Nysára felkapaszkodhattak. Azzal érkeztek Kiskunhalasra, ahol melegedéssel és erőgyűjtéssel kezdték a napot. Kicsi garbóját 104 forintért elad ták. Az összeg elég volt arra, hogy mind a négy gyerek teletömje a gyomrát és sörözzenek a biszt róban. Utána megnéztek egy filmet a moziban. Este tíz órakor jöttek ki, a ha tár pedig még messze volt. — Nem gyalogolunk, csak reggel megyünk tovább, stoppal — jelentette be határozottan a társainak Didi — megkeressük a vasútállomást, s reggelig ott szundizunk. Csakhogy valamire nem gondoltak. Arra, hogy a belügyi szervek már keresik őket. A várótereimben tartózkodó határőrök, a kapott személyleírás alapján azonnal felismerték a négy fiatalkorút. Így a határőrök jóvoltából véget ért a kockázatos kaland. A szökevények, s az értük felelős személyek pedig megkapták megérdemelt büntetésüket. Gazsó Béla Szerkesztői üzenetek Nagy József, Tiszakécske: Mint azt bizonyára tapasztalta Is. foglalkoztunk a témával. Zavisch Katalin, Kecskemét: Véleményevei egyetértünk. A szakemberek szerint azonban a medence nagysága is meghatározza a vízsugár magasságát. Bácsalmási mozilátogatók: — Panaszuk nem indokolt. A ruhatár. a mozilátogatók kényelmét szolgálja. Lovas Árpád, Kecskemét: Panaszát továbbítottuk az illetékes vállalat vezetőinek, kérve Í mielőbbi intézkedésüket« Hol az a pavilon? Nem először írunk lapunkban arról, hogy Kecskeméten, a Kossuth téren nagyon hiányzik egy kis pavilon. Úgyszólván az utóbbi években minden tavasszal, nyár kezdetén, a turistaforgalom erőteljesebb megindulásakor tapasztaljuk, hogy száz és száz, hozzánk különböző országból, földrészről látogató, városunkkal ismerkedő ember tétovázik a tanácsháza előtt, szeretne valami kézzel fogható emléket vinni Kecskemétről — de sehol, semmi. Az igazság kedvéért el kell mondani, hogy emléktárgyakat árusítanak a Szabadság tér sarkán elhelyezett trafikban, az üzemanyagtöltő állomás mellett. A hiba csupán annyi, hogy ide a turista csak akkor jut, ha eltéved. Arra pedig nagyon vigyáz az idegenvezető, hogy senki se hiányozzon a csoportból. Tény az is, hogy a tanácsháza kapuja alatt van egy dohánybolt, ahol — jobb híján — képeslapokat vásárolhat a turista. De csak akkor, ha odafér az ablakhoz, ha van ideje várakozni, amíg rá kerül a sor. Miért olyan fontos, miért „közügy” az ilyen pavilon? Részben az elmondottak miatt. Másrészt pedig azérí, hogy a külföldieken kívül mindenki, aki hozzánk érkezik az ország más vidékeiről, tájairól, együtt láthassa — művészi kivitelű, ízléses formában — azokat a tárgyakat, amelyeket otthon elhelyezhet emlékei között. Egy ilyen kis pavilon alkalmas volna arra, hogy cigarettát, mini palackban kecskeméti barackpálinkát, fagylaltot, képeslapokat, fényképes leporellókat árusítson. Jelenleg mit kap a vendég? Megtekintheti a városi tanács épületét, ahol a díszteremben az idegenvezető elmondja neki: ki festette a freskókat, mikor épült a ház, hányán laknak Kecskeméten stb., majd féldeci pálinkával pecsételi meg emlékeit, tapasztalatait, kap egy prospektust, néhány szál virágot — aztán mehet. Tisztában vagyunk vele, hogy az idegenforgalmi hivatal többet nem tud nyújtani. (Amit nyújt is, szép és ötletes gesztus a vendégek iránt.) Nem is a hivatalnak mondjuk a pavilonügyet, hanem esetleg a BÉK-nek, a vendéglátó vállalatnak. Nem túlzó a szám, ha azt említjük, hogy a nyári hónapokban ezrek és ezrek keresik a Kossuth téren a pavilont. Eddig hiába. Talán beszaladtak a közeli élelmiszerboltba, vagy az előtte elhelyezett gyümölcsös bódéhoz (még nem állították fel). Minden nagyobb városban, ahol az idegenforgalom már tényező, ahol adnak valamit arra, hogy a vendég jól érezze magát, megtalálja amit keres — van ilyen pavilon. Miért éppen Kecskeméten vagyunk képtelenek évek óta dönteni és cselekedni egy aprócska, de hatásaiban mindenképpen hátrányod ügyben. Vagy Kecskemét nem tartozik a „nagyobb városok” közé? Ezt senki sem állíthatja. Inkább talán nemtörődömségről van szó. —dorgál —
