Petőfi Népe, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-04 / 103. szám

I Ha csak magamat tekinteném... A legnyomósabb érve — világos — mert ezzel felelt mindjárt az else kérdésre: — El vagyunk marad­va, higgye el nekem. Sok­felé jártam. A Szovjet­unióban, Hollandiában, Olaszországban, Ausztriá­ban és mindenütt erről gyézédtem meg: el va­gyunk maradva az elekt­rotechnikában. Nem a korszer# berendezéseket, rádiót, televíziót, híradás- technika* eszközöket vagy orvosi műszereket tekint­ve ... Úgy nem, de annál nagyobb szégyen. Mert a fejlett tudomány nálunk nem párosul a széleskörű gyakorlati alkalmazás­sal... Összevonja a szemöldö. két: — Nem hiszi? Hát mon­dok egy példát. Két éve jártam egy kolhozban. Ott nem rohangált ám az agronóBvus a traktorosok után, hogy ezt csinálják, meg oda menjenek, ha végeztek a táblával, ha­nem rádión adta ki az utasításait. És ugyanezt láttam a nagy gazdasá­gokban Nyugaton is. Mi­felénk meg, a széles la- josmizsel határban nap­estig rázatja magát a me­zőgazdász a motoron, mégse ér oda idejében se­hova. Mert egyszerre nem lehet ott mindenütt, azt csak rádióval tudja meg­csinálni. ... Ne ütközzön meg az olvasó a szenvedélyes szavakon. Nem hangzott ez ilyen indulatosan, mint itt leírva, csupán nyomatékkai mondta Mé­száros doktor az érveit. Gyönyörűség volt hall­gatni, mint minden olyan embernek a mondókáját, aki komolyan gondol va­lamit és fontosnak tart­ja, hogy meggyőzzön az igazáról. Dr. Mészáros Imre pon­tosan ilyen. C okáig azt hittem, hogy jogász. A lajosmizsei MHSZ rádiós, klubbal kapcsolatban ta­lálkoztam mind gyakrab­ban a nevével, amint egy­re többet lehetett hallani erről a gyorsan fejlődő, s ma már a legeredménye­sebbek közé számító klubról. Úgy hittem, hi­vatalbeli ember, akinek délután, ha letettte a munkát, van ideje foglal­kozni a fiatalokkal, a klubbal, estéket és vasár­napokat áldozni társadal­mi munkában kedves és mértéken felül szeretett passziójára. Amikor szemtől szemben megismertem, akkor tud­tam meg, hogy nem jo­gász doktor, hanem or­vos. Nem is egyszerűen körzeti orvos, hanem La- josmizse ügyvezető orvo­sa, azonfelül tanácstag, immár a negyedik ciklus­ban, s még azonfelül ta­nul is, tavaly fejezte be a marxizmus—leninizmus esti egyetemét, s most a szakosító első évfolyamát végzi. De hát hogyan van ideje mindezek mellett még a rádiósklub titkári teen­dőit is ellátni, méghozzá olyan kitünően, ahogyan az eredmények bizonyít­ják? Erre felelt azzal, amit a bevezetőben idéztem. Jobban meggyőzött, mint­ha a napi időbeosztását mondta volna el. Mert ha valaki ennyire fontosnak ítél egy feladatot — úgy is mondhatnám: küldeté­sét — akkor ne kérdezzé. tek tőle: hogyan jut rá ideje ... Jut, szakítani fog. N incs még két éve, hogy átvette a klub vezetését az MHSZ me­gyei titkárának kérésére. A klub élete meglehető­sen döcögött, ő pedig ak­kor készült az „A” foko­zatú amatőrvizsgára. Ha már elvállalta, kemé­nyen hozzá is látott. Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen társadalmi szerve­zet zökkenőmentesen dol­gozzon? Az, hogy ne ki­zárólag egyetlen embe­ren múljon a munka, aki. nek legjobb szándékai el­lenére is bármikor köz­bejöhet valami: váratlan elfoglaltság, vagy akár betegség. Ma három oktató segít dr. Mészáros Imrének. S mi kell még? Az, ami Montecuccoli híres mon­dása szerint a háborúhoz«, pénz, anyagiak. A lelkemre köti: ne fe­lejtsem el az ő és a klub nevében megköszönni azt a sok segítséget, amit a községi tanácstól, a közös gazdaságoktól, főképp a Békétől, az Aranyhomok­tól, a Kossuthtól és az Egyetértéstől, továbbá az ÁFÉSZ-től kaptak. Mire kell ez a pénz? A klubon kívül négy szakkörben oktat­ják a fiatalokat: a köz­ponti iskolában és négy tanyai iskolában, amelyek közül a legtávolabbi 17 kilométerre esik a köz­ségtől. S az egyik tanyai iskolában még villany sincs, mégis megszervez­ték a szakkört a gyere­keknek! — Nagy kedvük volt hozzá — mondja Mészá­ros doktor. — Nem is bántuk meg. Igazán szé­pen haladnak. Elemes és tranzisztoros készüléke­ket kaptak, megtanultak morzézni, vevőt építeni. Megintcsak visszaté­rünk arra, mi haszna van a rádiózásnak? Például a tanyai gyerekek számá­ra? — Ne a jelenlegi^ hely­zetre, hanem a jövő szük­ségleteire tekintsünk. Hasznos lesz azoknak, akik a mezőgazdaság­ban maradnak és azok­nak is, akik elkerül­nek a tanyáról. És itt nemcsak a rádiózásra gondolok, hanem általá­ban véve az elektrotech­nikai ismeretekre. Ve­gyünk egy egyszerű pél­dát: a tanyai gyerekből betanított munkás lesz egy üzemben. Hiába kap kioktatást balesetelhárí­tásból, amikor sejtelme sincs az elektromosságról. Ha viszont már foglalko­zott vele, tudni fogja mi­hez szabad nyúlnia, mi­hez nem ... Azután a társadalmi érdek: a kor­szerű hadseregben lépten- nyomon szükség van az elektrotechnikai ismere­tekre. Sokkal jobb kato­na és a rábízott beren­dezések kezelője lesz ab­ból a fiatalemberből, aki nem a bevonulás után kezdi az ismerkedést az elektromossággal... Mióta rádiózik? — Csak 5—6 éve. De barkácsolófajta voltam már azelőtt is. Mint mun­kásgyereknek, mindig kevés volt a pénzem. Megtanultam, hogy ho­gyan végezzek el otthon magam minden apróbb javítást, aztán elvégeztem másoknak is a házban. Valami mindig csurrant- cseppent érte. Később meg az orvosi gyakorlat vitt rá, hogy újra foglal­kozzam technikai kérdé­sekkel. Annyi elektro­mos berendezést haszná­lunk ma már, úgy érez­tem, nem lehetek meg, anélkül, hogy ne értsek hozzájuk. Innen aztán már igazán nem volt hosszú az út a rádiózá­sig. Ez még mindig nem magyarázza meg azt, hogy a saját maga passzióján túl még a fiatalok okta­tását és nevelését is vál­lalta. — Természetesen, ha csak magamat tekinte­ném ... De 1949-ben ke­rültem be az egyetemre. Ennek a társadalomnak köszönhetem, hogy tanul, hattam, hogy orvos lett belőlem. Mindig köteles­ségemnek fogom tartani, hogy kifejezzem és tör­lesszen! a hálámat. És mindezek mellett még a tanácstagsággal já­ró tennivalók is ... — Körzeti orvos va­gyok, szorosak a kapcso­lataim az emberekkel. A hivatásom kötelez, hogy törődjek az emberek egyéni gondjaival, a be­tegeim közérzetével. Sok­szor elég annyi segítség, nincs is másra szüksé­gük, mint hogy eligazítsa őket valaki, tanácsot ad­jon ügyes-bajos dolgaik­ban. Ez tehát nagyon jól összefér a munkámmal. Másfelől pedig a község vezetésének és a köz- egészségügynek egyaránt hasznára válik, ha min­den fontos kérdésről tá­jékozódom, s amikor a véleményemet kérik, nemcsak a külső szakér­tő, hanem a tanácstag szemével is látom a prob, lémákat. Ha egy kívánsága tel­jesülne, mi lenne az? — Vásároltunk tíz da­rab Junoszty rádióépítő­dobozt a felsőlajosi isko­lásoknak. Meglepett, hogy darabonként 250 forintba kerül. Ugyanezt a dobozt Moszkvában az úttörők áruházában fele ennyiért adják... Miért ne kap­hatnánk mi is az ilyesmit olcsóbban, magas keres­kedelmi haszon nélkül? Hiszen a fiataloknak kell. Hogy tanuljanak belőle. Nem luxuscikk. És mi a társadalom áldozatkészsé­géből fizetjük ... CT bben újra csak iga­““ za van dr. Mészá­ros Imrének. —r —ó A barátság követei voltunk „Dobro nam dosli! “ — köszöntött a tábla ben­nünket Zrenjanin határában. Az MHSZ megyei veze­tőségének gépkocsiján, repülő- és rakétamodellak, bő­röndök és egyéb technikai felszerelések között hat kecskeméti úttörő — Barna István, Szabó Sándor, Ba- ranyi István, Pócsi Sándor. Vörös Zoltán, Végh Ta­más — szeme csillant fel, amikor Kovács Pál, a cso­port technikai vezetője közölte, megpillantva a város helységnévtábláját: „Ezt a táblát keressük!” Néhány perc múlva már be is kanyarodtunk a Ju­goszláv Népi Technika zrenjanini szervezete székhá­zának udvarára, ahol az Október 2. Általános Iskola pionírjai és a Népi Technika vezetői nagy szeretettel fogadtak bennünket. Meghívásukra jöttünk, a gyerme­kek részére szervezett területi technikai verseny és szemle résztvevőiként, amit április 24—25-én tar­tottak meg. Nagy örömünkre szolgált, hogy a magyar úttörőket jugoszláv pionírok szülei látták vendégül. Perceik alatt akadt minden magyar fiúnak vendéglátó barátja, a jugoszláv kislányok azonban szomorúan, csalódottan vették tudomásul, hogy lánypajtások nem érkeztek Magyarországról. Vendéglátóink verseny előtt könnyű, szórakoztató programmal leptek meg bennünket: cowboy-filmet néztünk. A gyerekek jót derültek rajta, mert még sokáig emlegették, hogy a Vadnyugaton, úgy látszik, soha nem töltenek, mindig csak lőnek. Április 24-én, szombaton megkezdődött a komoly munka. A technikai versenyeket rádióépítő, repülő-, rakéta- és hajómodell-készítő, építészteohnikai és egyéb kategóriákban rendezték meg a zrenjanini sport- csarnokban. A versenyben a magyar úttörők is részt vettek. A repülő- és rakétamodellezők teljesí­tették a feladatokat, a rádiósok felikészültségét meg­haladta a tranzisztoros készülék megépítése. A róka­vadászaton azonban sikeresen szerepeltek. Délután a repülőmodellezők az A/l kategóriában versenyeztek, közepes eredményekkel. (A magyar lab­darúgó-válogatott ugyanebben az időben gyürkőzött a franciákkal, hasonló sikerre!) Kerékpáros KRESZ-versenyt is rendeztek. Ezek a versenyek jól szolgálják azt a törekvést, hogy min­den gyermek tudjon kerékpárral szabályosan köz­lekedni. A következő napon, vasárnap a versenyek elmé­leti szinten is folytatódtak. Feladatlapokat kellett ki­tölteni. Magyar nyelvű tesztlapok is voltaic, így a mi fiaink is versenyezhettek. Technikai, fizikai kérdések­ből ugyan nem sikerült jelesre vizsgázniuk, de igen tanulságos volt a versenynek ez a része is. A vasárnap délutánt a pajtások együtt töltötték a vendéglátó pionírokkal, a családok által szervezett programokon vettek részt. Mi, a vezetőkkel az együttműködés további bőví­tésének lehetőségeiről tárgyaltunk. Megállapodtunk abban, hogy a megyei úttörőtalálkozóra hat pionír és két vezető érkezik Kecskemétre. Felvetődött az út­törőcsapatok közötti cseretáborozás, a műszaki isme­reteket és gyakorlatokat oktató tanárok közötti kon­zultáció elindításának gondolata is. Ezekre a jövő év­ben talán már sor kerülhet. Bizony, gyorsan haladt az idő. Bár szívesen ma­radtunk volna még mindannyian, indulni kellett. Zrenjanini gyerekek gyűrűje vette körül gépkocsin­kat. Köztük ketten is voltak, akik a versenyeken első helyezést értek el, most mégsem örültek igazán an­nak, hogy kiharcolták a tartományi döntőn való rész­vételhez a jogot, mert annak az ideje egybeesik a kecskeméti megyei úttörőtalálkozóval. Amikor meg­kérdeztem őket, azt válaszolták, hogy inkább kecske­méti barátaikhoz jönnek, ha lehet. Még akkor is, ha le kell mondaniuk emiatt a sikerrel kecsegtető tar­tományi versenyeken való részvételről. Idegen gyerekek találkoztak pénteken, és igaz ba­rátok búcsúztak hétfőn. Ügy érezzük, jó követei vol­tunk a barátságnak. Pap István úttörő megyei elnök Találkozik az egyéni és a társadalmi érdek Hazánk közlekedésében egyre nagyobb szerepet kapnak a gépjárművek; napról napra növekszik mind a közületi, mind pedig a magángépkocsik száma. A közúti szállítás ugyanis sok esetben olcsóbb, mint a vasút, a magángépkocsipark pedig az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan bővül gyors ütemben. Ezek köztudott tények, mint ahogyan min­denki tapasztalhatja a megnövekedett forgalom­okozta kellemetlenségeket, sőt, veszélyeket is. A rádió­ban a hétfői baleseti statisztikából rendszeresen érte­sülhetünk ezekről a veszélyekről. Akár a gépjármű- vezetők, akár a gyalogosok könnyelműsködnek, s nem tartják be a rájuk vonatkozó közlekedésrendészeti szabályokat — a megnövekedett forgalomban súlyos baleseteket idézhetnek elő. A gépjárművezetők legfeljebb a figyelmetlenség, fegyelmezetlenség, vagy fáradtság miatt vétenek a szabályok ellen, ismerni azonban feltétlenül ismerik a KRESZ-t, hiszen a jogosítvány megszerzésének feltéte­le az éppen nem könnyű és igen szigorúan vett vizsga. A gyalogosokat azonban senki sem tanítja a közle­kedés szabályaira. Különösen sok gondot okoznak a közlekedésben a gyerekek, akik életkoruknál fogva tapasztalatlanabbak, könnyelműbbek és ezért gyak­rabban lesznek áldozatai a közúti baleseteknek. Ezen a gondon a fejlett országokban mindinkább in­tézményesen igyekeznek segítem. Nálunk is meg­történtek már az első lépések, s hihetőleg most újabb, fejlettebb fokra léptünk. A Magyar Honvédelmi Szö­vetség kezdeményezésére — a Művelődésügyi Minisz­térium egyetértésével, a Magyar Úttörők Szövetsége, a KISZ, a Pedagógus Szakszervezet és a Közúti Bale­setelhárítási Tanács támogatásával — iskolai gép­járműbarát szakkörök alakulnak országszerte. Ezekben a szakkörökben az ifjúságot úgynevezett közlekedési etikára neveljük. A közlekedésben tanú­sított helyes magatartás ugyanis bátran sorolható a társadalmi együttélés szabályai közé, hiszen egyaránt egyéni és társadalmi érdek a balesetek kiküszöbölése, a védekezés a tragédiák és károk ellen. A szakkörök azonban ennél többre hivatottak és többet is adnak az ifjúságnak. A technikai isme­retek ugyanis ma már részei az általános műveltség­nek. Nem is kell különösebben hangsúlyozni, meny­nyire érdeklődnek a gyerekek az autó iránt, milyen kedvvel sajátítják el a szükséges ismereteket és eköz­ben mennyire nem csupán a gépjárművel kapcsolatos tudásra tesznek szert, hanem ennél sokkal szélesebb körű és sokkal általánosabb műszaki ismereteket sze­reznek. A gépjárműbarát szakkörök alakítását a honvédelmi érdek is indokolta. A modern hadsereget a magasfokú gépesítés, a teljes motorizálás jellemzi. Ez megköveteli, hogy a hadsereg minél több tagja alkalmas legyen a különféle gépjárművek, harci jármüvek vezetésére és kezelésére. A Művelődésügyi Minisztérium és az MHSZ közös tervei szerint minél több általános és középiskolában ajánlatos megszervezni a honvédelmi jellegű szakkö­röket, tanfolyamokat. Ezeket úgy kell tekinteni, mint más iskolai szakköröket. Bács-Kiskun megyében már eddig is folytak ilyen jellegű próbálkozások. Igen szép példa rá a Kiskunmajsai Dózsa György Gimnáziumban évek óta működő szak­kör, amelyet Hudoba József tanár vezet igen lelkesen és eredményesen. Nemcsupán a gyalogosokra és ke­rékpárosokra vonatkozó közlekedési szabályokkal is­mertetik meg a tanulókat, hanem olyan színvonalas oktatásban részesítették őket, hogy számosán meg­szerezték a motorkerékpár-vezetői engedélyt, sőt, ta­valy a felsőbb osztályosok már személygépkjocsi-veze- töi vizsgát is tehettek. László József a megyei MHSZ-gépjárműiskola vezető jf

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom