Petőfi Népe, 1971. április (26. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-11 / 86. szám
Mit olyasnak a tizenötévesek? Az általános iskolát végzettek jelentős része az ifjúsági irodalom (pl. Verne) és a kötelező iskolai olvasmányok (pl. Mikszáth) ismeretével lép tovább. Egy részük közép- iíKolába kerül. Ezek a fiatalok egyrészt megőrzik korábbi érdeklődésüket, szívesen olvasnak kalandos, romantikus könyveket, másrészt elkezdenek tagogatózni, újat keresnek, próbálnak „felnőttek” lenni mint olvasók. Ezt a váltást ezt a változást szeretnénk megvilágítani a Kecskeméti Katona József Gimnázium egyik osztályának olvasmányait elemezve. A fiatalok közül sokan vonzódnak a színes, köny- nyű, romantikus történetekhez, szívesen olvasnak számukra eléggé ismeretlen korról, hősökről (pl. Verne: 15 éves kapitány, Dumas: A három testőr). Természetesen sokukhoz — az életkort figyelembe véve — a romantikus regények állnak közel. Többen olvasták Jókai és Victor Hugo regényeit. Az egyik tanuló arról is vall, hogy számára azért jelentett nagy élményt Hugo „A párizsi Notre-Da- me” elolvasása, mivel filmen is látta, s így sokkal elevenebben él maga előtt a regény sok alakja. Szeretik az életrajzi regényeket. Híres emberek érdekes élete pl. József Attiláé, több tanulót vonz. Néhányan - Arany János; mások Erkel élefrajzregé- nyét olvasták el. Van, aki Spartacusról, Nagy Sándorról, Claudius császárról olvasott. Fontosnak érezzük azt, hogy a fiatalok legjelentősebb magyar íróinkat ismerik, szeretik. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső legjobb műveit idézik. Érdekes, hogy sokan olvasnak verseket: Petőfit, Aranyt, Adyt, József Attilát, Radnótit. örvendetes a mai magyar irodalom iránti nagyobb érdeklődés. Németh László regényét, Illyés verseit, Szabó Pál művét, Sánta Ferenc Húsz óráját, Passuth László történeti regényeit, Tamási Áron Címeresek-jét olvasták. Meglepő (s egyben örvendetes, hogy az egyik versmondó Pilinszky János költeményeiről ír, a másik olvasta és részletesen ismerteti a Ha most lennék fiatal című antológiát. Újszerű a természettudományok iránti érdeklődés fokozódása. Régebben ritkán tapasztaltuk azt, hogy a középiskolák alsóbb osztályaiba járók már szakkönyveket forgattak. Az egyik tanuló Szekeres Általános és szervetlen kémiáját tanulmányozza, a másik Az atommag regényét, a harmadik a második világháború történetét. A világirodalom néhány nagy alkotóját is ismerik ez osztály tanulói. Az iskolai anyagon pl. Homéroszon és Shakespeare-n túl olvassák Goethét és Hemingwayt, Gravest és Solohovot Moraviát és Bulgákovot. A vázlatos és felületes mérleg készítésekor alig néhány esetben találkozunk igénytelenebb, szín- vonaltalanabb alkotásokkal (Dumas, Rejtő, Berke si). Csak egy osztályról írtunk. Csak egy alkalommal mértük fel, mit olvasnak. Mégis azt hisz- szük, hogy pozitívnak kell értékelnünk ez osztály szélesebb körű tájékozódását a magyar és a világirodalomban ez egyszeri felmérés alapján is. Szekér Endre Csák Gyufa: P est környéki, mesterséges tó partján heverész- tünk. Én a napon nyújtózkodtam, rokonom egy bokor árnyékában feküdt, félkönyékre dőlve. Rég voltam nála, s most, hogy lomjaim közt rábukkantam egy neki szánt, faragott pipára, eszembe jutott és kirándultam hozzá. A tó ugyan mesterséges — téglagyár mellett keletkezett gödör —, de olyan régi, hogy már természetesnek hat. Bokrok, cserjék koronázzák a partszegélyt, s egyik oldalát ellepte a sás és a nád is. A helyi horgászszövetség tulajdona a tavacska, s öreg rokonom a halőr. — Emezt meg majd eladom — mutatta fel a régebbi pipát. —• Egyszer njár kérték — részletre. Három tízesért vettem, tavaly. Ámbár... lehet, hogy meggondolom. — Szabad itt fürödni? — Nincsen rá rendelet, én meg: engedem. Amoda menj, nádközeibe. Itt hirtelen mélyül. A nádhoz közeli partszakasz omladékos volt. Nagyon magasra emelkedett, a mederbe zuhanó óriási rögdarabok azonban lejtőt képeztek, s öt—hat méterre be lehetett gyalogolni a tóba. Lubickolás közben egyszer csak megkarcolta valami a kezem. Különösnek sejtett, nagy tárgyat tapogattam ki, s üggyel-bajjal sikerült is megmozdítanom. Minden oldalról zárt vesszőkosár volt, olyan súlyú, hogy nem tudtam a vízből kiemelni. Hasadékain be- kúkucskálva tucatnyi jókora pontyot láttam. A kosárhoz madzag volt kötve, ami a partra, egy fűzfabokor tövéhez vezetett. Innen egy másik spárgán tapogatózva, félig pocsolyába ágyazott, csorba vasfazékhoz jutottam. A fazékban nagy csomó rák mászott egymáson. P gyszercsak mozogni kezdett a bozót, és kister- ^ metű, szőrmék képű ember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt. — Maga itt rákász? — kérdeztem. A kis ember közelebb mozdult. — Hogy lehet ezeket fogni? — érdeklődtem tovább. — Húsra jön — dörmögte a Tolsztoj-kinézetű alak, egyben zsebébe nyúlt, s parányi, mócsingos húsfoszlányokat szórt a vízbe. — Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön. — Maga kicsoda? — dörrent ekkor az öregem hangja. Fent állt a meredek, háromméteres parton és nagyon mérgesnek látszott. A kis ember megrettenve, behúzott nyakkal pislogott felfelé. — Van igazolványa? — Rákot fogok.:: — mormolta az idegen. — Itt nem lehet. Meg ne lássam máskor! — Nekem lehet — mondta emeltebb hangon a rákász. — Az államnak fogom. Ezen tűnődött kissé az öregem, majd ismét rászólt. — Mutassa az igazolványt. Nézd meg! — tette hozzá, engem utasítva. A fura kis alak kettéhajtott, szürke kartonlapot nyújtott át. Olyan cédula volt, amit repülőkön szállított csomagokra szoktak kötni. Mindössze egy hatjegyű számot láttam rajta, s a repülőtársaság emblémáját. — Na? — sürgetett az öregem, mert sokallta vizsgálódásomat. — Rendben van ez — szóltam lassan és összehajtva vis&zanyújtottam az „igazolványt”. Közben figyeltem Öntevékeny művészeti együttesek sikerei A FOGYASZTÁSI és értékesítő szövetkezetek kebelében az országban mintegy száz néptáncegyüttes, kórus működik, körülbelül ezer taggal. Tevékenységük jelentős a falvak, városok kulturális életében; elsősorban a szövetkezeti rendezvényeken szerepelnek, de fellépnek sok más egyéb társadalmi esemény alkalmából, ünnepi műsorokban is. A képzett művészeti vezetők által irányított népi együtteseknek komoly repertoárjuk van, tájaik népi tánchagyományainak, népszokásainak feldolgozásával egész estét betöltő műsorokat is adnak. Az elmúlt évben lehetőség nyílt arra, hogy a legjobbak a Balaton mentén rendezett, nagyszabású országos találkozón nemzetközi közönség előtt mutatkozhassanak be. Ezen a seregszemlén, valamennyi megyét képviselve, 23 általános fogyasztási szövetkezeti együttes lépett fel, három előadáson. A szövetkezetek öntevékeny művészeti együtteseinek híre már évekkel ezelőtt túljutott az ország határain, s az elmúlt évben is sok külföldi meghívásnak tettek eleget. A sárospataki Bodrog táncegyüttes például a bécsi farsangon, majd ezt követően Csehszlovákiában szerepelt. A gyulai Körös együttes a bulgáriai Haskovóban rendezett fesztiválon lépett fel, s szerepelt Romániában, Aradon is. A marcali fogyasztási szövetkezet mesztegnyői Berzsenyi együttese két hétig turnézott Lengyelországban. BÁCS MEGYÉBŐL az érsekcsanádiak, a kiskőrösiek a szomszédos Jugoszláviában mutatták be programjukat, a zágrábi folklórfesztiválön. A paksiak népi együttese és a «'Hord ^újhelyi Hegyalja táncegyüttes Franciaorsz-' tn Járt. A kapuvári szövetkezet népi együttese Svédországban adott ízelítőt a rábaközi népi táncokból. A hevesi szövetkezetek összeg vont művészegyüttese még távolabb jutott el: a Szovjetunió sok ezer kilométerre levő részébe, a Csuvas Szocialista Köztársaságba. A csornai szövetkezeti együttes ausztriai vendégszereplésen járt. AZ IDÉN IS nagy az érdeklődés külföldön a magyar fogyasztási szövetkezetek művészeti csoportjainak produkciói iránt. Ismét meghívás érkezett Zágrábból, s elküldte nevezését a gyulai Körös együttes a Nizzában rendezendő nemzetközi néptáncfesztiválra. A szekszárdi szövetkezeti táncegyüttes Franciaországba készül, ahol nemzetközi fesztiválon lép fel, hogy csak néhányat említsünk a gazdagnak ígérkező idei programból. A fogyasztási szövetkezetek öntevékeny művész- csoportjai — további fejlődésük érdeékben — nem maradnak el az idén sem az itthoni találkozókról, fesztiválokról, vetélkedőkről. Somogybán augusztusban tizenegyedszer rendezik meg a szövetkezeti néptáncosok találkozóját. Az idén harmadízben kerül sor a szövetkezeti dalosok országos találkozójára (ezúttal Szolnokon), amelyre 33 női, férfi- és vegyes kórus nevezett be, másfélezer dalosával. A fogyasztási szövetkezetek irodalmi színpadai sikerrel szerepelnek a Magyar Rádió „Szóljatok, szép szavak” országos vetélkedőjében. A SOK szereplésért, a szép sikkekért a társadalmi elismerés sem marad el: több együttes kapta meg az elmúlt évben is a „Kiváló együttes” címet; így például a szolnoki Kodály-kórus, a siófoki Balaton együttes, a paksi ÁFÉSZ madocsai művészcsoportja, c már másodízben jutalmazták ezzel a kitüntetéssel ■i mátészalkai cigánvtáncosokat, valamint a gyulai Körös néptáncegyüttest. Török Györgyné az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közönyös volt. — Hogy lenne rendbe! — replikázott fentről az öreg. — Ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel — kapta elő a magáét. — De ő állami rákász — feleltem nyugodtan. — Neki másmilyen van. — Le van pecsételve? — nyugtalankodott tovább az öregem. — Le — bólintottam. — Na, nézzük, hogy csinálja — szóltam a hallgatag rákászra. Eltette a kartonlapot, aztán felgyűrte nadrágja szárát, s vízbe gázolt, majd lemerített két markával húzott egy hosszút, s mikorra kiemelte, három kis rák csüngött rajta. A fazékba seperte őket, aztán újra víz alá nyúlt. E közben az öregem alkalmas pontot keresve lemászott és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát. — Hát halat mivel fog? — kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett fel. — Én csak rákot fogok. — Aha! — kapott a szón rokonom. — Mit tudni, nem fog-e halakat is!? — Csak rákot... — De ha — mondjuk — halat is fogna, azt mivel csinálná? Bátorítóan ráhunyorítottam. Sejtettem, hogy analfabéta, s maga sem tudja, mit tartalmaz az „igazolvány” — amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől kapott —, de feltettem, hogy látott, amikor kosarára bukkantam. Abból, hogy eddig nem szóltam, jóindulatomat kellett kiolvasnia. Így is volt. Ö is vigyorintott egy furcsát, s azt mondta: — Hát... Azt is lehet — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta Ingét, görcsöt kötött két ujjúra, s a gallérba húzott madzaggal elkötötte a nyakát is, aztán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga így nem sokat fog — legyintett rokonom megkönnyebbülten, és újra tömte a pipát. — Ebből él? — faggattam a szőrmákot. — Meg madárból. — Azt hogy fogja? Most már ő is megnyugodott, s kirázogatva ingét, a partra terítette, aztán leguggolt, fejét két térde közé szorította és füttyszerű hangokat hallatott.- — Frü-prü-prü, pii-pii, prü-prü ... A sajátos, madár-morsejelre, válasz érkezett valahonnan a nádasból. — De hogy fogja meg? — gézzel. Villámgyorsan kaszáló mozdulatot tett, jelezve, hogy így— Hol tanulta? — kérdeztem hitetlenkedve. — Apámtól. — Melyik vidéken? — Nagysárrét. Pöfékelő rokonomra pillantott, s alázatosan kérdezte. — Nem adna egy pipa dohányt? Rokonom átnyújtotta a zacskót. A sárréti ember sodort és jóízűen fújta a füstöt. Feketére égett, csontokra feszült arcbőrén nagy-nagy nyugalom honolt. — De jó ízű ez, te — sóhajtott ismét a rokonom, s maga elé tartva, újólag körtecsodálta a pipát, úgy, hogy a rákász is lássa, hadd irigyelje... Attól féltem; sírnom kell, ezért gyorsan legug- goitam, térdem közé szorítottam a fejem és utánoztam a madárnyelvűt: — Prü-prü-prü, pii-pii, prü-prü::; Klossy Irén: Ilúsvét
