Petőfi Népe, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-21 / 68. szám
Garai Gábor: Ketten az őrségen A Tanácsköztársaság végső napjaiból — Nekem, törvény volt, törhetetlen, neked csak elhatározás. A bukásod neked kudarc volt csak, nekem, sötét, tengernyi gyász. Te mit kockáztattál? A híred, s házad? Meglehet. Nekem se hírem, se nevem, se házam, én föltettem az életem. Föltettem az egyetlenegyet, a már vissza nem válthatót. Ha vesztek, nem vár haza engem se kenyér, se remény, se csók. Szerettelek. Váltadon vittél, hogy sebeimből folyt a vér. Most magad mented: mért maradnál, ha itt már minden véget ér! Szerettelek. Jól verekedtél, míg víg, dicsőséges volt a harc. Te nem vagy áruló, csak gyáva, nem ölsz, csak menekülsz, ha csalsz. Hallod! A bosszuló fehérek ütege már itt dübörög. Hát fuss el! Én a napba néztem, s elvétem majd, ha rádlövök. Fodor András: Honvágy Minden úton felétek jöttem, tudtam, hogy rátok kell találnom. Szelid saraglya: domboldal az églen, esteli fény a fákon. Fentiről, a fakorlát mellől elindul valaki, integet. Szemében rejtett izgalom. Nem kérdez, csak vezet. Sürög az udvar. Hova is jöttem? Valami régi lakodalomba? Kezemet rázzák tisztes öregek, köszönnek sorba. Egy lány virágot ád, pirult arcát arcomon érzem. Most súgja meg. hogy vőfélye leszek. Karonfogva kísérjem. Szemek vigyázó tükre, bizalom körómsűrült parázsa. Talán így röppent föl a lélek tekintetektől gyúlva lángra. Találkoztunk már. Ezek az arcok valahonnét mindig figyeltek. Minden kis részleten feleszmél bennem az elfelejtett Egy ferde váll. egy sartófeszüléaő nyak büszke rajza. Emlékszem rá, a pilleívű szájra, mézszínű hajra. Én jártam már ezen a tájon, abban a télben is jártam egyszer. Deres tarlóval homlokán szigorú szépen néz egy öregember. Rokonaimtól hogyan búcsúzzam? Mennék. Nem tudok mégse. A halsiklású asszony derekán is marasztalás kötése. Már kél, már visszasajog a honvágy: jövök még! — hirdeti váltig. Lombok alól a fénydelejes arcok bogárzó csendje világlik. Lódul velem az út, az ég megzendült érckorongja. Mi ez a bongás? Hová repülünk ? Mesébe? Gyerekkoromba? Fekete bolyháit az éj ködök hamvába ejti. Lehet-e mámor csodálatosabb, mint céltalan örvény suhataga közt is egymást keresni? Gyárfás Endro: Kővilág ( Hercego v inában) A földnek itt már holdja sincs, csak néhány négyszögöl. Morzsák a sziklafogsoron. A szenteltvíz, ha volna itt, valóban áldana; ős-szomjat oltana. Kövekkel védik a kőtől a földet, köveken szülnek és kövekkel ölnek, kőforma súlyos felleget imádnak, hallgatnak mint a kő. Nem is köszönnek ha elballag a kőpalánkok mellett rakéta-mankón a huszadik század. T*f ■ 1 rw r ■ ■ 1 Fii „Uj emberu uj világ A 10. paragrafus AZ 1919. március 21-én győzedelmeskedő proletárdiktatúra vezető testületé, a Forradalmi Kormányzótanács egy nappal a hatalomátvétel után intézkedett a színházak államosításáról, a magánkézben levő muzeális kincsek összeírásáról. A XXXV. számú rendelet, március 28-án elrendelte az összes oktatási és nevelési intézmények köztulajdonba vételét. Az Iskolai Reformbizottság hetek alatt kidolgozta az egész oktatásügyet új alapokra helyező tanügyi elveket. „A legelemibb ismeretektől kezdve a legmagasabb rendű tudományokig a proletariátus számára hozzáférhetővé kell tenni — hangoztatták — az emberi megismerés egész területét.” Igen nagy fontosságot tulajdonítottak a könyvkiadás javításának. Balázs Béla, a Közoktatásügyi Népbizfosság programját ismertetve kijelentette: „A kommunista kormány páratlanul nagy pedagógiai felelősséget érez a tekintetben, hogy a még minden kultúrától érintetlen proletártömegeket milyen irodalomhoz juttassa először.” A Magyar Szocialista Szövetségek Tanácsa alkotmányának 10. paragrafusa így összegezte a művelődéspolitikai törekvéseket, célkitűzéseket: „A Tanácsköztársaság megnyitja a dolgozók előtt a műveltség tényleges megszerzésének lehetőségét.” Ezt az alkotmányt ugyanaznap hozták nyilvánosságra, amikor meghirdették az általános választásokat. 1919. április 7-én minden korábbinál jóval nagyobb számban az urnák elé járuló választók „igen” szavazatukkal azt a programot helyeselték, amelyik azt hirdette:,, a tudás hatalom”. És a nehéz körülmények ellenére országszerte dolgoztak, szorgoskodtak a tervek mielőbbi valóra váltása, a feltételek, a lehetőségek megteremtése érdekében. KECSKEMÉTET példaként emlegették. Többször előfordult, hogy központi intézményeik vezető munkatársai csak azért utaztak a hírős városba, hogy az itteni tapasztalatok országos meghonosításáról tanácskozzanak. A direktórium, a helyi tanács tagjai saját bőrükön tapasztalhatták, saját életükkel példázták: a műveltség embernövesztő, látóhatártágító szerepét. Többségük értelmi belátás útján jutott el a tudatos állásfoglalásig, a bátor, forradalmi tettek vállalásáig. Napról napra hirdették, hogy a szilárd ismereteken nyugvó öntudat, a forradalmi hit, a műveltség a szocialista társadalom felépítéséhez nélkülözhetetlen. Hosz- szabb ideig csak a célokat, a helyes módszereket felismerő és vállaló néppel egyetértésiben lehet kormányozni, előrehaladni. Indulatos érvekkel, bölcs példákkal bizonyították, hogy a gazdasági egyenlőség még nem szocializmus. Ha a kétkezi dolgozók, a fejmunkások valamennyien szükségesnek érzik egy- egy könyv elolvasását, hangverseny meghallgatását, ha gyönyörködnek a természet szépségeiben, szobrokban, elvetik a lágy kuplékat, a revolve- res moziirodalmat; akkor múlik el végképp a szegénység — hirdették meg nem szűnő buzgalommal. MINDENKI értelmesen töltse el szabad idejét — ezt akarták. Ezért foglalkozott a papírhiánnyal bajlódó Magyar Alföld terjedelmes cikkekben a nép művelésének elvi és gyakorlati gondjaival. Nem tűrték, hogy „tetszetős vagy nyomós érvekkel”, indokokkal háttérbe szorítsanak halaszthatatlan kulturális teendőket. „Most, a proletárdiktatúra idején értelmetlenül hangzik annak kijelentése, hogy ilyen hatalmas kulturális ügy pénzhiány miatt nem valósulhat meg” — írta egy ügy kapcsán 1919. június 19- én a munkáslap. Pártunk és kormányunk maradéktalanul magáénak vallja a Tanácsköztársaság örökségét. HA OLYAN elvi tisztasággal, következetességgel, felkészültséggel, társadalmi felelősségtudattal dolgozunk a továbbiakban, mint Tóth László, Buday Dezső, Berkes Ferenc és mások, a Tanács- köztársaság helyi vezetői, akkor szolgáljuk leghívebben emléküket, gyorsítjuk a „szocializmus magasabb szinten történő építését. Heltai Nándor Két könyv Uitz Béla 1919-es plakátja a párizsi kommünről Könyvtárakat kitevő irodalma van már az éppen száz évvel ezelőtt, 1871. március 18-án győzelemre jutott párizsi kommünnek. A „téma” azonban ma sem merült még ki, s ha napjainkban is írnak róla, az nem csupán abból az elgondolásból adódik, hogy más szempontok alapján közelítsék meg a szerzők a korabeli eseményeiket, más értelmezést adjanak a száz esztendővel ezielőtt Párizsban lezajlott forradalomnak, hanem, mert ma is tudunk újat, eredetit mondani azokról a forró napokról. Ma is fel-felbuk- kannalk vallomások, levelek, a levéltárákban eddig lappangott, közvetlen hangú tudósítások, amelyekből a világtörténelmi jelentőségű események forró leheleté csap meg bennünket. A centenárium alkalmából hazánkban is több, a párizsi kommünnel foglalkozó, azzal kapcsolatos kiadvány látott napvilágot. Ezek közül emeltünk most ki kettőt. Mindkettőt a Kossuth Könyvkiadó adta ki. Az egyik: Marx, Engels, Lenin a párizsi kommünről, a másik pedig: Magyar szemtanúk a párizsi kommünről. A tudományos szocializmus klasszikusai igen mélyrehatóan és alapos elemzéssel taglalták a kommun tanulságait, fényt vetve írásaikban annak előzményeire, s a nemzetközi munkásmozgalomra tett hatására is. Itt természetesen nincs megfelelő helyünk arra — s nem is vagyunk illetékesek rá —, hogy Marx, Engels és Lenin ebben a kötetben összegyűjtött tanulmányait elemezzük. Kétségtelen azonban, hogy akik a munkásmozgalom történetét tanulmányozzák, igen nagy haszonnal forgathatják ezt a könyvet. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a kiadványban összegyűjtött írások, tanulmányok és levelek nem először jelennék meg magyar nyelven, de így egységesítve, a „témához igazítva”, úgy véljük, először vehetjük kezünkbe a klasszikusak ilyen írásait. Rendkívül érdekesek azok a fogalmazványok, amelyeket Marx vetett papírra a kommün „másnapján”, pontosabban 1871 áprilisában; Polgárháború Francia- országban cím alatt. Mindenesetre — aki kicsit is jártas Marx életművében, ismeri azokat, annak nem szükséges mn avar ázni — itt ts. ezekben a fogalmazványokban is tapasztalható Marxnak az a hallatlan tájékozottsága, az aprólékos, de fontos részletekre is kiterjedő ismerete. Ez pedig nem volt könnyű, mindössze alig egy hónappal az események után. Marxnak ez a képessége a nagy harcostársat és barátot is csodálkozásra, elismerésre késztette: „... A Polgárháború Franciaországban kiváló példája a szerző bámulatos ... képességének, amellyel nagy történelmi események jellegét, horderejét és szükségszerű következményeit világosan felfogja olyan időpontban, amikor ezek az események még a szemünk előtt játszódnak, vagy épphogy lezajlottak...” — írja Engels az említett mű 1891-es kiadása előszavában. De hogy ő maga is nem kevésbé látott tisztán, arról különböző helyekre írott leveleiből győződhetünk meg. Ezekből a levelekből — többek között az édesanyjához írott, Bernsteinhez, Pattenhez küldött leveleiből — egész csokorravalót olvashatunk a kötetben, s mellettük ott találjuk Engelsnek később a kommünről írott cikkeit, emlékezéseit és egyéb írásait is. Hogy Leninnek, az első győzelmes proletárforra- dalom atyjának mit jelentettek ezek az írások, egyáltalán a párizsi kommün tapasztalatai, azt is ebből a könyvből tudjuk meg. Elegendő talán, ha itt Lenin írásai közül — amelyeket a kötetben találunk — csupán egyet említsünk meg: A kommün tanulságai című tanulmányt. A másik könyv vékonyabb, de hasonlóan izgalmas olvasmány. Ebben magyar szemtanúk vallanak a kommünről, közöttük olyan ember, mint Frankel Leó, akit Marx barátjának nevezett, s aki a kommün munkaügyi minisztere volt Párizsban. Az ő írásain, levelein kívül azonban ott találjuk a mostani kiadvány lapjain Borostyám Nándor, Sz. Török János, Ugrón Gábor, Szederkényi Nándor és Bényei István írásait a kommünről, vagy az azzal kapcsolatos értesüléseikről, beszélgetéseikről. Ha csupán ezt a két könyvet nézzük, akkor is azt mondhatjuk, hogy a magyar könyvkiadás méltón tisztelgett a száz évvel ezelőtti történelmi esemény emléke előtt. G. E.
