Petőfi Népe, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-19 / 42. szám

1971. február 19. péntek A statisztika tükrében Két évtized alatt 27 ezer lakás A megye lakásállománya 1949 és 1960 között mind­össze 7600-zal növekedett, de később a lakásépítési tevékenység megélénkült. Az utolsó tíz év alatt kö­zel 19 ezerrel gyarapodott a lakások száma. Ezek 70 százaléka a városokban épült. A fejlődést kedve­zően segítette elő — rész­ben OTP-kölcsönök igény- bevételével — a megye la­kossága. Az 1960 óta épült új lakások 71 százaléka, magánerőből, elsősorban családi házak formájában létesült. Rontotta a hely­zetet, hogy 1960 és 1969 között mintegy ötezer j használhatatlanná vált la­kást kellett lebontani, de műszakilag még ennél na­gyobb arányú szanálás is indokolt lett volna. Vannak kedvező tenden­ciák is. Javult például a laksűrűség. Míg a megye városaiban 100 lakásban 1960-ban 350-en, 1970. ja­nuár 1-én átlagosan csak 309-en laktak. A községek­ben a 100 lakásra jutó la­kók száma 342-ről 300-ra csökkent. A megye 303 fős átlagos laksűrűsége tehát kedvezőbb, mint az orszá­gos vidéki átlag, amely szerint 100 lakásban 332 lakos él. Növekedett az újonnan épített lakások nagysága és javult felszereltsége is. Az 1960-ban épített lakások­nak még csak kétharmada volt kettő és több szobás, 1969-ben pedig már 85 százaléka. A villannyal va­ló ellátottságuk 87-ről 99 százalékra, a vízvezetékkel mértékben az egészségügyi beruházás, melynek ará­nya a tanácsi kommunális Villany és gáz Megyénkben 1945 előtt a városokban és mindössze 46 községben volt villany- világítás, amely a közsé­gek felét sem tette ki. A felszabadulás után nagy beruházásoknál csak 7, nö­vekedési üteme pedig mindössze 2 százalék volt. higanygőz-lámpatestek ará­nya, a közvilágítási háló­zat hossza pedig 26 száza­lékkal növekedett. A ház­tartások havonkénti átla­gos villamos energia fel­HfaTARTMOKNAK ÓVHATOTT __ Mindenki a saját portáján • • • •» * A « y való felszereltségük 29-ről 60 százalékra javult. A vá­rosokban a vízvezetékkel felszerelt új lakások ará­nya 1969-ben meghaladta a 84 százalékot. Az országos mögött Az egy lakosra jutó kommunális beruházások értéke Bács megyében el­maradt az országos átlag­tól. Az 1961—65. években átlagosan a megyében 2563 forint, míg országosan 4216 forint jutott e célokra. Az 1966—68. években az egy lakosra jutó kommunális beruházások értéke a me­gyében 2019 forint, orszá­gosan pedig 3122 forint volt. Az 1966—69 évek beru­házásaiból a legjelentősebb részt — 36 százalékot — a lakásépítés képviselte. A növékedés üteme évenként átlagosan 9 százalékra te­hető. Nem nőtt a kívánt Ilyen lesz az új víztorony v . , erőfeszítésekkel indult meg 1 a további villamosítás. Részben központi, részben községfejlesztési alapból és a lakosság hozzájárulásá­val 1962-ig a még hátra­lévő 62 községbe is beve­zették a villanyt. Ez azon­ban nem jelenti a villamo­sítás befejezését. A külte­rületen, tanyákon élő em­berek nagy része még ma is nélkülözi a villanyvilá­gítást. A települések közvilágí­tásának javulását mutatja, hogy 1962 és 1969 között a községekben több mint hétszeresére, a városokban több mint kétszeresére nőtt a korszerű fénycsöves és használása pedig 16-ról 31 kilowattórára növekedett. A megye területén veze­tékes gáz 1960-ban egye­dül Baján volt. 1962-ben az Alföldön nagy mennyi­ségű és jó minőségű föld­gázt találtak. A fővezeték Kecskemét közelében hú­zódik el, így lehetővé vált a városnak a hálózatba való bekapcsolása. 1969- ben Kecskeméten már 2540 lakás volt földgázzal ellát­va. Az elmúlt tíz év alatt erőteljesen fejlődött a pro- pánbután-gázellátás is. 1969-ben 81 ezer háztar­tásban használtak palackos gázt, közel hatszor annyi­an, mint 1963-ban. Víz már van — csatorna kevés A vízhálózatba bekap­csolt lakások száma a me­gyében 1962-től 1969-ig kö­zel két és félszeresére nö­vekedett. Jelentősen gyara­podott az artézi és fúrott kutakból táplált közkifo­lyók száma is. 1969-ben mintegy háromezer közki­folyó volt megyénk terü­letén, közel háromszor annyi, mint hat évvel ko­rábban. . A megyében 1961 végén 205 kilométer volt a víz­vezeték-hálózat hossza, u^anakkor a csatornahá­lózaté csak 70 kilométer. Ez utóbbi 1960-tól 1965-ig mindössze 30 kilométerrel bővült, a következő négy évben azonban több mint 64 kilométer hosszú csa­tornát építettek. A megye településeinek jelenlegi csatornázottsága a jelentős fejlődés ellenére sem kie­légítő, és nem felel meg a korszerű igényeknek. A fürdőszobával nem rendelkezők részére igen fontos, hogy a településen tisztasági fürdő legyen. 1969 végén az öt városban és mindössze 9 községben volt tisztasági fürdő, ösz- szesen 855 hellyel. Ilyen tekintetben még sok a tennivaló. Dr. Sántha Józsefné Leírtuk már nem egy­szer: falvaink nagy ré­sze rohamosan városia­sodig Sokszor nem is annyira külsőségeiben, inkább igényeiben. Ez egyebek között azt je­lenti, hogy a szolgáltató hálózat fejlődése képte­len lépést tartani a hat­ványozódó követelmé­nyekkel. Holott statiszti­kák bizonyítják, hogy a falusi lakosság fogyasz­tási skálája mindinkább közeledik a városon élő­kéhez. Hogy csak néhány alapvető tényezőre utal­junk: a falusiak építkez­nek, háztartási gépeket vásárolnak, gépjárművek­kel gyarapodnak. Mindez feltételezi a helyi építő- kapacitás, továbbá a ja­vító-karbantartó részle­gek fejlesztését. Ahol a kisipari szövet­kezetek lassabban moz­dulnak a szükségesnél, ott többnyire a helyi tsz- ek jótékony kezdemé­nyezése tapasztalható. Méltán, hiszen manapság már minden valamirevaló közös gazdaságban töb- bé-kevésbé jól felszerelt gépműhely található. Egyértelműen üdvözölni lehet, ha itt a tagság részére is végeznek szol­gáltatást. Ügyszintén azt is, ha az építőbrigádok nemcsak istállókat hoz­nak tető alá, de a tagság részére családi házak ki­vitelezését is vállalják. Sőt, mindezt megtehetik a faluban élő kívülállók részére is. A baj ott kezdődik, ha ezen a ponton nem tud­nak — vagy nem akar­nak — megállni a gaz­daságok. Hanem — vér­szemet kapva a kezdeti sikerektől — távoleső helységekben vállalnak munkát, sőt még a se­gédüzemi részlegeket is áttelepítik. Azzal, a tag­ság előtt is kinyilvání­tott, vermes reményke­déssel, hogy „most fog­juk meg az isten lá­bát ...” S nem sokkal ezután értetlenül csodál­koznak, hogy a kezdeti haszon elapad, sőt nye­reség helyett inkább rá­fizetést kell elkönyvelni. Mert ilyen esetben egyik napról a másikra kiütkö­zik a technikai felsze­reltség, továbbá a szak­értelem hiányossága, az ellenőrzés, az anyagellá­tás kuszává, áttekinthe­tetlenné válik, s azt is meg kel) mondani, hogy az indokoltnál jóval ma­gasabb bérek kifizetése sem használ az ügynek. De ne csak általános­ságban beszéljünk! Kecs­kemét leninvárosi bérhá­zainak lakói hosszú tör­ténetekkel tudnának elő­állni a gázfűtés felszere­lését illetően, amit az egyik kiskőrösi járásbeli tsz vállalt el. Még a múlt cv augusztusának végén felvonult, ám még január végén is a hideg cserépkályha mellett di­deregtek az egyik ház lakói, már ott, ahol nem dobták ki a cserépkály­hát ... A kérdés persze úgy is felvetődik, hogy miért nem az ilyen mun­kára alkalmasabb válla­lat, vagy szövetkezet fej­leszti gázszerelő részle­gét. Más: összerombolt fa­lusi középületek és épü­letfelújítások tudnának regélni a negyedik vagy ötödik faluból odavető­dött tsz-építőbrigádok lelkiismeretlen, hanyag munkájáról. Az érdekes az, hogy ugyanezek az együttesek a saját falu­jukban megbízható, kor­rekt munkát végeznek — az ismerősök, barátok, rokonok évtizedekre szó­ló utólagos „meójának” súlya alatt. Az ilyen kalandokból keserű szájízzel ébrednek a tsz-ek — és százezrek­re rúgó veszteséggel. Okulnak is — immár a saját kárukon. Ám a mostanában „kezdemé­nyezők” sem mennek a szomszédba a képtelen­nél képtelenebb ötlete­kért. Az egyik Duna menti tsz például nemré­giben ablakpucoló segéd­üzemet kívánt létrehoz­ni — Kecskeméten. Itt toborozták volna az al­kalmazottakat is. A vá­rosi hatóságok elővigyá­zatosságán múlott, hogy kérelmükkel eltanácsol­ták őket. Elöljárójában a tsz-ek helyi szolgáltató kedvét, kezdeményezéseit dicsér­tük. S ennek kiszélesíté­sére buzdítanánk tovább­ra is. De csak — hely­ben! Amíg ugyanis jócs­kán van söpörnivaló a saját portán, addig tel­jesen felesleges és cél­szerűtlen távoli portákat felkeresni. H. D. Kibírjuk holnapig Hírül adtuk már. hogy a Bács-Kiskun megyei Ter­vező Vállalat dolgozói a kecskeméti Budai kapunál létesítendő 3000 köbméteres víztorony számításait megelőző műszaki tennivalóit végzik. Mint megtud tűk, a Benkó Ferenc tervei alapján készülő monu mentális építmény kiviteli tervei jórészt már késze állnak. Érdekesség egyébként, hogy a sokoldalú tor vezői munkát a Gépipari és Automatizálási Főisko’ számítógépei is segítik. Képünk már a jövőbe muta ilyen lesz elkészülte után Kecskemét új víztornya. (Tóth Sándor felvétele) Akkor már harmadik napja alig ettünk. — Szerezzünk valami ha­rapni valót! — indítványoz­tam Tóninak, amint fárad­tan beverésztünk a padlá­son. Friss széna helyettesí­tette az ágyat. Tóni erőt akart önteni be­lém. Jobban bírta az éhsé­get nálam. Ezt mondta: — Kibírjuk holnapig. Csak feküdtünk hát to­I vább. az átmelegedett tető- ] cserepek alatt, néztük az egyre megnyúló árnyakat, hallgattuk a falu zaját: ’okérnvikorgást, kutyacsa- h last a tyúkok károgását, n dacok röfögését, asszony- ” hálást. '^gysZercSak Tóni felkere­kít, azt mondta átmegy •.zomszédba. A szomszédék lányával „szűrte össze a levet” teg­nap este óta. Délelőtt az a lomáson, rakodás közben el­mesélte a tegnapi este rész­leteit. A pikánsabb részle­teket is. Akkor megkérdeztem tő­le: — És lelkileg? Milyen? Jót nevetett ezen a kér­désen. Átment hát a szomszédba. Ott maradtam egyedül is­mét, fejem alatt zsibbadó tenyeremmel, éhesen korgó gyomrommal és messzire űzött álmaimmal. „Kibírjuk holnapig” — csengett visz- sza bennem a biztatása, és félhangosan motyogtam magamnak: kibírjuk, per­sze. Hisz holnap fizet a vasút, ahová egy hete be­álltunk rakodónak, nagy „világcsavargásunk” köze­pette, céltalan utunk egyik állomásán, ebben a déldu­nántúli faluban. Nem sokkal a háború után történt. Hős nékoszis- ták, összevesztünk a sze­rintünk „dekadens” polgá­ri kollégiumi vezetéssel, s bosszúból a világgá menést választottuk. Persze közrejátszottak ebben másfajta csalódások is. Három hete kóboroltunk már Aludtunk a szeptem­ber végi ég alatt kukorica­földön, dinnyét loptunk, áztattuk a lábunkat a Su- govicában, betévedtünk fa­lusi lakodalomba... Elmélázásaimban egyre megzavart az éhség. Köve-- telőzött, lázadozott a gyom­rom. Egyszercsak hallom a szomszédasszony hangját: — Vegyen még, Tóni­kám! Talpraugrok, s máris mozdul az egyik cserép a feléjük eső oldalon. A ha- sadékon át látom, hogy egy tálból valami süteményfé­léből kínálja társamat a lány anyja, azé a lányé, akinek délelőtt a lelkivilá­ga felől érdeklődtem. Látom, Tóni nem kéreti magát. Vesz. És eszi. Ösz- szefutott a nyál a szám­ban. A gyomrom majdnem elordította magát, hogy „itt vagyok ám én is!” És Tónit újra kínálják, kedvesen, a lány is, anyja is. És ő vesz. És eszik. És én nézem. És megbolondu­lok a méregtől, hogy gyá­va vagyok, mert nem ro­hanok le a létrán, s nem megyek oda valami ürügy- ■ gyei. Már éppen le akarok fe­küdni újra, hogy ne kínoz­zam tovább magam, ami­kor hirtelen azt mondja a lány anyja: — Tessék, vigyen a ba­rátjának is! Örültem, hogy Tóni nem kérette magát, vett a sü­teményből, méghozzá nem is egy darabob

Next

/
Oldalképek
Tartalom