Petőfi Népe, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-23 / 45. szám

1971. február 23, kedd B. oldal JÓL BEVÁLT PÁRTOKTATÁSI FORMA Speciális kollégiumok Nagy a forgalom az MSZMP Bács-Kiskun me­gyei Bizottságának Oktatási Igazgatóságán. Napközben a bentlakásos tanfolyamok hallgatói, délutánonként az „Esti egyetem” különböző évfolyamainak növendékei töltik meg a tantermeket, a könyvtárat és az olvascP szobákat. Valóságos okta­tási kombinát ez az épü­let. Gondolom, akad elég gondja az igazgatóságnak, a tanároknak. Erről magam is sokszor meggyőződhet­tem, hiszen hetedik éve koptatom az iskola pad­jait, s legalább látásból is­merem a tanárokat, „diák­társaimat”. Ezért lepődtem meg, amikor olyan hajdani kollégákkal találkoztam, akik a korábbi években si­keresen fejezték be tanul­mányaikat, vizsgáztak már a marxizmus mindhárom ágazatából. — Mit kerestek itt ismét — tudakoltam kíváncsian. — Spec. koll. — válaszol­tak rejtélyesen mosolyogva. Szabó Lajost, az ok­tatási igazgatóság vezetőjét kértem meg arra, hogy tá­jékoztassa lapunk olvasóit — a hivatalos megnevezést használva — speciális kol­légiumokról. — Milyen elgondolások­ból szervezték, alakítot­ták ki ezt az új oktatási formát? A helyi igények szeren­csésen találkoztak a köz­ponti törekvésekkel. Né­hány esztendeje, főként az új gazdasági mechanizmus­bevezetését követően a mindennapi gyakorlat mind nagyobb követelményeket támasztott a vezetőkkel szemben. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyes munkakö­rök ellátásához speciális, a legújabb tapasztalatokat el­méletileg feldolgozó, össze­gező ismeretek szüksége­sek. Az effajta társadalmi igények jelentkezésével egy időben mind több vég­zett hallgatónk jelezte, hogy szívesen kiegészítené a tanultakat, elmélyedne egy-egy témában. — A tapasztalatok iga­zolták-e az előzetes vára­kozásokat? — Nagyjából: igen. Az MSZMP Központi Bizott­sága illetékes osztályának támogatásával az elsők kö­zött szerveztünk az ország­ban speciális kollégiumo­kat. 1967 őszén Kecskemé­ten, etikai, vezetőképző és szociológiai kollégiumot hirdettünk. A következő esztendőben, hála az érdek­lődésnek, újra megindíthat­tuk ezeken a tagozatokon az oktatást, sőt Baján is szervezhettünk egyet: a po­litikai gazdaságtanban gazdagították ismereteiket az ottani hallgatók. A ta­valyi tanévben létrehozott öt kollégium közül különö­sen az ipargazdasági, a ká­der- és személyzeti munká­val foglalkozó keltett fi­gyelmet. — Idén mi a helyzet? — Az első félévben ki­lencvennyolcán bővítették ismereteiket az új oktatási forma segítségével. A „ve­zetőképző” a legnépesebb: 29-en jelentkeztek és jár­nak többé-kevésbé rendsze­resen. Az agrárpolitikai ta­gozatnak eggyel kevesebb a hallgatósága. Az esztéti­kai kollégiumot — beval­lom — félve hirdettük. Végül is igen jó kollektíva alakult ki. — Tapasztalatból tudom, hogy — mint minden „is­kolában” — akadnak, akik (hogyan is mond­jam) ritkán találkoznak a tankönyvekkel, a taná­rokkal, noha a jelentke­zőknek felvételi vizsgák szűrőjén kell átjuniok és a vizsgakötelezettségek is szorítják azokat, akikben kevéssé buzog a tanulási kedv, vagy éppen túlsá­gosan elfoglaltak. Efféle „ösztönzők” hiányában vajon kielégítő-e a ta­nulmányi fegyelem? — Természetesen minden közösségben akadnak szor­galmasabbak, lelkiismere­tesebbek és kevésbé igyek­vők. Az összkép megnyug­tató. Az oktatók az elméle­tet mindig a gyakorlattal, a helyi tapasztalatokkal szoros összefüggésben elem­zik, mondhatnánk, hogy a gyakorlati vonatkozások do­minálnak. Ezért is von­zóak a foglalkozások. A tanárok számára is hasz­nosak a kollégiumok, hi­szen a szemináriumokon olyan emberekkel találkoz­nak, akik többnyire fontos beosztásban alkalmazzák a tanultakat, akik „első kéz­ből” továbbítják a jelent­kező társadalmi problémá­kat, a megoldásra váró kér­déseket, a tegnapból a hol­napba haladó világ új és új örömeit, gondjait. Ezek ismeretében előadásaik életközeliek, az aktuális problémákra koncentráltak. — Szívesen hallanánk néhány példát arról, hogy a hallgatók a gyakorlat­ban miként alkalmazzák a kollégiumokon szerzett tudásukat. — Baján a tanfolyam vé­gén szakdolgozatot készítet­tek a növendékek. Azt kér­tük, hogy munkakörükkel kapcsolatos témát válasz- szanak. A tanulmányok többsége meglepően jól si­került: vagyis hallgatóink alapos elméleti felkészült­séggel, az összefüggések is­meretében elemezték üze­mük, termelőszövetkeze­tük gazdasági helyzetét. Ebből következik, hogy in­tézkedéseik. döntéseik is átgondoltabbak, céltudato­sabbak, mint korábban. A bajai Ihos Sándor, a Finomposztó Vállalat dol­gozója „Az eszközgazdál­kodás tapasztalatai az in­direkt irányítási rendszer­ben” című kiváló munká­jában a „hogyan tovább” módozatait tárgyalja. Dr. Sípos Miklós tanár szerint: „újszerűnek tűnnek a szer­ző javaslatai a műszaki fej­lesztés meggyorsítása te­Vitaképes filmeket A Marx Károly Közgaz­daságtudományi Egyetem több éve sikeresen műkö­dő, és mintegy 500 tagot számláló filmklubjában a napokban összegezték az egyetemisták véleményét a filmművészet időszerű kér­déseiről. Az Összegezésből kitűnt: a többség ma még idegen­kedik a tv-filmektől. Arra a kérdésre, hogy vetítse­nek-e rendszeresen tv-fil- meket is a programsorozat­ban, töb mint 80 százalék válaszolt határozott nem­mel. A megkérdezett egyete­misták mindegyike vallot­ta: sokkal több kisfilmet szeretne látni. A vélemé­nyekből az is kiderül, hogy műfaji megkötöttség nél­kül érdeklődnek a kisfil- mek iránt, s egyaránt szí­vesen vennék a d okúmén - tumfilmeket. Általában az az igényük, hogy olyan filmalkotásokat tekinthesse­nek meg, amelyek „vita­képesek” gondolatiságuk­nál és művészi megfogal­mazásuknál fogva alkalma­sak tartalmas művészetpoii- tikai vitákra. PRESSZÓ-BAR kintetében”. Hasznos ötle­teket tartalmazott a géder- laki Szegő Lajos tanulmá­nya is. Címe: „Személyi jö­vedelem és egyéni érde­keltség a mezőgazdasá­gi termelőszövetkezetben.” Kiss Gyula dolgozatát így értékelte a szeminárium ve­zetője: „Elméleti részének érdeme... a szerző állás­pontja: hogy a munka sze- szerinti elosztás törvényé­vel nincs ellentmondásban a munka eredménye sze­rinti elosztás elvének nye­reségérdekeltségen keresz­tüli érvényesülése.” — Aligha tévedek, ha úgy vélem: többeket a speciális kollégiumon szerzett ismeretek és az itt kapott ösztönzések ar­ra buzdítanak, hogy tu­dományos stúdiumokkal foglalkozzanak: az adott kérdéseket ne csak a praktikum, hanem az el­mélet szintjéről is vizs­gálják. A jól végzett munka tudata sikerél­ményt ad és az okos ál­lásfoglalások tíz- és száz­ezer forintokkal gazda­gítják a vállalatot, a gaz­daságot. Végezetül a tervek iránt érdeklődöm. t- Tavaly ősszel Kecske­méten szerveztünk öt „fa­kultást”. Az iparosodó Kis­kunhalason olyan sok, esti egyetemet, szakosítót vég­zett gazdasági szakember dolgozik, hogy erőteljes kí­vánságukra 1971. januárjá­ban ott is meghirdettünk egy speciális kollégiumot. Ennek keretében a szocia­lista politikai gazdaságtan néhány fejezetét dolgozzuk fel. Érthető, ha már az el­ső foglalkozás, február 8-án igen aktív volt. i H. N. Engedtessék meg... Ennek a felszólító módú sének címében és refrén- igealaknak a kijelentő jében. „Nem adatik meg módja megengedtetik. Ez ez mindenkinek, csak aki véres, igaz életű” — olvas­suk egyik ismert, szép ver­pedig szenvedő ige.' Ma­gyaros-e a használata? Volt idő, amikor voltak a felelettel: tik, nem készek seben. Illyés Gyula például „a -ta- ezt írja Bartókról: „...föl- -tetik a magyarban feded, mi neked jölfede- használtatik.” Pedig, tett, a jót, a rosszat, az amint látni fogjuk, igenis erényt, a bűnt.” használtatik még ma is, ha nem is nagyon sűrűn. A szenvedő ige a ma­A szenvedő -tátik, -tetik képzőt nem lehet kiiktatni nyelvünkből. Sok szólásban gyárban belső fejlődéssel ma is él. Legismertebb a alakult ki. A kódexiroda- születik ige a szül igéből, lom korában fordítóink az Ugyanígy: méltóztatik, (így, idegen szövegek kényszere vagy úgy), viseltetünk va­laki iránt. Meggyökerezett szóhasználat az engedtes­sék meg,' bennfoglaltatik adatott napjai megszámláltattak, megkí­alatt fejlesztették ki, és a XVI. században már álta­lánosan használták. Ez az igealak a műveltető ige -ik valamiben, nem végződéssel ellátott alakja, meg valakinek, Olvas: cselekvő ige, ol­vastat (valaki mással): mű- vántatik, sőt a közhírré té­véitető ige, olvastatik (pél- tetik is. dául égy regény): szenvedő igealak. Mivel ismerte, ez már Talán sokan emlékeznek még a „Kéretik az ajtót a népnyelv nem becsukni!” feliratra, amely- és a fordítások nek legjobb magyarítása hatására gyökerezett meg, ez lenne: Kérjük, csukja nem csoda, hogy szinte ki- be az ajtót. Ez a kéretik alakulásától fogva voltak ma már elavult. Hasonló­ellenzői. Szinte sohasem képpen a papírpénzeken tartották magyarosnak, és olvasható régi figyelmezte- mire kialakult, már el- tés is: Az államjegyek avultnak bélyegezték, de úgy vélekedtek, hogy ve­utánzása a törvény szerint bü ntettetik. Először így gyük nyereségnek, mert változtatták meg: A bank- stílushangulat kifejezésére jegyek utánzásáért tör­nagyon alkalmas. Költőinii, íróink használ­vényszabta büntetés jár. Ma már egyszerűen csak ták is stílüseszközként. Így ezt olvassuk: A bankjegy- Arany János is élt vele hamisítást a törvény bün­(„Adassék a levél Hunyadi Mátyásnak!”). Ady ünne­pélyes, ódon hangulat ki­fejezésére nagyon jól fel­tett De ne gondoljuk, hogy a meggyökerezett szenvedő alakokon kívül mást nem használta, és szinte állan- lehet használni. A napok- dó stíluselemei közé tar- ban hallottam a tévében, tozik. „Sose lesz másként, így rendeltetett” — mond­hogy valamiről utalás té­tetett. örültem neki. Néha ta A Duna vallomásában, bátran mondhatunk hason- „Áldassál, emberi Verej- lókat. ték” — írja egy szép ver­Kiss István Látogatás Dénes Zsóf iánál Császártöltésen épül az ÁFÉSZ egyik legérdekesebb cukrászdája. A kétszintes épület mögött, a dóm’ ’- dalban, pincét építenek, itt lesz a bárhelyiség, míg a domb tetején kerthelyiség várja a vendégeket. Az Ady-életrajzokból Is­mert írónő, „Zsuka asz- saony” itt él köztünk, Bu­dán, a Szentháromság utcá­ban. Regények, mesmoárkö- tertek, irodalomtörténeti munkák szerzője. Nyolcvanöt éves. Am, ha mosolygós arcát, sima bő­rét, kiapadhatatlan jókedé­lyét néznéd, el nem hinnéd a korát. — Ha az ember szereti a szépet, és belső békét teremt belül magában, nem érzi az évek múlását — mondja kedvesein, mikor erre terelem a szót. — Milyen a napi beosz­tása? — Nyolc óra tájt > felke­lek, megfőzöm a kávémat. Legszívesebben friss lán- gost ennék hozzá, de az nem akad itt. Beérem hát pirított zsemlével. Utána kevés gyümölcs, majd zu­hany és munkakezdés. Dé­lig dolgozom. — Jelenleg mit dolgozik? — Még mindig az em­lékeimet rendezem. Gazdag levelezésem egy részét ké­szítem elő megjelentetés­re. A Csokonairól írt kis­regényemen az utolsó si­mításokat végzem. Sorozat­ban írom a század jelen­tős íróival, költőivel való I találkozásaim emlékeit. — Éppen most jelent meg az új könyve, ugye? — Igen. A Szivárvány. Ebben külföldi és magyar írók. művészek arcképét ferí' ':em meg. Írtam ben­ne Freudról, Saljapinról, Juhász Gyulá- Istvámról, Kós Kassákról, ról, Csók Károlyról. — Találkozott velük? — Igen. És hány más hí­rességgel még, hány kitűnő emberrel! Csak győzném mindet megírni! — Vannak kedvenc írói, költői ? — Erre lehetetlen vála­szolni. Olyan sok van, nem tudnám hirtelen felsorolni. Érdekes: egyre több fiatal írót kedvelek. Hogy miért? Rokonszenves a lázadásuk, a türelmetlenségük. — És a festők? — A modernek a ked­venceim. A század nagy franciái. És a nagy elődök, az örök életűek. Például Rembrandt. — Rendszeresen figyel a nagyvilág eseményeire? — Ezt ma akkor is meg­teszi az ember, ha különö­sebben nem akarja. Én mostanában sokszor azt szeretném, ha Gauguin módjára Tahitin élhetnék, vagy egy aprócska olasz faluban, hogy teljesen a munkámnak élhetnék vég­re. — Gyorsan ír, vagy las­san? — Csak olyankor írok igazi örömmel, ha nem bírnám ki éppen akkor írás nélkül. Jó érzés, ha „testmeleg” a belőlem sza­kadt mondat. Hogy gyor­san, vagy lassan írok-e? Nem egyforma. Nem is tudnám eldönteni. — Sokat járt külföldön, ugye? Az írásaiból ez tű­nik ki. — Évekig éltem Párizs­ban, s ugyancsak évekig Bécsben. Bejártam Auszt­riát, Németországot, Olasz­országot. Jártam Angliá­ban, Spanyolországban. — Kecskeméten volt már? • — Sajnos, nem. Milyen furcsa, ugye? Itt van Bu­dapest szomszédságában, s valahogy mindig kimaradt. — Pótolni kellene — mondom. — Ha lesz rá idő. — Biztosan nem lepi meg, ha utoljára még Adyról kérdezem. — Róla még mindenki kérdez. Ez talán érthető is, ha a mi kapcsolatunkra gondolok. Sokat írtam már róla. Két könyvem is szól erről. De, hogy valaha is megírjam az Adyval kap­csolatos összes emlékei­met? Nem hiszem. Vannak csodálatos titkok, nagyon személyes vonatkozásúnk, amelyeket az ember örök­re megtart magának. — Megenged még egy kérdést? Mi a boldogság és a hosszú élet titka ön sze­rint? — A boldogság: egyéni képesség. Azt hiszem, van­nak az embernek boldog órái, percei, napjai. De bol­dog élet? Abban nem hi­szek. Nem hiszem, hogy olyan van. A hosszú élet titka? Azt hiszem, ez tény­leg — titok. Varga Mihály

Next

/
Oldalképek
Tartalom