Petőfi Népe, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-14 / 38. szám

Petőfi és a gazdaságirányítás

Nem múlik el hét mostanában, hogy ne hallanék panaszt Petőfi-ügyben. A „Petőfi-ügy” nem a poéta személyét érintő kérdés. Arról beszélnek sokan és nem mindig nyugodt hangnemben, hogy Petőfi összes költeményeinek legutóbbi kiadása, a negyvennégy forintos tömegkiadvány, indokolatlanul drága.

A kiadó — gondolom — megmagyarázza majd, ha nem is a bizonyítványát, de legalábbis a kalkulációt, amely egy papírkötésű, gyönge minőségű anyagra nyomott „Petőfi összes”-ért két jó színházjegy árát, vagy egy kezdő orvos egynapi fizetését kéri. Nekem tetszik ez a társadalmi morgolódás. Azt látom benne, hogy a lakosság zöme természetesnek tekinti, hogy nálunJe a műveltséget megalapozó alkotások nem minősülhetnek mindenképpen nyereséggel árusítandó portékának.

*

Jó erről időnként beszélni. Akadnak ugyanis, akik a gazdaságirányítás reformjának, teszem azt az illatszerek árában helyesen megmutatkozó árképzési elveit és gyakorlatát változatlanul átplántálnák a kulturális életre is. Magánbeszélgetésekben néha elképesztő megnyilvánulásai vannak e szemléletnek. A közelmúltban egyik vasgyárunk közgazdásza azon mérgelődött: miért járul hozzá az állam minden színházjegy árához huszonöt forinttal? „Egy évben kétszer, ha eljutok színházba — füstölgőit — Miért az én zsebemre lesz valakiből rendszeres színházlátogató?... Tudtam, hogy mindhárom gyermeke hangversenyrajongó, közülük kettő zenei pályára készül. Nem átal- lottam megkérdezni tőle: „Tudsz arról, hogy egy-egy ifjúsági zenebérletre harminc-negyven százalék szubvenciót ád az állam? — s fájdalom, az én zsebemre, mert koromnál fogva rég nem hallgatok ifjúsági koncerteket”.

Barátom rögtön más témára csapott át.

Akárcsak azok, akik olykor azt magyarázgatják, hogy mennyivel gyorsabban növekedhetne az élet- színvonal, ha az állam nem vállalna olyan nagy anyagi áldozatokat a közművelődésért

De vajon elválaszthatók-e egymástól a társadalom életszínvonala és művelődési lehetősége?

Közhely, de le kell írnom: tudományos-műszaki forradalom van a világban. Hazánkban kereken ötvenezren vesznek részt valamilyen formában tudományos kutató tevékenységben. Az a húszéves ifjú, akinek az érdeklődése például a műanyaggyártás elméleti kérdései felé fordul, társadalmi szolgálatra is készül ezzel. Nem társadalmi érdek, hogy olcsó kézikönyvekhez jusson? Azt is nehéz volna társadalmi fényűzéssé degradálni, hogy nálunk viszonylag olcsó a rádió, a tv és az újság előfizetése. Mert a korszerű társadalomnak polgárai iránti gondoskodása nem korlátozódhat kórházak, utak, iskolák, építésére. A modern ember természetes igénye, hogy gyorsan és olcsón kapjon információt a világ és a szükebb haza eseményeiről. És hogy ez mennyire nem „szocialista luxus”, azt talán érzékelteti, hogy tömegkommunikációs ellátottság tekintetében Európa országai között a tizenötödik helyen vagyunk.

*

Hallottam egy haknibrigádról, melynek vezetője e szavakkal igyekezett leszerelni azokat a műve- lődésiház-igazgatókat, akik nem kapkodtak a művész- csoport bizonytalan színvonalú produkció ja után: „Szóval ön szerint ennek a falunak nincs szüksége szocialista kultúrára?” Az esetek jó részében a keményen megnyomott „szocialista kultúra” szavak megtették hatásukat, s a megállapodás létrejött.

Pedig a műsornak sem a kultúrához, sem a szocializmushoz nem volt túl sok köze. És ez érvényes jó

néhány könyvre, színdarabra, tévéjátékra vagy akár hangversenyre is. Mindig voltak — s egyelőre vannak — szószólói a gyöngébb alkotásoknak is. És erre még csak azt sem mondhatjuk, hogy természetellenes jelenség. Gondoljuk csak meg; a remekművek és a jó munkák a gyönge meg a közepes alkotások végtelen tengerén magányos vitorlásokként hajóznak. De ez sem lehet menlevél arra, hogy egyesek vagy csoportok a selejt vagy az éppencsak „elégséges” minőségű szellemi termékek piacának tekintsék a magyar kulturális életet.

A magyar szövetkezeti kereskedelem egyik vezető embere panaszolta nekem a minap, hogy nem éppen szerencsés gazdasági szabályozók befolyásolják a falusi könyvterjesztést, s ennek következtében a járási könyvesboltok csak terhet jelentenek az ÁFÉSZ-ek- nek. Magyarán: ráfizetnek a könyvesboltra.

Nincs megfelelő közgazdasági képzettségem ahhoz, hogy elemezzem, mennyiben helytálló vagy vitatható ez az állítás. Egyet azonban tudok. A gazdaságirányítás alapvető céljaihoz válna hűtlenné az. aki bármilyen megfontolással is azt mondaná — akkor ne erőltessük a falusi könyvterjesztést.

*

Száz evvel ezelőtt még nagyon kevés utca volt Magyarországon, amelyet éjszakára megvilágítottak. Aztán jött a villany, s ma már senkinek sem jutna eszébe, hogy oly módon csökkentse a társadalom anyagi terheit, hogy mondjuk a kapuzárás utáni időben kikapcsolja a közvilágítást. Ez vonatkozik a szellem fényére is.

Az én gyermekkoromban még a társadalom hobby- jánák tűnt a csillagászat, s ma a csillagászat eredményeire támaszkodó űrkutatásra nemzeti jövedelmük nem kis hányadát fordítják a világ vezető hatalmai.

Régen jobbára akkor került orvoshoz az ember ha betegség kínozta. Ma — akárcsak a fejlett országok zömében — szinte az orvos ellenőrző pillantásai alatt éljük végig az életünket.

... S mindez tetemes terhet ró a társadalomra ... De mondhatja valaki ezekre a kiadásokra, hogy fölöslegesek?... Nem követel csekély áldozatokat az sem, ha arra törekszünk, hogy a műveltség valóban általánossá legyen. Pedig arra kell törekednünk, hiszen az is olyan, mint a szabadság — minél többek között oszlik meg, annál több van belőle.

*

Ahogy mondani szokták, a „mechanizmus” nem jelenti eddigi közművelődési eszményeink föladását. Még csak korrekcióját sem jelenti. Sem okunk, sem jogunk arra, hogy azt mondjuk — itt a szellemi Kánaán. Magyarországon még mindig százezrekben számoljuk az írástudatlanokat. Oktatásügyünk jelentős eredményei sem feledtethetik velünk, hogy a kisdiákok jó ötödé nem végzi el tizennégyéves koráig az általános isikola nyolc osztályát. Nem kielégítő a művelődési otthonok jelentős hányadának fölszerelése, sok könyvtár joggal igényel nagyobb támogatást, és így tovább.

Ezek a gondjaink csak úgy szűnnek majd egyszer, ha a gazdaságirányítás eredményei az eddiginél is jelentősebb anyagi bázist teremtenek a közművelődéshez.

Messze jutottunk Petőfitől? Azt hiszem, még mindig ugyanott vagyunk, ahol az első bekezdésben voltunk. És egy mondattá is összemarkolható e gondolatsor tanulsága E mondat csak ennyi: a gazdaság- irányítás új módszeréből nem az következik, hogy kevesebb kézbe jusson el Petőfi összes verse, hanem az, hogy minél többek épülhessenek általa, leljék gyönyörűségüket eszméinek és művészetének örök szépségében és igazában.

Bajor Nagy Ernő

Pardi Anna:

Hosszú élet

Három napból állt.

Az első nap húsz esztendő.

A második nap ötven esztendő A harmadik nap hetven év legfontosabb percei csak egyetlen személlyel s csak a haláláig igazolhatóan.

Katona Judit:

Karcolat1

Kinyíló ajtók mögött az arcot, közelgő léptek neszét a csendben éjszakák kövéhez lapulva izgatott élettel figyeltem.

Falak mögött és megriadtan szorongva vártam levelekre.

Anyát egy éve eltemették — a néni írt lapot helyette.

Aztán kiadtak. falura jó emberekhez, akik vártak.

Hol voltál aki .or irgalom, ne adtál volna soha másnak.

Az ajtót néztem szüntelen, hogy az jön el, kit kitaláltam: majd eljön mert anya könnyű-kék, ég súlyát már nem tartja vállam.

ORBÁN ISTVÁNT a fa

lírikusának nevezte legutóbbi budapesti kiállítását követően egyik ismert kritikusunk. A mátkái születésű népművész akkor lépett műveivel a nyilvánosság elé, amikor mások lassan-lassan nyugdíjba vonulnak. Jóval elmúlt hatvan esztendős, amikor barátai, tisztelői rábeszélték egy tárlat gondjainak, ve- sződségének a vállalására. A visszhang, a kedvező fogadtatás a benne bízókat igazolta.

Témái vissza-viszanyúl- nak a hajdani gyerekkorba; a Kecskemét környéki embereket idézi, a munkába siető, Qörnyedten hazatérő kétkezieket, az élet árnyékos oldalán tengődő- ket. Akik azért mégis szeretik az életet, értik a természet szavát.

A megformálás, a téma kialakítása tudatos művészre vall. Aki nem ismeri Orbán István változatos életét, az is sejtheti: sokfelé járt, sokfelé forgolódott. Külföldi útjai során nem kerülte el a múzeumokat: a népinek és a modernnek ez a sajátos ötvöződése adja alkotásainak különös varázsát.

H. N.

Darvas József:

Elindult szeptemberben

Darvas József . a népi írókkal indult pályáján. Szabadversekkel kezdte, majd prózájában főleg a paraszti sorsot ábrázolta (pl. A legnagyobb magyar falu 1937). Korán vonta bűvkörébe a színpad világa (Szakadékcímű drámája!). Talán legjobb műve a Részeg eső című regény, melyben vallomásos erővel, az önvizsgálat drámaiságával szólt a múltról, s a jelenről (1963).

De ennél fontosabb a regény főmotívuma: a néphez való hűség kérdése. Vass Pista hűsége anyjához, a parasztsághoz, a néphez: Móricz Légy jó mindhalálig című regényének elemeire rímel, esetleg annak a hatását mutatja. A Légy jó mindhalálighoz hasonló jelenet a tanári konferencia, a kisdiák meghurcoltatásának ábrázolása.

Történelmi miniatűr

Klapka György iratai

1969-ben értékes iratok- rendkívül nagy, hiszen több kai gazdagodott a Magyar ezer iratról van szó. Külön Országos Levéltárnak az kell szólnunk a gazdag le- 1848-as szabadságharccal velezésről, elsősorban

és az utána következő Kossuth Lajosnak és Te- emigrációval kapcsolatos leki Lászlónak Klapkához gyűjteménye. Marie The- írott leveleiről. A levele- rese Masselin de Klapka zés legértékesebb részét az asszony a magyar állam- 1859—62 között írottak kának ajándékozta nagyapja pezik, mert ekkor az olasz mindmáig gondosan őrzött —francia—osztrák háború irathagyatékát, és legutóbb kapcsán remény csillant a tábornok díszkardját. Magyarország esetleges felKlapka György volt az szabadítására. Az akciót a tábornok, aki legtovább megszervező Magyar Nemharcolt. Május 28-án átvet- zeti Igazgatóság egyik tété a komáromi vár pa- vékeny tagja volt Klapka rancsnokságát és a világosi tábornok, fegyverletétel után sem Az iratok nyelve magyar, adta meg magát. A jól fel- német, francia, kisebb részszerelt vár bevétele nagy ben angol és olasz. Iványi emberveszteséget jelentett Emma levéltáros legutóbb volna az osztrákoknak, néhányat publikált belő- ezért alkudozni kezdtek lük és az egész anyagot be- Klapkával. A kilátástalan mutatta a Levéltári Közle- küzdelem tudatában a tá- mények című tudományos i bornok október 2-án fel- folyóiratban. Ebből kivilág- adta a várat, de fegyver- Hfc, hogy a most előkerült letételi feltételként szabad források az egész Kárpát- j elvonulást kapott. Magával medence XIX. századi tör- vitte iratait is. Ezek jó ré- ténete szempontjából fon- sze került most a levéltár- tosak minél előbbi feltárába. suk közös ügyünk.

Az anyag forrásértéke Kőhegyi Mihály

önéletrajzi regénye az Elindult szeptemberben: a szerző legkedvesebb műve. „Az író vélekedése saját műveiről, tudom, nem mérvadó, ám .hadd mondjam meg mégis, hogy az Elindult szeptemberben-t máig egyik legjobb regényeimnek tartom, s a szívemhez igen-igen közel áll.” 1940-ben jelent meg először. A mű cselekményének hátterében, a felnövő gyerekek életétől nem is olyan távol már elsötétült az ország ege, s ahogy József Attila írta: „új ordas eszmék” forrtak Európában. Most visszapillantva a pár évtizeddel ezelőtt megjelent, (s most újra kiadott) regényre, nézzük meg, mi teszi vonzóvá, aktuálissá, időtállóvá?...

A múltban is és ma is tanulságos a népből jövő fiatal útkeresése, eszményeinek vizsgálata, önálló alkatának kibontakozása. Vass Pista, a regény főhőse szegényparaszt gyerek. A tanítóképzőbe kerülve formálódik az iskola kohójában. Különféle tanárok, diákok veszik körül: a szigorú, szabálycsősz Terebes tanár; a rongyos volt diák, Mihályi stb. A megpróbáltatások, kisebb-nagyobb tűszúrások is élénk emlékként élnek: a szegény Meszes és Vass szigorú megfeleltetése, Ihász pofonütése, a tandíjmentességét elvesztő diák öngyilkossága. A tanítóképző életének rajzában természetesen ott van a kor is, a maga igazságtalaságaival, kivételezéseivel.

A legemberibb érzések rajza is érdekes, a regényben: a szerelem kibontakozásának, a kamaszvilág izzásának felvillantása és az anyjához fűződő szeretet gyakori ábrázolása. Főleg a második részben válnak uralkodóvá a szerelmi jelenetek, kerül középpontba Piri alakja a főszereplő helyett. A regénynek talán leg- megragadóbb jelenetében szegényes batyujukkal, faládájukkal való érkezésüket idézi fel, anyja kedvességét, ahogy az állomáson ötpengőst ad neki a rucák árából: aztán gyere haza, fiam, ha lehet... mondja.

Kiskunfélegyházán járt tanítóképzőbe Darvas József. Így örökítette meg a félegyházi éveket ebben a művében: felelevenítve a szegény kisdiák félelmét, megalázását, hazavágyását, az iskola rideg légkörét. A mű végén a hazatérő és újra nekiinduló, a társakat és igazi pályáját, s közben valódi önmagát kereső énjével találkozunk. „Meg kell találnom őt és a többieket is, mind! Melléjük kell állnom, közéjük kell állnom, és kell, hogy ők is maguk közé fogadjanak újra” — írja. A befejezetlennek tűnő regény a felnőtté váló ember pályakezdését, útkeresését, a szülői házhoz: a néphez való hűségét idézi fel.

Szekér Endre