Petőfi Népe, 1970. december (25. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-13 / 292. szám

Beethoven Magyarországom

„A művészet célja, az egész mindenség célja a szabadság és a haladás.”

(Ludwig van Beethoven)

„Ha azt kérdezném: mi közünk Beethovenhez? — a jelenlevők többsége bizonyára megütődnék e kérdésen. Mi volna? Annyi, amennyi Shakespeare- hez, Goethéhez, Michelangelóhoz s az európai kultúra minden nagyságához. Ennek vagyunk részesei' ezer éve. Ezért nélkülözhetetlen tápláléka, kitép- hetetlen része számtalan magyar életének Beethoven zenéje is.” (Kodály Zoltán: Beethoven halálának évfordulóján, 1952.)

A világ zeneirodalmának talán legtöbbet játszott szerzője ma is, nálunk is Ludwig van Beethoven. A magyar közönség kapcsolata Beethoven zenéjével azonban nemcsak az utókor megértéséből fakad, hanem már a nagy zeneköltő életében megkezdődött. Ismerőseinek körében nem egy magyarországi muzsikust találunk. Rajtuk kívül Beethoven magyar barátai az arisztokrácia köréből kerültek lei. Meghívásukra a mester több alkalommal is ellátogatott Magyar- országra. Először 1798-ban Pozsonyban hangversenyezett, majd 1800 május 7-én Budán lépett fel Stich- Punto cseh kürtművész társaságában. Erről a korabeli sajtó (Magyar Kurír) meg is emlékezett, „a Fortepi- annón való mesterséges jádzása által mindeneknek magára vonta a figyelmetességét”, azaz Beethoven egyedülálló zongorajátékával nagy sikert aratott itteni hangversenyén is.

Ekkor már több éves ismeretség és barátság kötötte a haladó szellemű Brunszvik családhoz, akiket meg is látogatott martonvásári rezidenciájukon. A bizalmas baráti viszony nemcsak Brunszvik Ferenc gróffal állott fenn, hanem a család nőtagjaival is, elsősorban Josefinnel és az óvódaalapító Terézzel. A mester kompozíciói közül néhánynak a dedikációja, köztük olyan fontos alkotásé mint az F-moll (Appassionato) zongoraszonátáé is e kapcsolatról vall.

A zenekedvelésről híres Erdődy családot is' jól ismerte. Erről többek között az Op. 102 nagy jelentőségű cselló-zongoraszonáta ajánlása tanúskodik.

1807. szeptember 13-án mutatták be Kismartonban Beethoven C-dúr miséjét, melyet Esterházy Miklós megrendelésére írt. Ugyancsak magyarországi megrendelésre készült ezután néhány esztendővel két nyitány és színpadi kísérőzene is. 1812. februárjában Kotzebue divatos színházi szerző alkalmi darabjával nyitották meg a pesti német színház új épületét. Az ekkor színrekerült műveket (Athén romjai; István király, Magyarország jótevője) komponált az akkor már Európa-szerte híres zeneszerző kísérőzenét. Az utóbbi egy valószínűleg Bihari Jánostól származó verbunkos dallamból kialakított témájával mutatja a komponista rokonszenvét a magyar zene iránt. Ebben az időben említi egy levélben „szívből szeretett bajszos magyar barátait”.

Az István király dallama nem egyetlen bizonyítéka a bécsi mester magyar zenei tájékozódásának. Már korábban a III. (Eroica) szimfónia fináléjának egyik variációjában is felidézte a magyar verbunkos ritmusait, hangzásvilágát. Később pedig egy „Magyar Szüretölő Ének”-et dolgozott fel főként más népek dalait tartalmazó sorozatában. A darab eredeti szövege Kisfaludy Sándor egyik Himfy-dalának rövidített változata. A magyar költő önéletrajzában egyébként beszámolt Beethovennel való ismeretségéről.

A magyar zenei élet és Beethoven kapcsolata a zeneszerző halála után sem szűnt meg. Mosonyi Mihály, Erkel Ferenc, de elsősorban is Liszt Ferenc, majd Bartók Béla, Dohnányi Ernő voltak hivatott közvetítői és szószólói művészetének, fokozva a „minden idők egyik legnagyobb zeneköltője” (Tóth Aladár) iránti érdeklődést. Nekik is köszönhető, hogy élve él bennünk Beethoven, majd mementóként; nem tiszteletre méltó szobor, hanem eleven testvér, a legfőbb szeretet apostola.” (Molnár Antal)

Ittzés Mihály

Ludwig van Beethoven

(1770- 1827)

Jártam a Rajna partján, Bonnban, jártam a szülőházában, néztem a szobát, amelyben meglátta a napvilágot. Egyszerű polgári ház, eléggé kevés emléktárggyal. Mert itt sohasem lakott Beethoven, a zene fejedelme, és nem látta többé viszont a tájat, ahol gyerek volt.

Az évnek éppen azon a napján látta meg a napvilágot, mint Kodály Zoltán. Igaz, ez nem egészen biztos; csak a keresztelés napját őrzi az anyakönyv, ebből következtettek vissza a zene- történészek a születés időpontjára — mégis, milyen érdekes véletlen.

Miért tarthat igényt Beethoven művészete különleges figyelemre? Mert a kevesek közé tartozik, akik nagyok voltak és nagyok is maradtak az ember számára, akiket nem helyezett alacsonyabb rangra az idő, de nem is hígított fel a népszerűség. S e kevesek között is a legnagyobb talán.

Mindenesetre figyelemre méltó: a Beethovennel kortárs nagy írók, költők műveit ma túlnyomórészt diákok és tanárok olvassák, vagyis azok, akiknek kötelező. A száz, százötven évvel későbbi irodalmi alkotások egy része az iskolán kívül is tömegesen fogy ugyan, de ezekre meg éppenségel a népszerűségük miatt van panasz: hogy elvonják a figyelmet a keményebb írásoktól, a modernségtől, hogy a konzervatívizmus, sőt a giccs felé csábítják a közönséget.

Beethoven klasszikus, mégis sokaké tudott maradni, anélkül, hogy a konzervatívizmust jelképezné. Kinek jutna eszébe, hogy Beethoven zenéjének szeretetét ma- radiságnak tartsa? Hazánkban éppen a zenei haladás legradikálisabb képviselője, Bartók Béla tett mellette hitet. Beethoven kortársa, személyes ismerőse volt Goethe; egy társadalmat és — a hagyományos nézetek

szerint — egy alkotói szintet képviselnek. De hányán olvassák napjaink re* * anó világában Goethét ... és hányán hallgatják tiszta örömmel Beethovent? ö nemcsak a tananyagban, hanem a valóságban is legyőzte az időt, s ma is éppen úgy forrása a lélek gazdagodásának, mint másfél száz éve.

Türelmetlenül keresünk eszményeket fiatalságunknak Beethovennek a jelleme is példát mutathat egyben-másban. De főként életművére számíthatunk.

Zenéjében a humanizmusnak olyan magas és meggyőző eszménye szárnyal, amely vezetni tudja az eszményre áhí- tozókat mindig, amíg emberiség lesz a világon.

Dr. Bán Ervin

Baudelaire:

A zene

Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad, hűs égbe sodorva,

vagyok, tág éteren vagy ködplafon alatt, hab kósza bitorja.

Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad, akár a vitorla,

megtiprom a torló, hátas hullámokat, bár éj fedi sorra;

érzem, hogy át meg át egy remegő hajó fájdalmai járnak;

vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó, keblén a nagy árnak,

visznek. — Máskor a mély, mint vad kínom

fagyott

nagy tükre ragyog;

(Tóth Árpád fordítása)

hölgy kúrázott nálunk; májbajos volt. Sokat beszélgettünk.

Boldog és alázatos képet vágtam.

— önöknél Angliában, a „boarding-house”-aikban, persze nem találkozik az ember a felső tízezerrel, mint minálunk Németországban.

__ De még mennyire nem; — válaszoltam szórakozottan; figyelmemet még mindig a Báró kötötte le; olyan volt, mint egy kis sárga selyemhernyó.

A Báró minden évben visszatér — folytatta a Herr Oberlehrer. — Az idegeit kezelteti. Sohasem szólt senkihez egy árva szót sem ... legalább még eddig nem szólt — arcán mosoly suhant át. Lelki szemeimmel szinte láttam vízióit — a nagy némaság fölemelő megtörését, a ködös jövendőben léjátszódó szemkápráztató udvariaskodást, egy újság nagylelkű felkínálását, a Magasztosnak, s válaszul egy „köszönöm szépent’’ az eljövendő nemzedékek épülésére.

Ekkor belépett a postás; úgy festett, mint egy német katonatiszt. A postát hozta Leveleimet odadobta a tejbedarába, azután az egyik pincérlányhoz fordult, és valamit súgott a fülébe. A pincérlány sietve távozott. Csakhamar bejött a penzió igazgatója, kezében kis tálca. A tálcára képes levelezőlapot helyeztek, s az igazgató alázatos főhajtással odavitte a Báróhoz.

A magam részéről, megvallom, csalódtam, hogy a ceremóniát nem kísérte huszonöt ágyúlövés.

Ebéd után feketekávét szolgáltak fel. Megfigyeltem, hogy a Báró három kocka cukrot vett ki, kettőt a findzsájába tett, a harmadikat pedig zsebkendője csüc^kébrf kötötte. Mindig ő érkezett elsőnek az ebédlőbe, és ő távozott utoljára; egy üres székbe maga mellé kis fekete bőrtáskát helyezett.

D

élután, ahogy kinéztem az ablakon, láttam öt végigmenni az utcán. Idegesen járt, kezében a fekete bőrtáskát cipelte. Valahányszor egy lámpaoszlophoz ért, kicsit összerezzent, mintha attól tartana, hogy az oszlop megüti, vagy talán a plebejus fertőzés félelme bántotta ...

Eltűnődtem; vajon hová megy, s miért cipeli a táskát? Sosem láttam sem a Kaszinóban, sem a fürdőben. Árván bandukolt az utcán, lába ide-oda csuszkáit a szandálban. Azon kaptam magam, hogy sajnálom a Bárót.

Aznap este néhányan együtt ültünk a nappaliban, és lelkesen vitattuk az aznapi kúrát. A Frau Oberregierungsrat mellettem ült, kendőt kötött a legkisebb lányának a kilenc közül, tudniillik az asszonyka abban a bizonyos rendkívül érdekes, áldott állapotban volt... „De bizonyosan minden jól fog menrii — nyugtatott meg a Frau Oberregierungsrat. — Drága leányom bankárhoz ment feleségül, ez volt a szíve vágya”.

Nyolcán, vagy tizen ülhettünk együtt;; mi, férjes asszonyok, férjünk alsóruházatáxól és bogarairól vallottunk egymásnak, a hajadonok pedig az Lehetőleges Férjek felsőruházatáról és vonzerejéről társalogtak.

— Én magam kötöm neki, vastag szürke gyapjúból — ütötte meg fülemet a Frau Lehrer éles hangja. — Egy hónapig viseli, két puha gallérral.

— És aztán azt mondta nekem — suttogta Fräulein Lisa; — „Magácska igazán tetszik nekem. Azt hiszem, írok a mamájának”.

Nem csoda, hogy mind egy kicsit izgatottan, egy kicsit hangosan viselkedtünk.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett a Báró.

Dermedt, síri csend.

I assan jött be, tétovázott, kivett egy fogvájót a zongorán levő tálból és kiment.

Mikor az ajtó becsukódott mögötte, diadalujjongás- ban törtünk ki. Amióta odajárt, most történt meg először, hogy a Báró belépett a szalonba. Ki tudja, mit rejt a jövő?!

A napok hetekké álltak össze. Még mindig ott voltunk, és még mindig állandóan foglalkoztatott a magános kis alak, kinek feje kókadozott óriási szemüvegének súlya alatt. Belépett fekete táskájával, visszavonult fekete táskájával — semmi több.

Végül az igazgató közölte, hogy a Báró másnap elutazik.

„Istenem — gondoltam —, csak nem tűnik el így a homályban, csak nem múlik el egyetlen szó nélkül. Egyetlenegyszer csak kitüntetheti megszólításával a Frau Oberregierungsratot vagy a Frau Feldleutnantsnét, mielőtt elmegy!”

Aznap este zuhogott az eső. Lementem a postára,

s ahogy ott álltam a lépcsőn, ernyőtlenül, tétovázva, mielőtt fejest ugróm a latyakos utcába, halk tétova hang szólalt meg jóformán a könyököm alatt.

Lenéztem, a Legelső Báró volt. kezében az elmaradhatatlan fekete táska és egy esernyő. Felajánlotta, hogy osszam meg vele a ernyőt. Rendkívül bájosan válaszoltam, egy cseppet félénken, illő reverendával. Együtt baktattunk hazafelé sárban, latyakban.

lUjomármost; van abban valami nagyon bizalmas,

* ’ ha ketten bújnak egy esernyő alá.

Olyasféle kapcsolat fejlődik ki így, mint hogyha az ember leporolja egy férfi kabátját; kicsit merész, kicsit naiv magatartás.

Szerettem volna megtudni, miért étkezik egyedül, miért cipeli a táskát, mit csinál egész nap. önként nyújtott felvilágosítást.

— Attól tartok — mondotta —, hogy megázik a holmim. Mindig magammal viszem ebhen a táskában ... hisz az embernek oly kevés kell, és a személyzet megbízhatatlan.

—• Milyen okos gondolat — helyeseltem. Aztán nekibátorodva feltettem a kérdést: — Miért fosztott meg bennünket attól az élvezettől...

— Mindig egyedül étkeztem, hogy többet ehessek — mondába Báró a szürkületet kémlelve. — Gyomromnak bőséges táplálékra van szüksége. Dupla adagot rendelek, és békességben fogyasztom el.

Ez valóban bárói nyilatkozat volt.

— És mit csinál egész nap?

— Szobámban ülök, és további kalóriákat fogyasztok — válaszolta olyan hangon, amely végérvényesen lezárta a társalgást, és már-már éreztette, hogy az esernyőt is megbánta.

Mikor a penzió elé érkeztünk, kevés híján nyílt lázadás tört ki.

P elszaladtam a lépcsőn, és fél útról, fennszóval * megköszöntem a Bárónak lovagi szolgálatát.

— Szívesen! — felete a Báró mindenki által hallhatóan. Igazán kedves a Herr Oberlehrertől, hogy még aznap este virágot küldött nekem, a Frau Oberregierungsrat pedig elkérte a bébisapka kötésmintámat.

Másnap a Báró elutazott

Fordította; Szöllősy Klára