Petőfi Népe, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
Zelk Zoltán két verse: Szégyen Bár fénylőhb volt a leg fénylőhb örömnél, a halálnál is szégyenteljesebb, hogy ajándékul adtad testedet — hát kértem én? hát reméltem? hát vártam? most járhatok az irgalom sarában, mert egy percig a nem remélt egekben — hogy megalázzál, nem ezt érdemeltem! Körbe — körbe Kórház eszpresszó orvosságszag Kérek egy duplát azután Kórház eszpresszó orvosságszag Fizetek főúr azután Kórház eszpresszó orvosságszag Tompa kövön tompa falábak Tompán kopogva körbe járnak És azután és azután Csanády jános: Egy pillanat a Szent Márk téren Mezítláb, mint az indiánok, — rézszín villódzás bőrükön — a Palazzó szán Markón álltak, mellettük tenger, fényözön; özön-nép, néptenger a téren, hangok, egy magyar hegedű, s a reneszánsz-bizánci oszlopok aranyában a puritán, vöröstéglával borított óratorony; becövekelve kiáltó jelként az időbe, amely munkára sürget! — Kihajt az oszlopcsarnokok öleléséből: vár a tenger, a nagyvilág, India, Afrika, Szicília, a Peloponézosz. Ű-Velence Köztársasága; visszaérzel pár-ezer évet, forró napjára vár a tenger; ketten a felhabzó tömegből mezítláb, mint az indiánok, — a csípőre hurkolt pulóver, mint ős-asszonyok bőr kötője, lágyan ölelte át a lányt ott. — Ók ketten tudták, pillanat csak, míg itt állnak a népözönben fényozonben a Szent Márk téren, azután, mint akit kilöktek, talpuk alatt suhan a tenger, jöhet Gibraltár, azután a nyílt Atlanti Óceán; egy farm Illionisban, egy egyetem New York dzsungelében, egy új város Szibériában, vagy talán Murmanszk, Vlagyivosztok, Leningrad, Moszkva; — egy pillanat csak, egy pillanat a Szent Márk téren, míg elmozdul a Világ-óra Napra-szerelt Nagymutatója, s karcsú testük aranyat perget a végtelen idő porába. Orosz István; Portré. i A kulturális értékek, igények és a „gazdaságosság” Régi világbeli parlamenti gyorsíróval beszélgettem. Egyebek között elmondta, hogy az ő idejében, a két háború között nagyritkán volt csak országgyűlési téma a kultúra. Ez is eszembe jutott, amikor Petrovich Emil parlamenti felszólalását olvastam. Petrovich, akinek műveit jó néhány európai operaház színpadán megtapsolták, ezúttal képviselőtársai és egy szélesedő közvélemény előtt szerepelt sikerrel. Beszéde a közművelődés ügyeivel foglalkozók körében, de azon túl is érdeklődést keltett, vitákat ébresztett. Álláspontja szorosan kapcsolódik a hónapok óta tartó polémiához, amely kulturális életünk eredményeit és gyengéit próbálja összemérni a legszélesebb nyilvánosság előtt — napi- és hetilapok hasábjain. — A X. pártkongresz- szust előkészítő országos eszmecsere keretében. Mi az oka annak, hogy a kultúra ma országos polémia tárgya? A sok közül kiemelkedik az az összefüggés, amely művelődésről, művészetről, irodalomról folyó elméikedéseinket a szocialista demokrácia átfogó eszmekörébe állítja, a szocializmus hatékonyabb építésének problémáihoz kapcsolja. Érdemes, sőt szükséges a kulturális élet néhány vitakérdését ebben az összefüggésben is szemügyre venni. A szocialista demokrácia fejlődésének egyik lényeges mozzanata a hatáskörök, a döntési jogok decentralizálása. Az a folyamat, amely az elmúlt években mind a népgazdaság, mind pedig az állami élet, a tanácsi munka és a közigazgatás szférájában kibontakozott, — a kulturális intézményeket, a kulturális irányítás rendszerét sem kerülte el. A párt- és állami vezetés immár csaknem egy évtizede főleg elvi irányításra szorítkozik. Részletproblémák eldöntése helyett a fejlődés arányainak meghatározásában, az átfogó, nagy kérdések idejekorán való felvetésében és minél igényesebb megválaszolásában ismerte fel hivatását, hatékonyabb munkájának módszerét. Ez a gyakorlatban bevált, irányítási rendszer nem nélkülözheti a szakemberek aktivitását. Nem is arról van szó tehát, hogy a mögöttünk maradt évtized lehetőséget biztosított a könyvkiadók, színházak, filmgyárak, képzőművészeti és egyéb forgalmazási vállalatok, művészeti szövetségek, irodalmi és művészeti folyóiratok önálló hatáskörének kialakítására. Helyesebb azt mondani, hogy a vezetés erre épített: olyan gépezetet hozott működésbe, amelynek teljesítményei és az önállóság értelmezésétől, s még inkább mindennapi alkalmazásától függnek, a kulturális politika alapelvei körül nincs vita. Ezekkel — a szocialista demokratizmus szemléletéből következő vállalati, társadalmi önállóság elvével is — mindenki egyetért. Annál inkább megoszlanak a vélemények az így végzett munka eredményességéről. Köztudott, hogy a kulturális politika a nemzeti-társadalmi gondokra* művészi erővel visszhangzó szocialista eszmeiségű alkotásokkal vállal azonosságot. Emellett — a múlt rossz tapasztalatain okulva, a fejlődés szerves folyamatosságát tiszteletben tartva — becsüli a demokratikus, humanista szellemű műveket, sőt a vitatható, de nem ellenséges munkák nyilvánosságát is biztosítja, ha valódi értékről, megismerésre méltó produkcióról van szó. Az a kérdés, milyen arányban jelentkezik a nyilvánosság előtt ez a három kategória. A bírálatok szóvá teszik, hogy a szocialista közvéleményhez közelebb álló alkotók és alkotások szerepe, súlya nagyobb lehetne. Nem ártana pontosabban meghatározni, mif támogat a kulturális intézmények rendszere: milyen műveket és irányzatokat tekint a magáénak. Erről ma csak általános elképzelések vannak, ami a mindennapi gyakorlatban sok zavart okoz. Jó volna, ha az alkotóműhelyek — kiadók, stúdiók, színházak stb. — tevékenységének elemzése kedvezőbb feltételeket teremtene a demokratikus humanizmus és a szocialista művek számára. És e téren jobban segítené őket a hivatásos kritika orientáló, értékrendet jelző tevékenysége. Van ennek a kérdésnek anyagi vonatkozása is. Annak ellenére, hogy a kultúra termékeit nem tekintjük árucikknek, ezen a sajátos területen is fontosnak tartjuk a gazdaságosságot. Ezt az érdekvédelmet össze lehet hangolni a művészi érték megbecsülésével, kulturális és közművelődési céljaink következetesebb szolgálatával. Senki nem vitatja, hogy manapság könnyű üzletet csinálni selejtes áruval, giccsel, krimivel, ízléstelenséggel — vagyis olyan portékával, amelynek hagyományos piaca van. Az a vezető, aki a forint bűvöletében él, minden fejtöréstől megszabadíthatja önmagát és beosztottjait, ha erre épít. Ez is önállóság, a másik fajta — felelős — önállóság megkeresi, és többnyire meg is találja az elvtelen eredmények nélküli rentabilitás út- ját-módját Értékeikkel vonzó műveket kínál, és arról sem feledkezik meg, hogy a közönséget nemcsak kiszolgálni, hanem nevelni is hivatása, a kulturális műhelyek munkatársai, akárcsak a kritikusok; céhbeliek. Olyan emberek, akiket tanulmányaik és élményeik, műveltségük és munkájuk átlag'feletti fogékonysággal, tájékozottsággal vértez fel. Erre szükség van, de nem azért, hogy az élet és a művészet kérdéseit __ tenniv alóikat — kizárólag szubjektív módon, egyéni szemüvegen keresztül ítéljék meg, a magas műveltség akkor termékeny, ha figyelme, gondoskodása segít az el- maradóknak. a kulturális műhelyek munkáját az elsők között minősíti az az eredmény, amelyet az olvasó-, néző-, fogyasztórétegek megnyerése és kielégítése mér. Az önállóság arra való, hogy ezt a célt — amelynek tudatformáló, társadalmi, sőt gazdasági hatása a szocializmus teljes felépítését gyorsíthatja — késlekedés nélküli határozottsággal közelítsék. Ezt a célt — tapasztalatból tudjuk — elsősorban a mai ember külső és belső világának aktuális-közéleti igényű ábrázolása szolgálja. Elvekkel irányítani akkor lehet, ha az elkötelezett lektorok, rendezők, színház- és stúdióvezetők, a televízió és a rádió irányítói mindennapi munkájukban következetesen, ha kell vitákat is vállalva tudják realizálni ezeket az elveket. Ez nem megy úgy, hogy mindenki mindig népszerű marad. Nézeteltérések nélkül, az álláspontok nyílt, ha kell éles szembesítése nélkül a kulturális területen sincs termékeny munka. Az önállóság érvényesítése enélkül csak kétes eredményekhez vezet, közhelyek és előítéletek, a legkönnyebb ellenállás zsákutcájába lök. a kényelmes, elvtelen magatartás is szerepet játszik abban, hogy a megengedhetőnél több a giccs, az ízlés- és gondolkodásrontó selejt. Vitára, állásfoglalásra, a kritika jóval nagyobb elvszerűségére, marxista igényességére volna szükség egy másik szférában is Azokra a művekre gondolok, amelyek vitatható — gyakran problematikus — világnézeti jelentésükkel együtt érdemesek a figyelemre, a megismerésre. Az elmúlt években nem volt hiány vitát provokáló alkotásokban. Annál több gondot okozott, hogy polémia, meggyőző ellenérvek soralcoztatása helyett kriti- kátlan hozsánna fogadott és kísért néhány, á marxista világnézet igényeitől idegen művet. Vajon ez felel meg — mondjuk — a kritika önállóságának? Megfelel __ e setleg — a nem marxista kritika szemléletének, de vitathatatlanul ütközik a marxista műbírálat elkötelezettségével. Ezzel kapcsolatban érdemes ismételni: nem elég az alapelvekkel egyetérteni, általánosságban helyeselni. Ha a meggyőződés nem jut egyes művek elemzésében, kihívó nézettorzulások korrekciójában határozottan kifejezésre — gyakorlatilag nagyon keveset ér. Dersi Tamás Szilágyi Domokos: Kortársunk, Arany János A BUKARESTI Ifjúsági Könyvkiadó kitűnő kismonográfia-sorozatot indított el, melyben a korunk emberéhez legközelebb álló klasszikus és mai írókat szeretné bemutatni. Eddig három kötet jutott el hozzánk. Kántor Lajos, a Korunk című romániai magyar folyóirat szerkesztője „Vallomásos Móricz Zsigmond” címmel Móricz munkásságának személyességét, lírai elemeit emelte ki. A közelmúltban elhunyt, felejthetetlen író, Tamási Áron pályáját Izsák József kismonográfiája rajzolta meg. Most pedig Szilágyi Domokos' kötetét vettük kézhez, „Kortársunk, Arany János” címmel. A kolozsvári egyetemen végzett fiatal költő, ki jelenleg Bukarestben él, verseivel is eléggé ismert lett hazánkban. Így például „A láz enciklopédiája” című verskötete a magyarországi könyvesboltokban is megvásárolható volt. Szilágyi Domokos nem új életrajzot akart írni Arany Jánosról. De regényt sem. Írásra az serkenti, hogy a költő „születése óta eltelt százötven esztendő nem volt elegendő igaz valójának megismeréséhez. S tán épp amiatt, hogy klasszikussá vált. Es ami rosszabb: még életében.” A gyermekkor fontos pillanataira figyel Szilágyi: hogyan él a „csodagyerek”-Arany János, miért „nincs igazi gyermekkora”. A korán érzékennyé, túl érzékennyé vált gyerek hogyan nőtt koraéretté is, majd hogyan kényszerül igen korán robotolni a megélhetésért. Felfigyel Szilágyi arra, hogy Arany legnagyobb gyermekkori iélménye a nyelv volt. ARANY IíiORA: az ellentétek kora. Számtalan a dilettáns könő. De most nyílik kapu e „belterjes” irodalomból 9 „nagyvilágra.” Ekkor kapkodták szét Bölöni Farkas Sándor észak-amerikai útirajzát, ekkor figyelnek Európára az írók, politikusok. Arany „Az elveszett alkotmány” keserű szatírájával kezdi pályáját félsikerrel. De Arany és Petőfi komikus eposza után nem lehetett újabb „Zalán futását" írni. A kis kötet lapjain megelevenedik előttünk a kor, Liszt-hangversenyével, Petőfi kézszorításával, Arany Toldijával, s mellette a mi korunk: Illyés vagy Hatvány szavai, Gide és Sartre véleménye, az ENSZ statisztikája, a Nobel-díj probléma. Így vallatja Szilágyi Domokos Aranyt, s így illeszti mellé szinte valamennyi oldalon, mintegy műhelytanulmányt írva a maga és nemzedékének véleményét, gondjait. MEGISMERJÜK a paraszti óvatosságú Aranyt, a kis vagyonát féltő, családját óvó, gyerekeit gondosan nevelő családapát, az 1848-ért lelkesedő nemzetőrt, aki e tettéről így írt: „tenni kevés — de halni volt esély”. De talán még többet mutat meg Arany egyéniségéből a Világos utáni időszak, „A walesi bárdok” írása. „Éneklőből” „énektanár” lett: nagykőrösi tanár, tudós—költő, precíz „hivatalnok”. Felidézi Szilágyi a -„független nyugalmat” óhajtó idős Aranyt, a margitszigeti tölgyek alatt. S felveti a problémát: Aranyt „irodalmi pápává” szentelték, .,szentélybe” ültették. Bár megérdemelte, de a költő sohasem vágyott erre. Sőt: ez lelkiismereti gondot okozott neki. '„Az Akadémia legalább tízannyi kárt okozott Aranynak, mint amennyi hasznot hajtott az Akadémiának Arany” — állapítja meg Szilágyi Domokos. Befejezésül a fájó optimizmust sugalló Aranytól búcsúzik a szerző: ..Mert az optimizmus, ha fájó is: — mégiscsak az egyedüli becsületes eljárás a költészetben.” Szekér Endre
