Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-25 / 251. szám
A szovjet kultúra napjai: 1970 október 24—november 3 Tények és adatok A szovjet állam több mint félévszázados fejlődésének egyik leglényegesebb vívmánya az egységes, sok- nemzetiségű szocialista kultúra megteremtése. Történelmileg rövid idő alatt teljesen felszámolta az írás- tudatlanságot, a kulturális egyenlőtlenséget, magasra emelte a munkásosztály és a parasztság kulturálistechnikai szintjét, sok nemzetiségű értelmiséget nevelt fel, és nagy szellemi, művészi értéket alkotott. Film• és színházművészet A Szovjetunió 15 szövetségi köztársaságában ma 39 filmstúdió működik, amelyek 1968-ban 163 játék-, és több mint ezer rövidfilmet készítettek. 1940-ben 28 ezer vetítőberendezés volt a Szovjetunióban, az idén pedig 157 ezer. A szovjet filmszínházakban évente közel ötmilliárd néző fordul meg. A Szovjetunió az egy lakosra jutó mozilátogatás tekintetében a világon az első helyet foglalja el, megelőzve az USA-t, Angliát, Franciaországot, és az NSZK-t. A Szovjetunióban jelenleg ötszáznál több, hivatásos opera- és balett-, zenés és operett-, prózai és ifjúsági színházi együttest tartanak számon, a színházi előadásokat évente több mint százmillió ember nézi meg. A hivatásosak mellett közel ezer amatőr, úgynevezett „népi színház” is működik, amelyek a legjobb öntevékeny együttesekből alakultak. Az országban 46 nyelven tartanak színházi előadásokat. Zenei élet A Szovjetunióban 129 koncentiroda szervezésében évente több mint 350 ezer hangversenyt tartanak. A koncertlátogatók száma évente meghaladja a 130 ' milliót. 202 hivatásos nagy zenei együttes tevékenykedik a köztársasági, a területi, és a városi zenei rendező Alesz NavrockiJ CSEND Teli édes nedvvel az őszi almák kelyhe; hogy ki ne csurranjon e nedv, összebújtak a súlyos ágak. Engem meg rostjaimig eláraszt az óriás szomorúság, ereimben áramlik, szétömlik arcomon. Csak nem azért bánkódom, mert látom, hogy csúcsával a fenyő, mint szuronnyal, kettévágja az elballagó napot? Vagy azért vagyok tán nyugtalan ma is. mert a nyírfa törzsén fehér kötés pályázza még a régi-régi sebét. melyet súlyos gytlok szakított rajta, egyszerre akarva megölni ezt az estét a csendjével, meg engem is, ki idebújtam hallgatni a csend dúdolását... szervek égisze alatt, köztük számos szimfonikus zenekar, énekkar, ének- és táncegyüttes. A klasszikus és mai zene népszerűsítésében csakúgy, mint a legkiválóbb előadóművészek megismertetésében, kitűnő irodalmi és színházi alkotások terjesztésében igen nagy szerepet vállalnak a hanglemezek. Az országos „Melódia” hanglemezgyár, például, évente közel kétszázmillió hanglemezt készít; katalógusában több mint 20 ezer mikrobarázdás lemez címe szerepel, s ez évente ezer új címmel bővüL Művészképzés A művészeti szövetségek mintegy 125 ezer írót, képzőművészt, zeneszerzőt, filmest, építészt, újságírót és hivatásos színházi szakembert fognak össze. 1968 végén a közművelődési és kulturális intézményekben 3 és fél millió főiskolát, vagy szakközépiskolát, végzett ember dolgozott. A Szovjetunió minden nagy és kis népe azzal büszkélkedhet, hogy nemcsak mérnökei, orvosai, pedagógusai, agronómusai vannak, hanem azzal is, hogy tudósok, írók, képzőművészek, zeneszerzők, színművészek kerültek ki soraikból. Üzbegisztánban például, ahol a forradalom előtt nem volt egyetlen színház, múzeum, könyvtár, ma 25 hivatásos színházi együttes, 23 múzeum, közel hatezer közkönyvtár, és több mint háromezer klub és művelődési ház van. A Szovjet írószövetség az ország 83 nemzetiségének, a Képzőművész Szövetség 66, a Zeneszerzők Szövetsége pedig 44 nemzetiség képviselőit tömöríti. Az író- szövetség 6942 tagja közül 2443 orosz, vagyis 35 százalék, miközben az ország lakosságának több mint a fele orosz. A gyermekek hat-hétéves kortól a zenei és a képzőművészeti iskolákban kapnak alapképzést. Jelenleg közel ötezer ilyen iskola működik, s tanulóik száma több mint 700 ezer. Különösen népszerűek a gyermekzeneiskolák, amelyekkel nemcsak városokban, hanem a legtávolabbi falvakban is találkozhatunk. Ezután következnek a konzervatóriumok és a képzőművészeti főiskolák mellett működő művészeti középiskolák, amelyek felkészítik a főiskolákra a tehetséges gyermekeket, a bentlakásos iskola-internátusok- ban most 15 ezer fiatal tanul. Ezeken kívül 432 középfokú művészeti szakiskola működik, közülük 228 zenei, 52 képző- és iparművészeti, 124 kulturális és 19 balettiskola; az utóbbiakban mintegy ötezer leendő táncos tanul. A felsőfokú művészképzés a konzervatóriumokban, képzőművészeti és színházművészeti főiskolákon történik. Oroszországban a forradalom előtt mindössze 6 művészeti főiskola létezett, jelenleg 61 működik, ezenkívül 16 könyvtáros és közművelődési szak van az egyetemeken, pedagógiai főiskolákon; a hallgatók száma 82 ezer. A kiemelkedő tehetségű növendékek továbbképzésére mesteriskolák működnek, a főiskolákról évente 11—13 ezer kiválóan képzett művész és művészeti dolgozó kerül ki. A legnagyobb hagyományokkal rendelkező moszkvai és leningrádi művészeti főiskolák nagy segítséget nyújtottak a nemzetiségi mű- vészképzés megteremtésében. <APN} Borisz Jefimov, a karikatúra nagy mestere Borisz Jefimov; Vörös Hadsereg. (1924). Borisz Jefimov, a Szovjetunió népművésze hetvenéves. Életének javát — mintegy fél évszázadot — a szovjet művészet legharcosabb műfajának, a karikatúrának szentelte. Alkotásai jól ismertek a Szovjetunióban és külföldön. A Pravda, az Izvesztyija, a Krokogyil és számos más nagy példányszámú szovjet lap közli hosszú évek óta politikai karikatúráit és szatirikus rajzait. Jefimov rendkívül élénken és élesen reagál a közélet kipel- lengérezésre érdemes jelenségeire, és csodálatos tehetséggel tudja rögzíteni rajzain a lényeget. 1970-ben megjelent „Szeretném elmondani...” című önéletrajzában büszkén említi, hogy szárnypróbálkozásai a szovjet szocialista állam fennállásának első, felejthetetlen és viharos éveihez fűződnek. A Pravda 1922-ben közölte első rajzát. Azóta tíz- és tízezernyi karikatúrája jelent meg. Alkotásaiban tovább fejlesztette a szovjet agitációs művészet harcos hagyományait, tudatosan vállalva a politikai és társadalmi eszmék szolgálatát. Kitűnő publicisztikai érzéke, eredeti humora olyan művészre vall, akinek az emberi sors és a béke a célkitűzése. közé kerít engem az én Tányám és egyre gyakrabban fordul meg a fejemben egy, már nem taktikai, hanem stratégiai elképzelés. Érzem, hogy megértem a házaséletre, halálosan beleuntam mindenféle legénymurikba. Szép, hosszú levelet írok Tányának, persze minden célzás nélkül, de azzal a kéréssel, hogy szabadságom alatt felkereshessem. Ne csak levelező kapcsolataink legyenek, hanem személyesek is... De miért nem issza a kávéját? N e térjen el a tárgytól Vaszja, majd iszom aztán. Felkeltette az érdeklődésemet a históriája. Mit válaszolt Tánya? — Síri csend. Hallgat és hallgat! Küldtem még egy levelet — semmi válasz. Még egyet — hallgatás. Bosszantott. Ügy szeretem, ha az életben minden egyszerű és világos. Nem! — mondom — meg kell ezt a rejtvényt fejteni. Éppen kapóra jött évi szabadságom. Megint hazautaztam Kárpát-Ukrajnába... — És a vonaton találkozott egy másik kislánnyal? — Dehogy! — mondta Vaszja, nem értve el tréfámat. — A vonaton megismerkedtem egy ezredessel, nagyon derék ember volt, és elmeséltem neki a történetemet. Azt mondja nekem az ezredes: „Én, fiam, a te helyedben egyenest elutaznék abba a városba, ahol a kislány lakik és végrehajtanék egy harci felderítést. Mivel ebben a szituációban a parancsnok csak személyes tapasztalata alapján állapíthatja »ieg a pontos harci helyzetet... Szót fogadtam, öt megállóval tovább utaztam és Tánya állomásán szálltam le. Hajnaltájt ért az autóbusz a városkába. Huszáros rohammal kiharcoltam a szálloda portásától egy szobát. Nagyot aludtam, megborotválkoztam, civilbe vágtam magam és elmentem a könyvtárba. — Jeszenyint olvasni? — Mi köze van ehhez Jeszenyinnek ? Hiszen Tánya megírta, hogy könyvtárban dolgozik. Vagy ezt nem mondtam? — Nem mondta. — Bocsánat. Odaérek tehát a könyvtárhoz. Még zárva. Rovom az utcákat vagy egy órahosszat, egyik cigarettáról a másikra gvúitok. az ördög tudia. mi ka- várog a fejeAiben. Megjelenek ismét. Az olvasóteremben olyan hatvanegynéhány év körüli néni üldögél az asztalnál. „Jó napot kívánok. Tatyjána Nyikolajevná- val szeretnék beszélni.” „Én vagyok Tatyjána Nyiko- lajevna, mit óhajt?” Leesett az állam. A nagyanyó barátságosan mosolyog és azt mondja, „ön nyilván Tányát keresi? Ö is nálunk dolgozik, ő is Tatyjána Nyikolajevna, de mi csak Tányának hívjuk. Foglaljon helyet, olvasgassa a képeslapokat, nemsokára jönnie kell.” Elhelyezkedem, fogok egy folyóiratot és próbálgatom a keresztrejtvényt megfejteni. De még azt sem tudom kitalálni, hogy „Gépkocsimárka” öt betű, „V”-vel kezdődik... Végre, megjelenik az olvasóteremben. .. \f aszja jelentőségteljes szünetet tart, várakozó, v ünnepélyes tekintetet vetve rám. — Tánya? — kérdeztem. — Ö is, meg nem is! Tánya, de nem az a Tánya! Megjelenik egy, az én mércém szerint nagyon csinos kislány, aki azonban egy csöppet sem hasonlít arra a Tányára, akivel megismerkedtem a vonaton. Az barna volt, ez pedig szőke. Annak hosszúkás orra volt, ez inkább pisze. Tekintetünk találkozik, rettenetesen elpirul és szótlanul elmegy mellettem. Az asztalnál az anyóka valamit súg neki. Erre ő visszajön hozzám; „Ön keresett engem?” — „Kerestem! Vaszilij vagyok, megkapta az utóbbi leveleimet?” — „Megkaptam!” — „Beszélnünk kell.” — „Igen igen. Kérem, várjon, olvasgasson, megpróbálom szabaddá tenni magam, kimegyünk a parkba és mindent megmagyarázok.” Visszament az öregasszonyhoz, én meg újra fogom a keresztrejtvényt és .. megint nem tudom megfejteni; „Csecsemők létfontosságú élelme” három betű, „T”-vel kezdődik. Aztán végre ott ülünk Tányával a parkban. A virágzó akácok olyan illatot árasztanak, hogy beleszédül az ember. Fehér káposztalepkék röpködnek, dön- gicsélnek a méhek — egyszóval, tavasz!... Kiderült, hogy a kislányt, akivel a vonaton megismerkedtem, Zójának hívják, akkor már menyasszony volt. nemsokára férjhez ment és elköltözött egy másik városba. Nagyon megtetszettem neki. és hogy el ne szalajtson ilyen „kincset” — mint később mondta Tányának, legjobb barátnőjének —, ideadta nekem Tánya címét. Csak úgy minden eshetőségre. Hátha lesz belőle valami! Vaszja elhallgatott. — No, és tovább mi történt? —kérdeztem. — Hogyan alakulttak a fejlemények? — Rohamléptekkel. Beleszerettem az én új Tá- nyámba, fülig... Ö.... szintén. Harmadnap elvitt hozzájuk, bemutatott a szüleinek. Micsoda nag/szerű öregek. Édesapja katona, nyugalmazott őrnagy, csak nem páncélos, mint én, hanem a páncéltörő tüzéreknél szolgált. Azt mondta: „Mindjárt lehengereltél kedvességed hemyótalpával, pedig én, hogy őszinte legyek, arra készültem, hogy közvetlen irányzókkal odadurrantok neked, mikor Tánya mindent bevallott.” Hát így... Most pedig halljuk: ki lehet ötleni történetem alapján egy humoros írást? Elnéztem a feje fölött, mintha tűnődnék, s hatá- ^ sós szünet után közömbösen odavetettem; — Arí már kitalálták, barátom! — Hogy értsem ezt? — Maga elmesélte nekem némi változtatással a „Te — ez én vagyok” című bohózatom tartalmát. Vaszja felhördült: — Szavamat adom, hogy soha nem olvastam, nem láttam! — Elhiszem. De ezzel is az én elméletemet igazolja: a humoros témákat az életben kell keresni. Most pedig elvárom, hogy megismertessen az ön Tá- nyájával. A bohózatban Kátyának hívták. — Sajnálom! Nem lehet! — mondta titokzatos mosollyal a páncélos alhadnagy. — Elutazott az öregeihez. A helyzet az, hogy... Szóval, nemsokára apa leszek... Alig várom a táviratot. Szeretném, ha fiam lenne, de ha lány, az is valami, ahogy mifelénk mondják. Egyetért velem?... — Természetesen! M ’gemeljük csészénket, jelképesen koccintunk ■ * és ittunk arra, hogy a történetek boldogan végződjenek az irodalomban is, meg az életben is. Fordította: Sávolt Béla
