Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-25 / 251. szám

5. oldal 1970. október 23, perrtcft Társasági élet az ebédlőben F igyelték már, ugye, milyen jóságosak az emberek evés közben? Sőt, — már akkor elkezdődik az ál­talános javulás, amidőn — mondjuk — az üzemi konyha illatai lengenek körül bennünket. Olyan ked­vesek, szinte gyermekien türelmesek vagyunk ott az ebédlői asztalok mellett. Ülünk, miközben a szolid várakozás mosolya ömlik el arcunkon. Nézünk egy­másra vagy a semmibe, aztán ha az illatok valame­lyike erőteljesebben megcsapja orrunkat, öntudatlanul is nyelünk, s mialatt ádámcsutkánk vertikálisan moz­dul, kezünk horizontálisan simít végig az eszcejgokon. Mondom, ilyenkor, közös ebéd alatt eltűnnek a rang­beli különbségek az arcok „kifejezéseiből” s az igaz­gató képén épp úgy a gyerekkorból hozott szent áhitat ül, mint a segédmunkásén vagy a diszpécserén. S hallgassanak oda egyszer, amikor az általános evészet csilingelő lármája tölti be az ebédlőt. Nem­csak a tál-kanálcsörrenés oldódik fel „ezüstszínű” muzsikába, hanem dallama van az emberi duruzsolás- nak is. Szervezetünk boldog egyesülése az étkek vál­tozataival beszélőkéinket is motorizálja, s jár a szánk igy is, meg olyan értelemben is. Minden esetre, egy mai ebédlői légkör aligha ihletne egy mai Arany Jánost ilyen megállapításra: „Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek...” — Mert azóta ennek ellen­kezője „természete már... a magyar embernek”. m a ért ugye, más az emberek társasági élete is, mint régente.Kevesebbet járnak össze, — hiszen * ” * ugye — hogy csak egy okot mondjunk a napi rohanáson, satöbbin kívül — legtöbb helyen tévé­szállás kezdődik például vacsora után, s ki képzelné be magának, hogy kitörő szeretettel fogadná a szom­széd ha a „Kék fény” alatt menne át tanyázni. Persze, arról se akarunk lemondani, hogy — bár nap mint nap a szó szoros értelmében beavatnak ben­nünket a földkerekség legfontosabb dolgaiba (dip­lomáciai, szépségkirálynő-választás, gumibotozás, könnygázbomba, repülőgép-eltérítés, vonatkisiklás, tankcsata, bombázás, kerekasztal etcetera, etcetera) — tehát mindezeken felül mindennapi apró ügyeinkről is informáljuk egymást. Hol lenne erre alkalmasabb hely, mint az ebédlőasztalnál. Mert a buszon, tej­csárdában, az utca tömkelegépen, a vacsora vásárlá­sánál, a hajszában erre igazán nincs mód. Szíves hangon, a jóllakás állapotának kidolgozása közben kellemesen, mondhatni megbocsátó beletörő­déssel tájékozódunk egymás aktuális bosszúságairól is. Természetesen, itt is disztingválni kell. Ez az immár legyintéssel felérő opportunizmus olyan fricskákra vonatkozik, amelyek eleinte mindenkinek ad hoc „ma­gánügyei” voltak, de aztán kezdtek egyre jobban át­terjedni mind több állampolgárra, végül általánossá váltak. S ekkor már-már úgy vagyunk vele, hogy „mit lehet ezek után csinálni?” — Most már ideje konkrétizálni e bölcseimet. Hát igen. Hallgatózzunk csak az ebédlőben valamelyik szomszéd asztalhoz. Például itt jobbkézre. m fülelés mechanizmusával jár, hogy először bt* J1 zonyos vezérszavakat kapunk el. Mondjuk: *■ „... Vezetik a gázt...” — „... Hívni kellett a szerelőt, mert az egész lakásban nem volt víz... — „Három liter bort vettem nekik...” — „Mi is, de képzeljük el, mikorra készül el, ha nem ezt csinál­juk ...” Ennyi „elöhallás” után egyetértőén bólintunk lelki fejünkkel: „Ja, hát igen...” — Mivelhogy tökéletesen értjük, miről beszélnek. S most már minden mondat a helyére kerül. __ Fekete, pálinka, konyak... Kiszolgáltam őket, m int anya a bolond gyermekét, csak ott ne hagyják a munkát, hogy aztán három nap múlva lássuk őket megint. ■_ Fn teával kedveskedtem volna. „Ne haragudjon, i lyennel mi nem élünk” — hárította el fonoman, de érthetően. _ Azt mondja a mi emberünk, aki a kályhát csi­nálja: „Legalább két napra elbúcsúzom, mert akkora influenzám van, hogy legalább ennyi idő kell a kikú- rálásához...” — Erre én: Nézze koma, adok. kétszáz forintot, aztán gyógyítja az influenzáját. Gilt? Pom­pásan sikerült a kályha. No persze, azalatt is „ke­zelni” illett az influenzát némi papramorgóval... — Mi nem azt csináltuk, azt hiszed? De ha nem, nézhetnénk mi is, mint X-ék, hogy miért nem fűt rendesen a kályha ... — Azt megfigyeltétek-e már, hogy amikor napon­ként más-más folytatja a szerelést, minden következő ezzel kezdi másnap: „Ki volt az a hülye, aki így csi­nálta?’’ — Rá egy napra a másik: „Ki volt az a mar­ha aki...?” — Mikor nálam három napon át így „lékáderezték” egymást, azt mondtam a negyediknek: Nézze sose tudtam eddig megmondani, ki volt az a.tegnap, mert nem kérdeztem meg a nevét. Itt vari ez a papír, legyen szíves írja erre, hogy hívják... Az autogram-kérés hatásos volt. Meg lehet nézni: ki­váló munkát végzett a szerelő... ma majd elfelejtettük: e kesernyésen kedélyes cse- I vegés közben elfogyasztotta szerény, de ízletes J ebédjét a mai ember, a (bármelyik) szomszédos asztalnál. Társaival együtt elégedett duruzsolással hagyta el az ebédlőt, s talán még az is tetézte bol­dogságát, hogy — lám, lám, milyen egyenlők vagyunk apró-cseprő bosszúságaink elviselésében is. Tóth István A góbé és az ördög Kalocsán A Magyar Állami Népi Együttes ősbemutatója Jóleső érzés ilyen sike­res, szemet és fület egy­aránt gyönyörködtető be­mutatóról tudósítani, mint az Állami Népi Együttes műsora a kalocsai műve­lődési központ színházter­mében. A „Tiszán innen, Dunán túl...” című, cél­tudatosan a kisebb kultúr- házak adottságainak figye­lembevételével tervezett műsor osztatlan sikert ara­tott az est folyamán és várhatóan további elisme­rést szerez az együttes tur­néján megyénkben. Az ősbemutatót megelőző percek izgalmában Létai Dezső, a műsor rendezője elmondotta, hogy az együt­tes egyszerre tartja ugyan­annak a műsornak két bemutatóját Kalocsán és a Nógrád megyei Pásztón. A két, egymással egyenértékű csoport tizenhét énekessel, ugyanannyi táncossal és kilenctagú zenekarral olyan összeállítást kívánt a szín­padra állítani, mely fel­dolgozásában és előadásá­ban mindert nyújtani tudja, amit a Magyar Állami Népi Együttestől már elvár a közönség. Előnye viszont, hogy már harminc négy­zetméternyi ' kis színpadon is előadható minden külö­nösebb technikai feltétel nélkül. Három évvel ezelőtt, szintén Bács megyében kí­sérleteztek hasonló műsor­ral. Az akkori, sikert ara­tott Ecseri lakodalmas azon­ban a „nagy” műsor mes­terséges zsugorítása volt. A jelenlegi összeállítás azon­ban már céltudatosan, ki­sebb létszámú művészeti együttesre és színpadra ké­szült és így művészileg tel­jesebb egészet alkot. A rendező art is elmon­dotta, hogy az együttes mű­vészei nagy lelkesedéssel készültek a bemutatóra, hi­szen a kis községekben va­ló szereplések a művészek és a közönség sokkal ter­mészetesebb kapcsolatát adják, mint a városi szín­házak színpadai. Erre a bensőséges viszonyra pedig az Állami Népi Együttes­nek különösen szüksége van. A műsor négy nagy táj­egység, a Dunántúl, a Pa­lócföld, Erdély és a Tiszán­túl zenei-, tánc- és hagyo­mányanyagát viszi színpad­ra vidám, játékos, de egy­ben művészi feldolgozás­ban. A nézőtéren ki-ki megtalálhatja a folklór azon anyagát, amelyet kü­lönösen kedvel. A hagyo­mányos népi játékok, mint a Lagzi előtt, a zenekari A „Székelyforgatós” lendületes tánca. számok között a Madocsai táncok, vagy az énekkar Kalotaszegi dalai igen ma­Jelenet a „Két dudás” című feldolgozásból. gas művészi színvonalat tükröztek. De aki a cselek­ményességet kedveli, az is kedvteléssel nézhette a kö­zépkori moralitás alapján készült Kegyes történetet vagy a székely humor csil­logását A góbé és az ördög feldolgozásában. Jóleső érzéssel figyelte a közönség, hogy a műsor második részében felenge­dett a szereplőknek az ős­bemutatókat mindig kísérő feszültsége. A Citeraszó és a Cigányok táncaiban már maguk a táncosok is „be­lefeledkeztek” a játék szép­ségébe. humorába, és ezt az önfeledt produkciót a né­zők az utolsó szám végén vastapssal is jutalmazták. Csak helyeselni tudjuk az Állami Népi Együttes műsortörekvését, mely a kis kultúrházak színpadára ilyen egységes, színes és művészileg is minden igényt kielégítő összeállítást visz el — reméljük minél több alkalommal. P. M. 15. — Helyes. A napra nem emlékeznek? — Harmadikén vagy negyedikén lehetett. Szóval, néhány nappal az eset előtt, talán kora délután. Ép­pen nem volt más vendég. A férfi csak beugrott, ver­muthot meg szendvicseket vett, és sietett vissza az erdőbe. Motorral vólt, de a rendszámát persze nem tartottuk fontosnak megjegyezni. — Igen — erősítette meg a fiú —. azonnal elro­bogott. Talán várta valaki, a barátnője, például... — Köszönöm — mondta Béke. Miközben összeszedte a fényképeket, futó pillantást vetett a kiválasztottra. Király őrmester fényképe volt. * Beke virágos kedvvel érkezett Násfára. Ébert és Paál, akik a politikai helyettes irodájában várták, ezt már az udvarra néző ablakból észre vették. Az őr­nagy, a kocsiból kiszállva, oly barátságosan fogadta az udvaron átvágó Király őrmester tisztelgését, mint­ha egész éjjel vele álmodott volna, csupa vidám és biztató dolgot... _ Nos, mi újság a könyvesboltokban — kérdezte a belépő őrnagy. Paál savanyú arcot vágott. — Azt hiszem, nagyot tévedtem.:: — Emberi dolog! — mosolygott Beke. — Halljuk,: hogy mivel kapcsolatban? _ Amiben a legjobban bíztam! A bükkfán megta­lált nyomokkal... Nemcsak a tüzérbemérő, a löveg ke­zelőszemélyzete is azt állítja, hogy az első lövésig a fán szakadatlanul burukkoltak a vadgalombok! Már­most, ha a lombok között, különösen a megjelölt ágon, a fészek közvetlen közelében ember rejtőzik, a galam­bok nemcsak hogy nem turbékolnak. hanem a legki­sebb mozdulatra is felrebbennek, és elszállnak. Az embernek pedig, aki feltételezésünk szerint ott-tartóz- kodott, nyilván mozognia kellett: felhúzni, meg leen­gedni a íőszeres ládát. Hát nem mozgott! Nem moz­gott) mivel nem is volt ott! A liftmegoldás, ahogy a l őszercserét eddig elképzeltük, eszerint képtelenség.’ A nyomok, természetesen, valóságosak, s nyilván arra szolgáltak, hogy becsapjanak bennünket. Sejteniük kellett, hogy a fát meg fogjuk vizsgálni, és remélték, hogy be is dőlünk a trükknek. Az ágat nyugodtan el­égethetjük ... Beke egy nappal korábban, még leverten fogadta volna a hírt. Hajnal óta azonban nagyon is összevágott az elképzeléseivel. — Rendben van — mondta. — Fő, hogy tisztázódott a dolog. Menjünk tovább. Milyen híretek van még? — A legfontosabb — kezdte Ébert százados__ Tár­n ok és Zalay elvtárs találkozásáról szól. a hajnali ta­lálkozásról, az utolsó Íőszeres kocsinál. Mindketten azt állítják, hogy az oszlop megállásának pillanatában ki­szálltak, s elindultak. Zalay hátra. Tárnok előre. Mi következik ebből? — Hogy nagyjából az oszlop közepén kellett volna találkozniuk. Félúton. — Ügy van. De Zalay az utolsó kocsikig jutott, Tár­nok pedig csak a hátulról számított második teher­autóig. Nem furcsa ez? Beke, bár az új adat alátámasztotta saját elképzelé­sét, óvatosságból ellentmondott. — Zalay talán lassabban ment. Egy-két kocsinál megállt. .. Ébert vállat vont. — Ebben az esetben Tárnok egy tőle távolabb álló kocsinál találkozik az alezredessel, mert ideje van előresétálni. De nem volt. A lényegen az sem változ­tat, ha Zalay egyenesen cammogott volna. Mert Tár­nok ugyanakkor messzebb, előrébb jut. De. tegvük fel, lestoppol ott, az utolsó Íőszeres kocsinál. Mi történik? Várnia kell, időbe telik, amíg az alezredes odaér hoz­zá. A valóságban viszont azonnal találkoztak! — Helyes; — bólintott Beke. — Kertésznek, úgy ' látszik, igaza volt: a találkozás, amely látszólag meg­oldhatatlanná tette a rejtélyt, valójában egérfogó lett. Csapda, amelyben már ott vergődik a vad!... Ébert elégedetten folytatta: — Van még egy fontos adat. Kiszálláskor mindket­ten rágyújtottak. Tárnok ugyanarra az extra hosszú bolgár cigarettára, amit Zalay szív; az alezredes kí­nálta meg, még Násfán, az induláskor, de Tárnok ak­kor nem gyújtott rá, eltette, s csak a sorompóhoz ér­kezve vette elő. Szóval, állítólag egyszerre kezdtek dohányozni. Zalay mégis végigszívta a cigarettát: a sorompó felhúzásakor egy csikket hajított el. Tárnok viszont nem. Azt mondja, a GAZ-ban nem akart do­hányozni, mert a sofőrje nem szereti a füstöt. IFolytatjuk) _

Next

/
Oldalképek
Tartalom