Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
Bede Annar Már nem várom Már nem várom, hogy megtérjen hozzám akár árnyék, akár vihar képében az a fekete asszony, aki voltam nagyon keleten, valaha régen. Már nem figyelem a pulzusomban vad zuhatagok zubogását. Már nem keresem a pupillámban volt tűzvészek szelídült mását. Sorsomhoz magasodva mondom: itthon vagyok, nagyonis jó itt Már nem kutatom a horizonton hajdani létek vízióit. S ha álmomban még megrohannak régi regék, dallamok, képek, és kalandozva, rég-elhamvadt távol korok ködébe lépek; Európára ébredek fel, erre a csupafény pokolra, telve hitekkel és sebekkel, gyönyörködve és fuldokolva. Simonyi Imre két versei Negyvenen fúl Valami jelet itt hágy valami nyomot mindaz ami történt S ami történni fog: az már így negyvenen túl jó, rossz — mind egyre megy — A fontos, hogy megtörtént — Hogy megtörténhetett Gyermekdal „Szita-szita péntek” — felmartak az évék — „szerelem-csütörtök” — sarkamnál az ördög — „zab-szerda...” „Szita-szita péntek” — csuda hogy még élék —< „szerelem-csütörtök” — élek, mert még hörgők — csuhajja... A Kecskeméti Művésztelep múltjáról A MAGYAR képzőművésztelepek életével — Nagybányától Szolnokig — jelentős szakirodalom foglalkozik. Ezt az ott élt művészek munkásságának értéke, műveinek története magyarázza, amivel szorosan összefügg az is, hogy az adott városok társadalma mennyire kísérte figyelemmel a művésztelepen élők munkáját, s volt-e szellemi és anyagi ereje a „bevándorlók” és az „őslakók” közötti kapcsolat megteremtéséhez. Ilyen és hasonló szálak vezetnek a művészettörténészekhez és a művésztelepekről írt művekhez. A Műkert hajdani szabadiskolájának volt növendéke, Csupor László festőművész társaságában ehhez hasonló gondolat- menet alapján arról beszélgetünk, hogy miért bánik oly mostohán a művészettörténet a Kecskeméti Művésztelep múltjával. Az alkotóház ebédlőjében gyakran emlegetjük az itt megfordult művészek nevét, akik közül egyre kevesebben élnek már; mind kevesebb a telep történetét megírni szándékozó történészszemtanú. — Kik éltek itt, amikor Csupor László Kecskemétre került? — A társaság egy része Révész mester szabadiskolájának növendékeiből adódott, a másik a már önállóan itt dolgozó művészekből. 1934-ben Mátis Kálmán, Bajnai Tóth Lajos, Prohászka József, Rimanőczy Hertzer Géza, Hagyik István, Tóth János, és a „kanászfestő” Szent-Györgyi Albert gondolatai SZENT-GYÖRGYI Al- bertnek, a világhírű, Amerikában élő, Nobel- díjas professzornak „Egy biológus gondolatai" címen könyve jelent meg napjainkban a Gondolat Kiadó gondozásában. De nemcsak ez a kötet hívja fel most a figyelmet rá, hanem a lapok is többször idézik újabban a kitűnő professzor egy-egy nyilatkozatát, cikkét. Legutóbb a Népszabadságban olvashattuk a Tizenöt perc zéróig című írását, mely korábban a New York Times-ben látott napvilágot. Szent-Györgyi nem szobatudós. Nemcsak a szű- kebb értelemben vett szakma vonzza, ö nem tud „kikapcsolódni” az emberiség áramköréből. Együtt van, él, érez, gondolkodik kortársaival. S talán ez a szellemi frisseség, humanista érdeklődés egyik legjellemzőbb vonása. A híres tudós megrendülve konstatálja a Tizenöt perc zéróig című cikkében, hogy az emberiség napjainkban megmérgezi a tengert, halált okozó bombákat i süllyeszt a tengerbe. Kevés időnk van arra, hogy gondolkozzunk a világ félelmetes, végzetes pillanataiban. Csak tizenöt perc van „zéróig”, a megsemmisülésig. Vissza kell fordulnunk a veszélyes útról, újra kell kezdenünk még a tragédia előtt — írja Szent-Györgyi — 02 egész emberiséget veszélyeztető atomkorban, a milliárdokat fegyverkezésre költő Egyesült Államokban. Igazi humanista Szent- Györgyi professzor. Félti a jövőt azoktól a fiataloktól, kik az erőszakot és a gyilkosságot sugárzó tv- műsor nézése közben nőttek fel. „Ha lemondunk a versenyfutásról a békéért, nem merül el a történelemben nevünk” — írja. Tevékeny alkotó, tevékeny humanista. Tudja, hogy tenni kell az emberiségért. Ezért szólalt fel a Harvard Egyetemen a Tudomány Társadalmi Felelősségének Egyesülete találkozóján. így foglalta össze mondandóját: „A demokrácia elválaszthatatlanul egybeforrt a békével. Béke és demokrácia együtt élnek vagy halMINDIG figyelt és figyel az ifjúságra, a nevelésre. A szegedi egyetemen 1940-ben elmondott rektori székfoglalójában azt fejtegette, hogy csak ott folyhat jó tanítás, ahol él a kutatás szelleme, az igazságok lelkes, pártatlan szeretete. Eles elméjével már akkor észrevette oktatásunk mindmáig nagy hibáját, azt. hogy túlzottan nagy tananyagot préselnek be a tanulók, hallgatók fejébe, túl sok adatot követelnek meg, de nem nevelik eléggé önállónak, nem fejlesztik az ifjúságban eléggé az egyéni meglátást, a gondolkodást. Hiszen az élettelen adatok gyorsan eltűnnek az agyból, s az iskolát elhagyó diák így kevés útraválóval indul az életbe. A tudásvágyat kell felébreszteni, az önálló gondolkozásra késztetést kell fő feladattá tenni a közoktatásban. AZ EMBERISÉG fel- emelkedéséhez szükséges az, hogy merítsünk az erkölcsi igazságok, a tudomány és a művészet forrásából — jegyzi meg Szent-Györgyi. Ez töltheti ki életünket, ez adhat tartalmat az emberi léleknek, elmének. „Mindhárom az igazság keresésének egy-egy formája vagy területe, mindhárom arra tanít, hogy az igazságot, ne pedig az igazunkat keressük!” — mondta a professzor Munkácsy Magdolnának adott interjújában. Tudóscsalád negyedik nemzedékéből való Szent- Györgyi Albert. Anyai nagybátyja a híres Len- hossék Mihály professzor volt. Olyan légkörben nőtt fel — jegyzi meg —, ahol a szellemi értéket becsülték igazán. „Számomra az alkotó tudomány az egyetlen, amiért érdemes élni és nem ismerek semmit, ami izga- tóbb és lenyűgözőbb volna, mint a kutatómunka.” Szekér Endre Szepesi György élt itt. — Ki tanulhatott Révész Imre szabadiskolájában? — Az, aki a Képzőművészeti Főiskolát elvégezte. Persze ez nem zárta ki azt, hogy olykor mások is kilátogassanak a művésztelepre. — Ki tartotta fenn a szabadiskolát? — A kormányzat 3 ezer pengő évi támogatást nyújtott egy ideig, de később — Karafiáth Jenő „jóvoltából” — ezt a csekély összeget is megvonta tőlünk. — Miből éltek a növendékek? — Volt, akit a szülei segítettek, mások kisebb alkalmi munkát vállaltak: dekorációs feladatokat, tablókészítést, olykor még szobafestést is; ritkábban képet adtak el, vagy olyan munkát végeztek, ami a mai „másodállás” fogalmának felelne meg. — Szóval nem volt álom a művésznövendék- sors? — Nem. Eszembejut egy kis történet, amin annak idején jót derültünk: egyik társunk az akkori „Nagy-Kósa” boltjában öt deka mákot vásárolt, s kérte, hogy darálnák meg. — De uram — válaszolta a segéd kétségbeesetten, — nem fog kijönni a darálóból! (1935) — Az együttes munka hogyan folyt? — Mindenkor modell után dolgoztunk; nyáron a Műkert fái között, ha hidegebbre fordult az idő, akkor a Művésztelep közös műtermében. A MESTERRŐL érdeklődöm. — Révész Imre naponta korrigált. Rendkívüli súlyt helyezett a plain-air festésre — mondja Csupor László. Amikor erről részletesebben beszélgetünk, érdekes dolgokat tudok meg: a közhiedelemmel és egyes írók véleményével ellentétben Révész Imre mesterétől, Munkácsy Mi- hálytól, a Párizsban festett „munkácsys” Révészképek bírálatakor azt az ösztönzést kapta, hogy keressen kapcsolatot az impresszionista festőkkel, mert ők a jövő festészetének megalapozói. (Ez a közlés részben azért lepett meg, mert eddigi tudomásom szerint Munkácsy tarkának bélyegezte az impresszionisták színvilágát, részben pedig azért, mert a kevés Révész Imrével foglalkozó írás sem említi a mester impresszionista törekvéseit, illetve eredményeit — melyeknek szép példáját láttam már, többek között a megyei tanács tulajdonában levő festmények között is.) FONTOS DOLGOKAT tudok meg, amelyek könnyen elveszhetnek a jövő számára. Ilyen például az, hogy 1912-ben az Iványi-Grünwald vezette művésztelep „tájképkorri- gátora” Olgyay Ferenc volt; hogy Rimanőczy Hertzer bár itt lakott, többet élt Bécsben, mint idehaza; hogy Szabó Vladimir és Perlott-Csaba Vilmos hosszabb időn át itt dolgozott; hogy Révész Imre telepvezetése idején Kecskemét város vezetősége a festőket „kódisok- nak” tartotta — kivéve a mestert, mert őt a „mél- tóságos” cím illette. A Kada Elek alapította művésztelep a polgármester méltatlan utódainak kezén egyre jobban hanyatlott. Valamikor Ivá- nyi-Grünwaldnak és Ol- gyaynak fiakkert (ma biztosan személyi használatú gépkocsinak mondanánk) bocsátott rendelkezésére Kecskemét városa a művészetpártoló Kada Elek indítványára; Révész Imre társaságának már csak közöny és lenézés jutott osztályrészül a felső szervek és a város lakói részéről. (Néhány gyógyszerész-, orvos-műgyűjtőből adódott a „kevés kivétel”.) A lovakat, s nem a művészetet pártoló katona- tiszti réteg viszont a jó képességű, de tehetségét apró-, (illetve nagyobb-) pénzre váltó Benyovszky Istvántól alig-alig győzte kivárni a vágtató négylábúnkat: négy-öt állvány állt egymás mellett a műteremben, s a vásznakon ugyanaz a paripa itt feketében, ott vörösben; itt a lovas elől, amott hátul pattintott karikásostorával; ezen a képen felhőből állt az ég, azon égből a felhő, s a kéfma- roknyi öt-hat színberi kikevert festék pasztózusan ült meg a vásznakra késsel, ecsettel arányosan elosztva. (Ezt a telep egy másik volt lakójától tu-, dom.) Arról beszélgetünk Csupor Lászlóval, hogy témáit tekintve Révész Imre valójában a nép festője volt, amit a Szentesen festett „Pánem” éppúgy példáz, mint a „Kukori- cafosztás”, vagy a „Petőfi a táborban”. Ahogyan Fényes Adolf a Benczúr- mesteriskolában festette Szegény ember sorozata után gyakran kap ily megtisztelő jelzőt, úgy Révésznek ebben az értelemben is adósa a művé-, szettörténet. A mai Kecskemétről kérdezem Csupor Lászlót, hiszen 27 éve járt itt utoljára. — Abban az időbeni az a mondás járta köztünk, — mert valóban igen szűkösen éltünk —, hogy „ha kéne se volna több”; ma itt a jól felszerelt alkotóház, melyben az ország más vidékeiről idelátogató művészek dolgozhatnak, itt a fejlődő város, mely — bár épületeiben nem különbözik más hasonló településektől — rengeteg újat tud mondani a visz- szatérőnek, hiszen a legszebb ifjúi éveit leli meg gondolatban az ember, vagy talán többet is annál. Amit annak idején nem láttam meg: a régi utcákat, kapualjakat, tűzfalakat,, most mind-mind szere'ném megfesteni. • A BESZÉLGETÉS UTÄN a Műkert gyönyörű fái alatt gondolataimat rendezgetve járok — s mintha csak a Révész-szabad- iskola illusztrációja tűnne elém — Laci bátyám festőállványa előtt áll, mellette egyetlen szabadisko- lás-pajtása Tóth Lajos, előttük — gondolom — a révész! kelléktárból öröklött cifraszűrben, megtört arcú parasztember ül (biztosan a szociális otthonból hívott modell, mint annak idején) — plain-air- ben festenek, a Munkácsy—Révész mutatta úton, Goór Imre Járitz Józsa: Nyugalom^ /
