Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
WTO. október 18, vasárnap & oldal G yógyszertárban „Mesterségem címere” — mondhatná a kezében tartott patikamérlegre ösapay László tiszakécskei gyógyszerész. Ha a fotóról is! áradó összbenyomás alapján jellemeznénk őt, ilye- j neket mondhatnánk: jó kiállású, határozott, barát- j ságos ember. Ahogy a í gyógyszerport adagoló kis- j kanál megállt az utolsó I Korpótlék ma sincs. Pedig sokat jelentene olyan embernél is, mint ő, aki 45 éve dolgozik a szakmában. Törzsfizetése 2650 forint. — A fiatalok nem tudják, nera érzik ma még, mit jelentene a nyugdíjban 400—450 forint kórpótlék — mondja, majd a pályakezdők, diplomás A gyógyszerész munka közben. (Tóth Sándor felvétele) — Akkor majd legközelebb ... Aki 45 éve él a gyógyszerész hivatásnak, tud különbséget tenni múlt és jelen között. ösapay László szinte cirógató szeretettel simogatja szét annak a tanulmánynak rendkívül precíz mellékleteit, amely a tiszakécskei gyerekek bölcsődei, óvodai, iskolai napköziotthenos élelmezéséről készült. Több éves munka gyümölcse. A laikust is lehengerlő kedvességgel ismerteti a kalóriatáblázat célját, a kalorikus, illetve építő tápanyagok arányának fontosságát. A gyerekek táplálkozását régi időkével ösz- szevetve, karját lelkesen széttárva így jellemzi; — Ég és föld... Nagy volt régen a csecsemő-, s gyermekhalandóság. Én tudom ... Itt vonult a temetési menet a patika sarkánál. S mennyi, mennyi gyászmenet!... Ma? — törni kellene a fejemet, mikor láttam csecsemőtemetést. De hol is vannak az egj'kori, sápkóros gyerekek? Emlékeinkben. Aztán csak úgy ragyog az egész ember, mikor a nyolcesztendős Lacikáról — kisfiáról — elmeséli, milyen „fogékony eszű, s nagy betyár”. „Stramm gyerek” — húzza ki magát az amúgy is, ma is tornász- alkatú apa. Nem kérdeztem meg, mert féltem a választól, Vajon a gyógyszerész-dinasztia folytatását látja-e benne? Tóth István Az orosz da kórusa 1943 júliusában a világ- történelem egyik legnagyobb csatája zajlott Kurszk térségében. A németek elkeseredett támadással próbálták megfordítani a háború menetét. A Szovjetunió is mozgósította anyagi és szellemi tartalékait. Ekkor, ezekben a nehéz hónapokban alakították meg az állami orosz kórust, elsősorban az elfelejtett orosz népdalok és kíséret nélküli kórusművek bemutatására. Azóta — ahogyan mondani szokás — bejárták a fél világot. Repertoárjukban 900 mű szerepel. 1945- től napjainkig 157 külföldi városban adtak koncertet. Fellépésűik odahaza is a zenei élet eseménye. Vezetőjük Alekszander Szvesnyikov, a Szovjetunió népművésze, kétszeres Le- nin-díjas, kitüntették a Glinka-díjjal, az Angol Királyi Zeneakadémia tiszteletbeli tagja, megszámlálhatatlan szovjet és külföldi kitüntetés tulajdonosa. A professzor kivételes tudása aktív, élő muzsikává válik alkotásaiban. A mindennapos vokális tréning, minden dalnak, műnek mély pszichológiai, művészi feltárása, „a nagyon pontos intonáció, a zengés szépsége, a szoborszerűen csiszolt, domborított szó, dinamikus temperamentum” — íme ezek Alekszander Szvesnyikov művész-pedagógus jellemző tulajdonságai. Az „II Seccolo XIX” kritikusa ekképp méltatta; „A technikai pontosság, a gyors, sajátosan szláv átváltások a szomorúról a vidámra, a bánatról az újjongásra, _a hallgatóságban határtalan örömet váltott ki.” A Szvesnyikov nevéről ismert állami akadémiai vegyeskar október 26-án, este 7 órakor, a Katona József Színházban tartandó hangversenye az év egyik kiemelkedő kuturális eseményének ígérkezik. H. N. ■nemesénél — több egy i milligrammal se lehet — maga a szakmai biztonság, j S az ezüstös haj, a bajusz ápoltsága nem a kínos pedantériát juttatja eszünkbe, hanem azt a szeretetteljes derűt, amely a mosolyából egész környezetére szétárad. A hivatásszeretet öröme ez. A saját munkakedv mellett talán az elődöktől is örökölt plusz is benne van. Gyógyszerész volt az apja, ösapay Lajos és anyai nagyapja, Végh László is. Mikor államosították a gyógyszertárakat — ezt is, amely a 12/88-as jellegtelen „címet” viseli —, neki is feltette a kérdést a bizottság tagja: — Mi vagyona van? — Semmi. — Hát az hogy lehet? •»- Ügy kérem, hogy amikor egy szegény asszony, párján a csenevész kisgyerekkel bejött hozzánk orvosságért, így köszöntünk el tőle: „Nem fizet semmit, van magának elég baja...” És tíz, száz, ezer I ilyen eset volt... Ezért nem gyűjtött a mi gyógyszerész famíliánk 110 év alatt egy fél hold földet se... Ezért vagyok én a községben mindenkinek „Laci bácsi”. — Heten voltunk testvérek; Endrődön — petróleumlámpa mellett telt a gyermekkorom. Gyógyszerész apámnak egyszerre hét szeletet kellett osztani kenyérből, hét cipő, hét ruha.. .. És valamennyien kitanultunk ... Több mint tíz esztendeje egy egészségügyi anké+on vett részt, orvosokkal •gyütt. Akkor ki fej tette: hogy míg az egészségügyi dolgozók egész sora — az orvosok és gyógyszerészek között — kap korpótlékot, í gyógyszerészek nem... i gyógyszerészek helyzetének ' ellentmondásosságáról szól. I Ifjú kollégájának — érett- : ségi után közvetlenül nem í sikerült bejutnia az egyetemre. Vállalatnál helyezkedett el. Ügyes volt, talpraesett és hamarosan 2200 forint fizetésig vitte fel. Következő évben felvették az egyetemre. Jelentkezett az igazgatónál, megköszönte az addigi támogatását, s közölte, hogy tovább tanul. „Ne menjen el, — beszélte volna rá az igazgató — kap nálunk 3000 forintot.” — A fiatalember az egyetemet választotta, ötévi derekas tanulás, diploma után — mint gyógyszerész kap 1150 forintot. Pedig ebben a szakmában, hivatásban nincs magánpraxis. Ösapay László felesége asszisztens a gyógyszertárban. Míg Pesten vezető védőnő volt, 1600—1700 Ft. körül keresett, de felment 2000-re is. Miután lejött, s letette az asszisztens vizs-' gát, kap 1300 forintot. Húsz éves szolgálata van, amit a szabadságnál beszámítanak a fizetésnél... ez nem látszik meg. Beszélgetésünk ebédszünet alatt zajlik, de nem ilyen folyamatos, mint a leírásból kitetszenék. Elhúzták az ajtó mindenhol ismert rácsos változatát, de kétszer is fel kell kelni a patikusnak negyedórán belül. Egyszer az állami gazdaságtól jön valaki tucatnyi portékáért — kintről, messziről érkezett és sürgős a gyógyszer. Alig megy el a férfi, öreg néni szól be nyögdé- cselve, erőtlen hangon. A gyógyszerész ugrik. Adja a kért port. — Tessék, kedves, ne szenvedjen . . Két forint az ára. — Jaj, de nincs nálam annyi se9. Kieszeltek egy trükköt, és ügyesen végrehajtották. A többi lehetőség nem érdekelte őket, s mint kitűnt, azok szóba se jöhettek volna, elestek tisztjeink óvatossága és a szerencsés véletlenek folytán. Most, amikor nyomozni kezdünk, nem is kell időt áldozni rájuk. Ébert százados beszámolója azért biztató, mert szilárdan körvonalazza az ügyet, keményen meghúzza az eset kontúrjait. A rendszer zárt, és egyetlen kulcs nyitja. Erre kell rátalálnunk. Ti hárman, holnap reggel útnak indultok, hogy megleljétek ezt a kulcsot. A parancsnok: Beke őrnagy. * Fél kilenc volt, amikor három nappal később a gépkocsi megállt a bakonyi magaslaton, s az elhárító tisztek kiszálltak belőle. A letaposott fű még őrizte a lövegek és a nehéz vontatók nyomát, de az erdei tisztás, ahol a násfai tüzérek május 8-án reggel tüzelőállást foglaltak, egyébként kihaltnak látszott. Sütött a nap, a szép, kirándulásra alkalmas időhöz gondtalan jókedv illett volna. Ez azonban a három férfiből teljesen hiányzott. A fák közül még három katona lépett elő: Tárnok őrnagy, a gépkocsi vezetője, és egy Király nevű idősebb őrmester, aki szolgálatvezető volt az alegységnél, amelynek lövege elpusztította a Vadgalambot. Tárnok őrnagy részletesen ismertette az elhárítók- kal, hogyan festett a terep a gyakorlat reggelén, megmutatták, hol foglaltak állást a lövegek, hol álltak a tehergépkocsik, hova rakták a lőszeres ládákat. — Szóval, erre, keletnek... — Bocsánat — szólt közbe Ébert százados —, ön most inkább északkelet felé mutat... — Á, persze! — Tárnok belepirult a tévedésbe. — Nos, szóval, annál a bükkfánál... igen, ott beszélgettünk a lombsátor alatt, s Zalay elvtárs a ládákon ült. Később, amikor a tűzbemérő ... Beke ezt már ismerte. Ami új volt, az a homályos gyanú, hogy Tárnok őrnagy nem mindig tájékozódik jól a terepen. Ezt a hiányt a térképpel pótolni lehet ugyan, de kétségtelen, hogy az ösztönös térérzék, tájékozódási képesség nagyon hasznos. Tárnokból, úgy látszik, ez hiányzik. Nem illik, és nem is érdemes szemére vetni, ez olyasmi volna, mintha azért rónának meg valakit, mert rövidlátó és szemüvegre van szüksége. Ettől még kitűnő tiszt lehet. De Beke azért megjegyezte magának a dolgot. A kis csoport a bükkfához ért, s a pillantások a letarolt gyepre tapadtak, oda, ahol nemrég a lőszeres ládák feküdtek. Egy valaki nézett a magasba: Paál főhadnagy. A feszült csendben hirtelen megszólalt: — A lombkoronát, úgy tudom, senki sem kutatta át... Béke azonnal kapcsolt. — Arra gondolsz, hogy kötéllel?.;; — Pontosain! Tegyük fel, hogy a gyakorlat előtt valaki elrejtőzött odafent. A lomb sűrű, senki sem vehette észre. Cinkosa, aki itt volt a katonák között, a kellő pillanatban a fa alá lépett. Fölemelte az egyik ládát, s ráakasztotta a gyorsan ledobott kampóra. Egy pillanat, s a zsákmány már el is tűnt, fent a magasban, a lombok között. De épp ily gyorsan le is ereszthették a másik, az éleslőszert rejtő faládát. A tűzérbemérő háttal állt, s az egész akció zajtalan volt... • Beke azonnal döntött: — Fölmegyünk! Ha nehezebbem is, mint a kamaszkorban megmászott eper- meg cseresznyefákra, a két tisztnek sikerült felkúsznia a lombok közé. _ Nehogy csalogánnyá változz, őrnagy elvtárs! —■ t réfált Paál főhadnagy. — Ne félts, énekből mindig elégségesem volt! — Egy fészket már látok ... De ez... ez fontosabb itt. Az ágon, amelyre Paál felkapaszkodott és Bekét is felsegítette, szögescipő talpának nyomai látszottak, friss horzsolások, melyek az ágon átvetett, megterhelt kötél, meg a kéregbe akadt, beletépő vaskampó okozhatott. Feltétlenül ember okozta nyomok voltak, s az, hogy éppen ezen a bükkfán akadtak rájuk, nem hagyott kétséget: aligha egy szerelmespár mászott fel ide, mialatt a fa tövében ott feküdtek a lőszeresládák ... — Túl szép lenne — dörmögte Beke. — Az is! Ezek a nyomok mindent megmagyaráznak. — Félek, hogy a fellegekben jársz. — Nem is a földön! — mosolygott elégedetten a főhadnagy. — Nézz le, legalább öt méter magasan vagyunk! A következő pillanatban az ág megingott, s szép lassan letört. A két tiszt, egy pillanatnyi döbbenet után, úgy ért a földre, mintha ejtőernyővel érkeztek volna. _ Íme — mutatott rá az ágra Paál főhadnagy —, a bűnjelet is magunkkal hoztuk ... Beke nem bocsátkozott magyarázatokba, de a főhadnagy sugárzó arca elárulta a többieknek: a szemle eredményes volt. A két gépkocsi — az egyikre az ágat is felrakták —, fél tízkor el is hagyta a tisztást, s útban volt Nás- fa felé. (Folytatjuk)
