Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-24 / 224. szám
i oldal 1970. szeptember 24, csütörtök Az aranyszívű brigád Kórusban zúgnak az elektromos varrógépek a kalocsai Textilfeldolgozó Vállalat munkatermében. Szorgoskezű asszonyok lányok hajolnak a masinák fölé, kezük alatt fürgén siklik az anyag, s mire a szalag végére ér, elegáns háziköntösé formálódik. Ebben a teremben dolgozik a harminctagú Hámán Kató szocialista brigád. 1961-ben alakultak, s azóta munkateljesítményük alapján a legjobbak közé számítják őket. Az ok, amiért felkerestük őket, mégsem ez. Tulajdonképpen egy jelző vezetett hozzájuk: azt mondták róluk, hogy ők az „aranyszívű brigád”. A februári brigádgyűlés Kovács Jánosné, a brigádvezető őszülő hajú, mosolygós asszony. Amikor megtudta jövetelünk célját, készségesen meséli: — Egy februárban tartott brigádgyűlésen merült fel először a gondolat, hogy a munkákkal kapcsolatos vállalások mellett elvállaljuk egy sokgyermekes család patronálását. Felkerestük a városi tanács vb gyámügyi előadóját, aki Rékasi Illé- sékhez kalauzolt. Megtudtuk, hogy Rékasiéknak 4 kiskorú gyermekük van, az édesanya nemrégen bénulással ágynak dőlt, teljesen tehetetlen, még a legszükségesebb házkörüli teendőket sem tudja elvégezni. Anyagi lehetőségeik sem a legrózsásabbak. — Nagyon meglepődtek amikor kimentünk hozzájuk — folytatja a brigádvezető. — A beteg asszonynak könnybelábadt a szeme. „Nem hittem volna, hogy valaki is segíteni akar rajtunk” — mondta meg- hatódottan. Húsvétkor ruhaneműket, édességet vittünk a családnak, gyermeknapkor pedig a kicsiket ajándékoztuk meg. — Ügy hallottuk, hogy az egyik kislány, Rékasi Ju- lika a vállalatnál ipari tanuló. öt hogyan segítették a szakma elsajátításában? — Nyáron itt dolgozott a mi szalagunkon. Szelíd, jóravaló, dolgos kislánynak ismertük meg. Mivel a tanulóknak meglehetősen kevés az órabére, brigádtagjaink 20—20 forintot adtak össze azért, hogy órabére elérje az öt forintot. Elintézetlen üggyel kezdődött Rózsák a brigádvezetőnek — Munkájával, magatartásával nagyon meg voltunk elégedve. Hamar beilleszkedett közénk, s amikor elbúcsúztunk, hatalmas rózsacsokrot hozott, körbe csókolta az asszonyokat. Mintha a saját gyerekünk lett volna ... Persze a búcsú nem végleges, mert Ju- lika amikor megkapja a szakmunkás-bizonyítványt, szeretne visszajönni közénk, a VI-os szalagra dolgozni. A brigádvezető kalocsai motívumokkal díszített könyvet tesz elénk: — A brigádnaplónk — mondja —, ebbe jegyezzük a fontosabb brigádeseményeket. De kerül ide más is! Nézze csak! — s azzal Milyen az igazgató jobb keze?.., Titkárnőképzés a megyében rámutat az egyik bejegyzésre. Gondos gyerekkéz írta, minden betű, minden szó szerető igyekezettel íródott. Rékasi Julika írta: „Őszintén szólva nehezen találok szavakat, hogy köszönetemet fejezzem ki a VI. szalag dolgozóinak, ✓mert úgy érzem, hogy a sokszor elhangzott hálaszavak nagyon elkoptak már, s nem illenek erre az alkalomra. Most mindent felülmúló kifejezésre lenne szükségem, hogy azt a sok szépet és jót, amit kaptunk, illendően megköszönjem.” Becsukom a naplót, s közben arra gondolok, hogy a VI. szalag dolgozói méltán kapták az „aranyszívű brigád” jelzőt. Mert gondoskodni a bajbajutottakról. megosztani a szeretetet csak azok képesek, akik önmaguk példáján tapasztalják az összefogás, az egymáson segítés mindennapos örömeit Csapai Lajos Mindnyájunkban élnek elképzelések a tökéletes titkárnőről. Aki elintéznivalónk kedves segítője, mestere a feketekávénak és levelezésnek, személyi ügyeknek és keresett aktáknak... Hiszen a szólás is úgy tartja: „A jó titkárnő értékesebb egy átlagos osztályvezetőnél.” A titkárnők e valóban sokfelé ágazó jártasságuk megszerzésében megyénkben sincsenek immár magukra hagyatva. A TIT Bács megyei szervezete ugyanis átvette a Budapesten is nagysikerű kezdeményezést, a titkárnők korszerű képzését. Az októberben induló titkárnőképző tanfolyamainak tananyaga — Kecskeméten és Baján — mindazon tárgyköröket felvette az előadások közé, amire napjaink titkárnőinek szüksége lehet sokoldalú munkakörük hiánytalan betöltéséhez. A tanfolyam októbertől a jövő év májusáig tart. A tervek szerint 30 résztvevőt számláló osztályok számáKorszerű baromütelep Tizennégy, egyenként ezer négyzetméter alapterületű épületből álló korszerű baromfitelep építését ke.dték meg az év elején 24 millió forintos beruházással a rémi Dózsa Tsz- ben. öt épületben már megkezdődött a csibék nevelése. hármat pedig szeptember végéig adnak át rendeltetésének. A telep teljes felépítése a jövő év első felében fejeződik be. s ettől kezdve évente mintegy 4o millió forint értékű baromfit adnak el$ ra a 24 tanítási hét délutánjain leadott 192 óra is jelzi a képzés alaposságát. Ugyancsak a tanfolyam színvonalára utal, hogy a leadott tananyag hosszabb titkárnői gyakorlatra és érettségi előképzettségre épül, tehát bizonyos tudásmennyiséggel már ele.ve számolnak az előadók. Irodalomból főként stilisztikával és nyelvészeti, helyesírási ismeretekkel foglalkoznak az előadások. Ide kapcsolódik a levelezés tárgyköre is, mely a szerződések fogalmazásától az irattározásig minden fontos kérdést érint. Szorosan a szakmához tartozik még az ügyvitel, azaz a vállalati gazdálkodás ismerete, valamint a gazdasági és jogi jártasság elsősorban a gazdálkodás és a munkajog elemi kérdéseinek ismerete. Az emberekkel való foglalkozás titkaiba a pszichológiai előadások vezetik be majd a titkárnőket. Végezetül, de nem utolsósorban nyilván kedveltek és hasznosak lesznek a gyakorlati ismeretek is, melynek keretei között a vendéglátás, öltözködés, lakberendezés, mozgásművészet és illemtan alapvető tudnivalóival ismerkednek napjaink titkárnői. A tanfolyam hallgatói bizonyára azt is örömmel fogadják majd, hogy a „vizsgázás izgalmaitól” megkímélik őket. hiszen beszámolási kötelezettség nincsen a tanfolyam végén. Ennek ellenére azok. akik az előadások és foglalkozások nagyobb részét szorgalmasan látogatták, a tanfolyam elvégzéséről bizonyítványt kapnak. (Pa) A „hivatalos” téma lezárult, az újságíró — amolyan ráadás — kérdésére a riportalany elmesélte, milyen körülmények közt laknak népes családjával, s hogy másfél évtizede vár egy Ígéret teljesítésére. Tizenöt esztendővel ezelőtt — kisbabája, egész kicsi lánya volt akkor — nyilatkozatot írt alá,/ hogy „saját felelősségére” költözik be övéivel egy átmeneti, egészségre ártalmas lakásba. A gyerekek felnőttek azóta, de még mindig ugyanott laknak. Mikor a cikk megjelent, akadt az elbeszélő szaktársai közt, aki így vélekedett: „X. nem állta meg most sem, hogy egyéni problémáiról ne beszéljen.” Pedig X. nem „magától” hozta fel ezt az akut személyes gondjukat. A riporter faggatta ki. S ugyan, miért ne mondta volna el X., ami oly hosz- szú idő óta sérelmük? Még ha attól is eltekintünk, hogy két évtizede lelkes szakszervezeti aktíva... Tehát — fogalmazhatunk így is —: nem afféle — csak önös érdekeiért élő emberről van szó.' Sőt, éppen X. jegyezte meg magáról, hogy saját érdekében nem tud harcolni. Hány példát említhetnénk újságírói tapasztalatainkból, hogy a levelezési rovatot felkereső panaszosok, tanácsot, intézkedéshez segítséget kérők között szép számmal vannak, akik évek óta ugyanabban az ügyben járnak, utaznak be. S minél több esztendő múlik, tapasztalni kell, hogy egyre reménytelenebb a panaszos helyzete. Mert egy bizonyos „eredeti” sérelem el nem intézése hónapok, negyedévek, esztendők múltával óhatatlanul annyi más já- ■ rulékbántást sarjaszt, hogy azok a kezdő bajok szinte betokozzák. majdhogynem kibogozhatatlanná teszik. Nem mintha ez elfogadható álláspont lenne, de sajnos, sok esetben, — a jószándék mellett is — erő meg idő hiányzik egyes agyonkúszált ügyek szálainak felfejtéséhez. S miért következik el ez az állapot?... Mert azt az említett „eredeti” ügyet, a töméntelenné felszaporodott panaszok mag- v á t képező első bajt nem orvosolták idejében — akár közönyből, akár mert valamikor valaki nem mert dönteni. Így esik meg, hogy egy-egy végtelenül elburjánzott, valamikor még könnyen helyrehozható kis ügyből — tisztesség ne essék szólván — rögeszme, „mánia” lesz olyanoknál, akiknek nem volt elég edzett idegzetük kálváriák elviselésére. Megtörtek, kibicsaklottal:, túlérzékenységükben kis sérelmeket nagyítottak fel, rosszindulatot véltek ott is, ahol nem volt, s neki- keseredésükben igazságtalanokká is váltak olyanokkal szemben, akik nem is adtak rá okot... Mindez azért, mert valamikor volt egy kis ügy, amit — szerényebbekkel, idősebbekkel, járatlanabbakkal, félén- kebbekkel teszik ezt meg legkönnyebben — nem intéztek el idejében vagy megfelelően. Lassan két éve ismertünk meg a szerkesztőségben egy már akkor is áttekinthetetlen ügyet: egy néni lánya tette a panaszt. A téesz-járadékos öregasszony nem megfelelő háztájit kapott; talán az elnök fiának adták, ami neki járt volna; aztán a fejadag-kiegészítése maradt el; a téesz-vezető állította, hogy megkapta; — új és új sérelem; a néni idegzete rendkívül megsínyli a jogkeresés tortúráit; rendszeres torzsalkodás a szomszéddal, aki az elnök hozzátartozója... De mennyi minden mellékkörülmény járult azóta is mindehhez! Üj és új szereplői, ágai az „alapügynek”, amelynek kiderítése már igen nagy energiát, időráfordítást igényel. Elnézést, hogy a kiinduló példából ilyen „mérges” következményeket hordozó ügyig jutottunk el. Hiszen X. aktíva esetében inkább arról van szó, hogy valaki csöpp irigységből akart „kommunistább” lenni ilyen közvetett módon: ő bizony nem jött volna elő egyéni gondjaival, ha újságíróval beszél. De gondoljunk bele: mi lenne, ha csupa, rosszul értelmezett pártszerűségből (elvtársak beszélgetésekor hangzott el a kijelentés) mostmár csak egvszer- smindenkorra elhallgatni illenék másfél évtizedes jogos óhajt. Tóth István Mátét el ke, í. Ha egy Bács-Kis- * 1 l kun megyét kevésbé ismerő ember kérdezné meg tőlem, merre van Mátételke — néhány pillanatig nehéz helyzetben lennék. Leginkább úgy tudnám meghatározni, hogy a kiskunhalasi járásban, még közelebbről: Bácsalmás mellett. Kapcsolnom kellene tehát valamely ismertebb, nagyobb településhez, mert a kívülállónak a község neve önmagában vajmi keveset mond. Ilyen és ehhez hasonló „törékeny falvak” tucatjával találhatók az országban és a megyében is. Annyira hasonlítanak egymáshoz, mint két tojás — kívülről. Belül azonban mindegyik falunak sajátos arculata, külön világa fedezhető fel. Azok az emberek „kölcsönzik” ezt a sajátosságot a községnek, akik benne élnek, dolgoznak, kisebb-nagyobb gondokkal küzdenek, örömökben és újrakezdésekben telnek napjaik. | „ I Mindennapi előfor1 I dulásaíban, a felszínen itt is olyan az élet, mint sok helyen, mint mindenütt a megyében. Az emberek dolgoznak, terveznek, elérik céljaikat, házat építenek, járdát raknak le, iskolába járnak, ügyeket intéznek stb. Ez utóbbiból — mármint az ügyintézésből — alaposan kiveszi részét Pálmai La- josné, a fiatal vb-titkár, akinek tulajdonképpen ez a foglalkozása, hivatása. A tanácselnök két funkciót tölt be: a hét egvik felében tanácstitkár Tataházán, a másik felében itt, Mátételkén vb-elnök. Egyébként Tataházán lakik. Pálmai Lajosné azonban született helybeli. Munkaköre és „eredete” tehát kétszeresen is alkalmassá teszi arra, hogy vele beszélgessünk a községről, amely 1098 embernek jelent otthont. Érettségi óta — 1963-tól — dolgozik a községi tanácsnál, s negyedik éve vb-titkár. Férje az iskola igazgatója — jól érzi magát Mátételkén. — Igaz, hogy pici kis község ez, de mi már úgy megszoktuk... — mondja a beszélgetés elején. Az első különbség — Mátételke javára — az, hogy itt nem fogy a lakosság, nincs elvándorlás, a fiatalok helyet, megélhetési lehetőséget találnak otthon. Érdekes, hogy az 1960-as népszámláláskor 1130 volt a lélekszám. A 32 csökkenés tehát egyáltalán nem mondható — különösen tíz évet figyelembe véve — tragikusnak. Sőt igen természetes. Ezek szerint nemcsak a tanácstitkár családía, de a falu egész lakossága szeret Mátételkén élni. Ennek viszont csakis az lehet a magyarázata, hogy jól élnek. Valóban így van? I ö j Az öregeket és a I I gyerekeket kivéve mindenki dolgozik a faluban. Legtöbben a Győzelem Tsz-ben. S aki dolgozik, az viszi valamire. Évente sok úi ház énül Mátételkén. minden lakásban van rádió (ez ma már természetes — mondja a vb-titkár), televízió pedig minden harmadik házban űzi el a hosszú esték unalmát. Viszonylag új az iskola, a művelődési ház, a posta. Az utcák mindegyikének egyik oldalán járdán közlekednek. Most nagy vállalkozásba fogott a község; vízmüvet építenek. Az árkokat már kiásták — társadalmi munkában, ki-ki a maga portája előtt. Ásót fogott a a tanácselnök, a párttitkár, a pap, az iskolaigazgató — mindenki. — Hidroglóbuszt nem veszünk. Rákötjük a tataházira. Elbírja az még, már meg is állapodtunk. Nincs messze, mindössze két kilométer. Ez a vezeték sokkal kevesebbe kerül, mint az új víztároló — érvel a tanácstitkárnő. Igaza van. Egyébként is a mátételkiek élete sok szállal fűződik a szomszédok, a tataháziak életéhez. Hetenként onnan jár ki az orvos, oda mennek gyógyszerért, az állatorvos, a tanácselnök ott lakik stb. Mátételkén is rászomjaztak a kultúrára az emberek. A községi könyvtár forgalma meglepően nagy. Az egy év alatt egy lakosra eső kölcsönzött könyvek száma 3,5 kötet — a megyei átlag: 2,4. Most tervezgetik, hogy új helyiséget kap a könyvtár. A művelődési otthon széntárolóját alakítják ót. Külön *é- ma a mozi. Két évvel ezelőtt (vagy már három éve is van? — kérdezi önmagától Pálmainé) kérték a Bács-Kiskun megyei Moziüzemi Vállalatot, hogy korszerűbb vetítőgépet adjon a községnek. Azt válaszolták: rendben van. Ha megoldják a terem fűtését, akkor jön az új gép. 4. a szélesvászon. A fűtés jő, de gép azóta sem jött. A régivel küzdenek. Az re- cseg-ropog, dörmög, ugrál, elszaggatja a filmet. Egyszóval élvezhetetlen a mozi. Tíz éve szolgál a mostani kis gép. Ideje volna már nyugdíjba küldeni. éj i Még egy speciali- * tása Mátételkének: az óvodába annyi gyereket vesznek fel, amennyi jelentkezik. Jelenleg 24- en járnak, de 30-nak volna hely. Községekben ez nem ritka, de városokhoz viszonyítva valóban különleges a kis falu helyzete ebből szempontból. — Látja azt az öreg épületet? Az az óvoda. Tervezzük, hogy felújítjuk, korszerűsítjük — mutat ki Pálmai La lesné az ablakon. Első pillantásra is megállapítható, hogy korántsem elhamarkodott a terv. Bőségesen ráfér a vén épületre a felújítási munka. Vigasztalanul zuhog az eső. Kopogtatja az óvoda fél évszázados cserepeit, mossa az engedékeny vakolatot, áztatja az ablakok romlásnak indult kereteit. Éppen delet harangoznak, amikor véget vetünk a beszélgetésnek. Pálmainé íróasztalára pillant, de látszik rajta, hogy már külön-külön ismeri az iratok tartalmát. Sőt, lelki szemei előtt „elvonulnak” az ügyfelek is. Ebédelni me»y. — Túlterhelt vagyok, az az igazság. De mindig úgy intézem a dolgot, hogy a nyolc órába beleféri en. Búcsúzóul hozzáteszem- Ma valószínűleg túlóráznia kell. mert a községről való beszélgetés másfél órát vett el az idejéből.» G. S.
