Petőfi Népe, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
Szabó Magda: Okút A PÁLYAKEZDŐKÉNT versekkel szereplő Szabó Magda mint prózaíró lett népszerű hazánkban. Két legszínvonalasabb regénye — „Az őz” és a „Freskó” az erősen szubjektív, személyes, lírai hanggal, a belső JSonológ remek megoldásaival, a hiteles társadalmi környezet rajzával vált maradandó élménnyé. Utána az volt az érzésünk, hogy Szabó Magda „ismétli” önmagát, korábbi írói ötleteit és élményeit, s a fölényes írói alapállás, kiszámítottság, túlzottan tudatos megszerkesztettség a műveiben több a kelleténél (pl. „Pilátus” című regényére gondolunk) . Talán útirajzai sem érték el a várt sikert. Most, hogy Szabó Magda gyermekkori élményeit elevenítve fel az „Okút” című regényében: alkotói útjának emelkedő periódusához érkezett. A regény címe kettős: egyrészt egy valóban meglévő, házuk udvarán levő régi kútra utal, másrészt pedig a gyermekkor varázsos hangulatának jelképe is lehet egyben. „Hajdani házunk udvarán, közvetlenül ott, ahol az udvarba léptünk a kapubolt alól, számtalan apró kavics csillogott egy sarokban. Ha esett, a csatornából alázúduló víz tisztára öblögette, meg-megmozgat- ta a fényes, kerek kövecskéket.” Így kezdi Szabó' Magda regényét. Ezekben a mondatokban is azonnal észrevehetjük a mű egyik jellegzetesebb vonását: személyességét, lírai hangú emlékidézését. FELVILLANTJA a gyermekkor képeit: apjáról, anyjáról ír. Mindkettőjük emberi alkatát, művészi hajlamát emeli ki: anyja novellákat, regényt írt Rokonuk volt Ambrus Zoltán és Csathó Kálmán. „Apai-anyai ágon terheltek voltunk irodalommal” — állapítja meg Szabó Magda. Máskor szülei emberi egyéniségét így idézi fel: apja olvasott, s ha ekkor vendég jött, betegnek tetette magát, vagy kiüzent, hogy nincs itthon senki. S táncolt, énekelt ha megmenekült a vendégektől. De felvillant más jellegű emléket is: apja könyvszeretetét, ki a Kollégium nagy könyvtárába járt. Talán nagyobb szeretettel kötődött az írónő édesanyjához, kit „tündérnek” tartott, varázslat révén emberré változtatott tündérnek. A „VÁROS” (Debrecen) is kirajzolódik az „okút fenekén”. A lírai hang itt is tovább folytatódik, Szabó Magda ebben a fejezetben is folytatja az emlékidézés lírai lágy stílusát. A város nemcsak a „megszépítő messzeség” távolából gyönyörű. Akkor is és most is annak érzi. S ahogy összehasonlíthatta az Égei-tenger szigetével vagy európai nagyvárosok „neonfalú bulváriával”, az írónő elmosolyodott, mert ő mindennél szebbnek tartotta és tartja kedves városát. Külön élmény volt: a Nagytemplom, melyet a „világ szívének” gondolt. „A Nagytemplom magát az eget tartotta csillagain, anyám, aki a Kismester, azaz Bethlen utcán nőtt fel, s a Füvészkertbe ment férjhez, mindig köszönt is neki. — Kezicsókolom, Nagytemplom —...” Szabó Magda ír olvasmányélményeriől, mese- és későbbi versszeretetéről, még az állomásneveket is versként ütemezte. Arany János V. Lászlójának olvasása felejthetetlen volt számára. Érdekesek a legszemélyesebbnek tűnő sorai, vallomásai; amikor nyugtalan álmairól ír, amikor „lelke egész váza” ropogni kezdett: „elkezdtem kételkedni.” Vagy: „első verseimet az ajtóra írtam.” SZABÓ Magda „Ókút” című regénye, emlékidézése: a valóságos élmények költői nyelven való megszólaltatása — azt hisszük — komoly siker az írónő pályáján. Szekér Endre Kalmár Sándorné; Virág. Polner Zoltán: Cselédlányok Ha mást nem tudnék hazám rólad dicsérnélek, dicsérnélek: kegyelmeséket szolgálni nem küldöd lányaid többé. Az akácfürtű Ids tanyákról istenem, hogy elsiettek. Otthon többnek jutott kenyér, de sírvafakadtak a dűlők. Még hallom őket énekelni halkan, fájdalmasan olykor; Szétfröccsen a felmosó víz és sötét kapualj: az ünnep.’ Szép szájukon a lúg iszapja vízszintesek, mint a lépcsők. Jaj, hogy elherdálták őket, akik mindent elherdáltak. Gyárfás Endre: Bombázzák a szerelmet Bombázzák a szerelmet Indulatos percek. Társadnak a kegyelmet magadtól szerezzed! A tűrés nem fedezék s riadót ha érez, ketrecéből kiszökik legveszettebb éned. Mit sem ér a lepedő, mit sem ér a gázmaszk: hogyha nincs oly szerető, kinek megbocsáthatsz. Katona Judit: Felelet Hogy mit hozok? Hát árvaságot. Én senkinek meg nem bocsátók, mert ismerem magam fiamban. Mosolyköveit mind kiraktam és bámulom, hogy mint ragyognak. Sose volt ennyi szép kövem. Sose volt ennyi árvaságom, ennyi békém, haragom, átkom, azokért, akik ehagyottak. Fogaim eleget vacogtak. Zárt ajtókon szétvertem öklöm, mé^is a szerelmet öröklöm s neked adom az ifjúságot ijedelemtől tág gyerekszem, gyorsan verő szív a sötétben. Az újakért bátran megverekszem. Mert bűnösek a végrehajtók, a vaspántos, szigorú ajtók. Már megtanultam félni, fázni, felriasztott békés esték, hogy tudtátok sorsom kizárni? Ti, az élők és halottak, akik végtelen harcba fogtak mindig védtelen szívem ellen: Én vagyok a legerősebb, az istent még ma beperlem. Móra Ferenc levelei Zempléni Árpádhoz Móra első versei még kiskunfélegyházi diákkorában jelentek meg s egyetemi évei alatt, de még jóval későbben is, csak álnéven engedte kinyomatni őket. Árgus Benedek, Árokházy Lőrinc, Bartos Imre, Bodor Iván, Csabai László, Cserényi Pál, Csipke, Dalos Rigó, Ferkó bácsi, Mák Máté, Tanyai Tamás, Vőnike Vince mind az ő nevét takarja. Még a Szegedi Naplónál töltött első esztendőkben is poétának vallja magát, akinek bár kenyérkereső foglalkozása az újságírás, szívügye, álma, hivatása mégis a költészet. 1904-ben verssel készül a Dugonics-társaság székfoglalójára. Érdekes viszont, hogy kötettel sohasem jelentkezett, s így igen nagy bajban volt, amikor Szávay Gyula és mások ajánlatára a Petőfi-társaság tagjai sorába kívánta választani 1915 legvégén. A kötetnélküliség igen ritka és nem túlságosan illő dolog volt az adott esetben, ezért Móra sebtében összeállított egy kötetre való verset, megszámozta azokat gondolomformán és egy ívre valót kiszedetett, majd elküldte néhány jóemberének támogatását kérve a szavazásnál. Kéretlen, váratlan jött ajánlása, de kudarcot vallani nem szeretett volna. Ezért keresi fed Zempléni Árpádot is levelével: JVehogy félre méttóztassék érteni, Nagyságos Uram, nem a jóindulata megnyeréséért írom ezeket meg, csak szeretném megnyugtatni magamat, hogy nem vagyok merőben tolakodó, amikor ezt a levelet megírom. Nincs jussom azzal biztatni magamat, hogy Nagyságos Uramnak se egészen ismeretlen a nevem: a mai magyar irodalom orcheszterébben könnyen elvész az olyan cirokhegedű szava, amilyenen én majd húsz éve játszogatok, talán nagyon is együgyű melódiákat. Van egy-két régi kötetem, s az Új Időkben, Vasárnapi Újságban megjelent verseimből egy kötet most van sajtó alatt; szabad legyen egy próbaívet ide tennem belőle: ez szóljon értem jó szót, ha tud s ha Nagyságos Uram elhatározása szabad még. E levélért pedig bocsánatot kér Nagyságos Uram régi nagyrabecsülője; Móra Ferenc?' A következő levél Tömörkény István halálakor Íródott. Zempléni részvétét fejezi ki, Móra ezt köszönte meg; Szeged, 9Í7. május 28. Kedves Bátyám, egy hónapja múlt szegény gazdám halálának s csak ma, pünkösd másnapján jutok hozzá, hogy a koporsójára virágul küldött kedves sorait megköszönjem. Kicsit röstelkedem is, bár tiszta a lelkiismeretem. Annyi gond, baj szakadt rám ezzel a váratlan napáldozattal, hogy enélkül is gályarabéhoz hasonló életem még hajszoltabb lett. Tömörkény családja gondjait is magamra vettem, szív szerint való kötelességből, hiszen szegény halottjukhoz én voltam legközelebb, tizenhárom éven át reggeltől estig egymás mellett folyt az életünk vize, az övé az erő nyugalmában, az enyém lelkemnek mindig idegen malmokat hajtó, nagyon kiméricskélt és megszabályozott, sok kavicsot hömpölygető mederben. Annyira menteni akartam szegény asszonyt minden munkától, ami most fájdalmát nem enyhítené, csak zavarta volna, hogy még a részvétlevelekre való válaszokat is elvégeztem helyette. Nyugdíjügyét, kiadókkal való szerződéseket, mindent simán elintéztünk, — hála istennek, őt nem fogja érni a magyar írók özvegyének szokott sorsa, nem kell koldulnia senkitől, anyagi gond nélkül élhét a múlt emlékeinek és két gyerekének. A hivatal és a város páratlanul megértő és nobilis volt, — ha ez az ország úgy megbecsülné az íróit, legalább a halálukban, mint Szegeden, öröm volna benne élni. Sok gondott adott az a sok változás is, amit Tömörkény halála hivatalban, Dugonics Társaságnál, lapnál okozott, s ez mind az én gondom volt: megfelelő’ emberek keresése, személyi súrlódások elegyengetése stb. Mind nem nekem való szerep, aki született pasz- szivitás vagyok, s akit az élet szüntelen aktivitásra kényszerít, — hála istennek, mégis minden kibogozódott és rendbe jött. Most aztán, a két ünnepben, mikor a nappalaim szabadok a hivataltól, az éjszakáim az újságcsinálás- tól, hozzájutottam ahhoz, hogy az itthon való, engem nagyon ritkán látó íróasztalom „privát” fiókjából is előszedjem a kötelességeket. A legkedvesebbek közül való volt Bátyám uram levelének megköszönése, ami annál jobban esett mindnyájunknak, idelent való irodalom-függelékeknek, mert a föntválók közül kevesen érezték még, hogy a mi mostani gyászunk nem a szokásos vidéki irodalmi gyászok közül való. Most aztán, ha már ilyen hosszú levél formájában élek vissza a kedvességével és szeretve méltóságával, alásan kérem, méltóztassék megengedni egy kérdést ä Dugonics-Társaság főtitkárának is: ha őszre, mikor a Társaság rendes élete megindul, arra kérnénk, hogy tiszteljen meg bennünket egy felolvasó ülés vendége gyanánt, számíthatnánk-e igenlő válaszra? Szeretném valahogy élénkebbé tenni a barátságot a szegedi közönség és a főváros íróvilága közt s nagyon boldog volnék, ha Zempléni Árpádot idelent, köztünk, egész közelről szerethetnénk. Útiköltségre, mire szerény megtérítésül 100 koronát ajánlanánk föl, többre azért nem futja, mert 40—50 000 koronányi vagyonkánk kamatain kívül más bevételünk nincs, a közönségtől soha semmi címen díjat nem szedünk, a többit sze- retetünkkel pótolnánk. Őszinte becsüléssel, hűséges szeretettel: Móra Ferenc Ki volt Zempléni Árpád? Neve legtöbbünknek semmit sem jelent, nem is hallottunk felőle. Pedig a korabeliek ismerték és számon tartották furcsa „őskölteményeit”. A rokon népek költészete, s ezzel együtt a magyar ősköltészet iránti fogékonysága néhány kérészéletű elbeszélő költeményt eredményezett. Szándékát azonban — tiltakozását az egyre erőteljesebb osztrák nyomás ellen — legjobbjaink megértették és értékelték. A levelezőlapon szereplő Vasfő és íme kötetet ismertetve Tóth Árpád ezeket írja: „Igen érdekes, hogy Zempléni írói egyénisége azóta körvonalazható tisztábban, mióta különös vogul témáival bíbelődik. Régebbi „tu- rán”-kodásai meglehetősen színtelenek voltak, naív sovinizmus, száraz régészkedés, pepecselő terjengősség unalmasította el őket. Vogul mondákból készült újabb elbeszélő versei ellenben rendkívül frissek, erőteljesek és plasztikusak.” (Nyugat, 1919. 504.) Zemplénit .halálakor irodalmi folyóirataink legnagyobbikában, a Nyugatban így búcsúztatja Móricz Zsigmond: Zempléni Árpádnak minden emléke, minden szívdobbanása az otthoni, falusi parasztélet, parasztiparosság, kovácsműhelyek és szövőszékek valóságával van tele. Az iskolát, az uralkodó osztály iskoláit csak úgy, valahogy végezte el. „Nagyon szegények vagyunk mi fiaim” s szerencséjére nem is sikerült soha tökéletesen beletanulnia, ebbe a népi eredetiségét lecsiszoló köz- kultúrába.’’ (Nyugat, 1919. 991—998.) Alighanem ez a messziről-jöttség, a nép jövőjéért felelősséget érző, s annak hangot adó magatartás hozta közel a majd másfél évtizeddel idősebb Zempléni Árpádot az „átkos pacifistá”-nak bélyegzett Móra Ferenchez. Hiszen a Szegedi Napló az egész magyar polgári sajtóban talán az egyetlen komolyabb újság volt, amely a háborús cenzúra lehetőségei mellett sohasem szédült bele a háború mámorába. Nem uszított, nem lelkesített, nem hozsannázóit, hanem a népek békevágyának adott következetesen hangot. Kőhegyi Mihály
