Petőfi Népe, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-23 / 197. szám
Hat-e mindennapjainkra a nyelvművelés? Hatvani Dániel: Tanyák lidérce Nyárfák hegedű-szólamát hallgatom, míg csenevész pára imbolyog a tanyákon át s leülepszik szememre, számra. Verejték testemen a köd, gázolnék bár sűrű homokban. Vércse köröz szívem fölött, némul az elme, el-ellobban. Tanyák lidérce tántorog, tán vér csöpög a lámpabélből, feldőlt borospohár forog, szikkad a nádasok szelétől. , Majd kel a bíborkajszi-nap permetszagú isten-tenyérben; ölelje zsongitó iszap, ki túljutott fagyon, veszélyen. Ily mélyről nem szólt még zene, ilyen hamar nem oszlott köddé. Elporladt ércek istene ne tégy némává, merengővé. Hegedűszólam, nyárfasor, — lidérc bujkál bokros sorsomban, dűlőutakon araszol, lengésében síri sikoly van. Simonka György: Idegen Egy hosszú földi lét alatt nem tudtam én megmondani s torkomra, szívemre dagadt ez a hatalmas valami — nyolcvan év óta mindenem ez egy titokkal van tele, mérgezi nyaram és telem hogy majd megfulladok bele: azt szeretném én, emberek, kimondani — ó, halljatok — csak azt közölni veletek, hogy mi van bennem s ki vagyok. vagy szürke gaz, vagy szebb, igaz, akárki vagyok, mondanám, átok ha lennék, vagy vigasz, megoldanám, kibontanám, de nincs rá szó, nincs fogalom, nincs sem világos, sem sötét, valami roppant tilalom rámhűzta rejtő köntösét, s álmomban is feljajgatok, ezt sínyli minden idegem: senki sem tudja, ki vagyok, én, mindhalálig idegen. A nyelv a közösség életének alapja és nélkülözhetetlen eszköze. Ápolása és művelése tehát az egész társadalmat illető feladat, örvendetes a közönség nyelvi érdeklődésének megélénkülése és kiszélesedése. Levelezőink és a nyelvhelyességi előadások látogatói főként az idősebb nemzedékhez tartoznak. Ök azonban nehezebben békülnek meg azzal a ténnyel, hogy a nyelv változik, nincsenek örök érvényű szabályai, s ragaszkodnak az ifjan tanult, elavult szabályokhoz, nyelvi babonákhoz. A fiatalok viszont kö- zömbösebbek és érzéketlenebbek a nyelvhasználat kérdései iránt. A nyelvi tudat és lelkiismeret elevensége tehát sokban nemzedéki kérdés. A nagyközönségtől érkező kérdések, vélemények és méltatlankodások alapján melyek az utóbbi két-há- rom évtized leggyakoribb nyelvhelyességi kérdései? Sok bírálat és megrovás éri a sajtót, a rádiót és a televíziót, amelyek a nyelvi művelődésnek is nagy hatású fórumai, de éppen széles körű kisugárzásuk folytán a nyelvrontásnak is bő forrásai. Ennek felelősségét csak igen kis mértékben csökkenti a nyelvművelésre szánt terjedelem, illetve műsoridő, amely elenyésző töredék az egészhez képest Nem csodálhatjuk tehát, hogy az emberek főként a hibák sokaságára figyelnek föl, s szembeállítják őket az ugyanott hirdetett helyes elvekkel. Feltűnő sokan tiltakoznak az idegen szók használata ellen, s jellemző, hogy erre is főként az Idősebbek érzékenyek. Bennük él ugyanis a régi, egyoldalú nyelvművelés, a tisztogató purizmus szelleme, amelyben sok volt az elfogult magyarkodás. Más hangsúlyt kap azonban a kérdés, ha a szükségesség és a közérthetőség szempontjából tekintjük. Gyakran ugyanis csak a kényelem, divat, külföldmajmolás vagy műveltség- fitogtatás a forrása az idegen szók használatának Jogos tehát az érvelés például a metró-vitában a hagyományos földalatti és az új, találó mélyvasút mellett, s a tiltakozás a budapesti City kialakítása ellen, amikor már van történelmi Belvárosunk, s oda bizony nem illik a Váci utcai boutique sem. Sántít egyik lapunk válasza is az idegen szó kedvelését ért bírálatra: ha annak idején befogadtuk a latin iskolát, most miért berzenkedünk az effektus ellen? Azért, mert ötszáz évvel ezelőtt szükségünk volt az iskolára, ma azonban a hatás, eredmény, teljesítmény, következmény stb. mellett szinte fölösleges fényűzés az effektus, nem szólva arról, hogy a magyar megfelelők pontos értelmi árnyalatokat jelölnek, és mindenki megérti őket. Sokan elégedetlenek azonban az új magyar szavainkkal is. Helytelenítés, tiltakozás fogadta az olyan szabályos, hasznos és sikerült képzéseket, mint pl. rendezvény, bérezés, termelékeny, olvasmányos, őszintéden, meghibásodik, üzemel. A divat csábításával ellentétben ösztönösen húzódozunk attól ami új, de gyakran túlzó és oktalan az idegenkedés. Arra azonban ügyeljünk, hogy ne használjuk fontoskodásból, fölöslegesen ezeket a többnyire szakszerű vagy választékos megnevezéseket természetes, köznyelvi megfelelőik helyett. A tökmagárus ne írja tehát ki bódéjára: Üzemel 10-től 18 óráig. Az újtól való irtózással rokon a régi elavult szabályokhoz vagy téves beidegzésekhez való ragaszkodás, így születnek és terjednek a nyelvhelyességi babonák. Ilyen például az, hogy a fog segédigével szerkesztett jövő idő (el fog menni) németes. Éppoly helyes, mint a jövőre is alkalmazható, jelen idejű elmegy, de nyomatékosabb, vagy pedig távolabbi időt, ill. valószínűséget éreztet. Még általánosabb, a sajtó és a rádió „hivatalos” nyelvéből szinte kiirthatatlan, s onnan tovább burjánzó tévhit az, hogy a személyes névmás csak emberre vonatkozhat, egyébként mutató névmást kell használni. Ezért azután csak így merünk írni (és már beszélni is): „Az előadó különféle szervezési kérdéseket terjesztett elő, s az értekezlet megvitatta azokat’’ (helyesen: őket); „Hasznos javaslatok hangzottak el, s azoktól sokat várnak” (tőlük). Nein babona ugyan, hanem egy régebbi nyelvszokáshoz való ragaszkodás az ikes igék hagyományos, szabályos ragozásának követése. Az ikes ragozás egysége azonban már jó kétszáz éve megbomlott, keveredett a másik rendszerrel, az iktelen ragozással, s ez nem okoz sem félreértést, sem szegényedést. E változást tudomásul kell vennünk, ezt teszik az iskolakönyvek is. Nem vitázhatunk tehát már azon, hogy egyem-e vagy igyák; mindenki ízlése, nyelvérzéke szerint választhat. A két, egyaránt helyesnek tekinthető alak közt van azonban stiláris különbség; az ikes változat régiesebb hangulatú, választékosabb, tehát inkább írott nyelvi elem, az iktelen pedig a. közvetlenebb, élő nyelvhasználatban szokásos. A pongyolább, igénytelen köznyelvnek jellegzetes újabb járványa a suk-sük-ragozás. A nyelvjárásokból terjedt el a háború utáni nagy belső népvándorlással és társadalmi átrétegeződéssel a „sohasem tudhassuk”, „mi ezt nem szeressük”-féle kifejezésmód. Rögtön megindult ellene a harc de, — bár visszaszorulóban van e hiba — még nem sikerült kiirtani. Annyit mindenesetre elértünk, hogy az emberek többségében tudatosult már e helytelenség, ha még belebeleesnek is. Hogy a nyelvi műveltség mércéjének tekinti a közvélemény, mutatja egy nő házassági hirdetésének jeligéje: „Tudhassa, láthassa kizárva”. Ha a meggyökerezett hibák és babonák elleni szakadatlan, de sokszor meddőnek látszó küzdelem pozitív eredményeit keressük, az érdeklődés állandósulásán és a tudatosodáson kívül a „helyi kezelés” apró sikerei mellett néhány szerény, de általánosabb érvényű sikert is elkönyvelhet a nyelvművelő mozgalom. Ilyen például az a látszólag jelentéktelen, de értelmi súlyú dolog hogy a moziműsorok címeibe visz- szakerült az egy időben elsikkasztott névelő. Az élelmiszereket már nem kiszerelik, hanem csomagolják (ha a műszó továbbra is él a szűkebb szaknyelvben). Mintha megritkultak volna a csekély hitelű minőségi áruk a kiváló, elsőrendű stb. termékek javára. Szerencsére nem is váltak be az értelmetlen önkiválasztó boltok a sikerült önkiszolgálókkal szemben. A világtakarékossági nap is takarékossági világnappá rendeződött. Az újsághírek motorbaleseteinél már nem hal meg a pótutas( sajnos, az utassal még gyakran megesik). A mérték utáni szabóság is egyre több cégtáblán tömörül mértékszabósággá. Ahogy az űrhajózás idegen műszavai találó magyar megfelelőt kaptak (műhold, mesterséges bolygó, űrhajó, holdkomp stb.) szerencsés ötlettel tizenévessé magyarosodott a teenager, és szélesvásznú film lett a cinemascopból. Még az olyan apróságot is örömmel láttuk, hogy a papír- és írószerboltok cégtábláin a diákok tömeges tiltakozására javították ki a pontatlan — illetve: pontos — ékezeteket. A fiatalság nyelvi tudatának és éberségének örvendetes, biztató jele ez is. Makacsul ellenálló hibák és a javulás apró győzelmi tényei egyaránt sarkallnak bennünket további, lankadatlan munkára, bár tudjuk, hogy véget sosem ér. Kovalovszky Miklós két szó között a hallgatás...” MAGYAR MÁRTÍR ÍRÓK ANTOLÓGIÁJA KERESZTŰRY Dezső és Sik Csaba szerkesztés5ben kétkötetes, csaknem ezer- háromszáz oldalas antológia jelent meg, mely a fasizmus rettenetes éveiben üldözötté és sajnos, sokszor Révész Napsugár rajza. _ áldozattá is vált írók, tudósok emlékét szeretve felidézni rövid portrék és művekből vett részletek alapján. Először 1947-ben jelent meg válogatás a magyar mártír írók alkotásaiból Bóka László szerkesztésében. Most ezt a munkát folytatták, bővítették. A bevezetőben Keresztény Dezső ezt a kérdést teszi fel: „Miért pusztultak el éppen ők? Azért, mert a kor a legjobbakat s a legnemesebbeket akarta kiirtani.” Elkerülhették volna a talált? Néhányan: igen. Voltak, akik vállalták a halált. Illyés Gyula írja Bajcsy-Zsilinszky E ndrcrol, hogy amikor Sopronkőhidára vitték, kiléphetett volna az autóbuszból. Nem tette. Vállalta a halált. Talán Radnóti Miklós is kiléphetett volna a sorból az ,.erőltetett menetben”. Szerb Antalt 1944 végén Sopronba, Fertőrákosra vitték. Vele volt Halász Gábor, Sárközi György is. Balfon meg akarták szöktetni. Nem akarta társait otthagyni. Felvethetjük azt a kérdést, milyen, mekkora mű maradt mögöttük? Hánynak lehetett volna gazdagabb az életműve? Hisz örley István, a kitűnő elbeszélő csak harminckét évet élt, vagy a Gestapo által gyűjtőtáborba hurcolt Forgács Antal harmincnégy évet! Egy „életmű” állhatott még előttük. S vége lett. Még tragikusabb talán az a halál, mely egy kialakulatlanabb, egy kezdő pályát metsz ketté, s a nagy művek már nem születhettek meg. Mikecs László huszonhét évesen halt meg hadifogolyként, tífuszjárványban. Nyelvészként indult, 1941-ben jelent meg a „Csángók” című műve. Történész lett volna később? Nem tudjuk. A tudomány és barátai őrzik műveit. E VASKOS két kötet nem csupán a „kegyelet” múzeuma. Élő, friss, kitűnő műveket idéz. S most hadd fordítsuk a figyelmünket az alkotásokra. Újra felfedezzük Elek Artur árnyalt stílusát (Gyergyai Albert írt róla a Forrásban), Éri-Halász Imre szellemes írását a közhelyről, Fenyő László megrázó „Könyörgés” című versét: Csak ezt hagyjátok meg nekünk: ingünk alatt a meztelen a bordák puszta rácsait, a légszomjas mellkosarat irgalmas irgalmatlanok. A komor emlékek, tragikus pillanatok között jól esik kicsit elmerengeni Kemény Simon lágy hangú versén („Rajz Arany modorában"), múltba fordulva felidézni Madách feleségének sorsát Mohácsi Jenő művében, Halász Gábor és Szerb Antal okos szavaira figyelni. A legkülönbözőbb műfajú művekből idéztek a szerkesztők: verstől a tanulmányig, újságcikktől a novelláig. Külön értékek az írókat bemutató miniatűr esszék. Sokszor a barát, a szellemileg rokon alkotó vall az elhunytról, s e sorokat igazi érzés forrósít- ja. „Elleng a néma kék idő — fel-f elágaskodó, éles kamaszhangját ez a József Attila-sor őrizte meg számomra kísértetiesen élőn” — írja Illés Endre Halász Gáborról. A KÖTET címét a Tóth Árpádhoz rokon debreceni költő verséből vették: „S két szó között a hallgatás ... ”, aki „szigetén itt a búnak, szigetén a kétségbeesésnek” fogoly volt. Szekér Endre
