Petőfi Népe, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-20 / 195. szám
S iófok kánikulában. Ontja a forrósá- ságot a kikötőben veszteglő sétahajó. Karcsú testén szinte pattog a fehér zománc. Rézkürtje úgy izzik, mintha minden pillanatban készülne lángra lobba- násra. A Sió vize zöldeskéken csillog, elhű- söl rajta a tekintet. Előrébb a Balaton és az ég kozmikus ténykáprázat- ban egyesül. Ragyognak a színek. Tikkadt sétálók körül vibrál a levegő. Bazársor, tolongás, ezernyi mütyür, csecsebecse ... Nők — világos nadrágkosztümben, nők miniben, nők fürdő- ruhásán. Férfiak farmerban, férfiak shortban, félmeztelenül és férfiak „Zeppelin”-es fehér trikóban ... öregek kövéren izzadva, öregék aszottan főve, illedelmesen felöltözve, nyakkendő és zárt zsabós selyemrokolya kínozza szegényeket ... Az acélszürke beton közepén rendőr — fehérben. Az tarthatja talpon, hogy fáradhatatlanul tornázik, arányos, szíjfogós botocskájával tartva rendet bősz gépkocsik végtelen áradásában. Vonat robog, ablakaiban integető nemzedék. Nyaralók a felüljáró necc-korlátú hídján, nyaralók az avas borszagú ivók bűzös hűvösében, nyaralók a bábeli hang- zavarú ÁBC-áruházban. Most mindenki gyűjt: napfényt, dunántúli levegőt, csak itt látható finom szineket, élményeket ... Sziporkázó életöröm tölt be eget, földet. . Sétány — ősfakkal. Messze elől — fényalag- út, párában vesző színek. Arra vannak a luxushotelok, exkluzív villák. Csodálatos park. Zöld habok, érzékeny virágremegések. A padokon hallgatag szerelmesek, újságjuk felett bóbiskoló nyugdíjasok. Az operettmuzsika halhatatlanja, Kálmán Imre hófehér márványalakként mosolyog időtlen bölcsen. Feje fölött rejtett megafonok beatzenét üvöltenek. A „kisház” mellett hájas vécésnéni ül kopott fehér karszéken. Mozdulatlan, mint egy figyelő indián-anya. Romantikus fehér farácsról rózsaszőnyeg bomlik alá. Előtte frissen dauerolt hajú, agyon- púderozott, -festett néni — Harlekinnek is groteszk — néz negédesen félrehajtott fejjel egy fényképezőgép lencséjébe. Így marad negyedperccel azután is, hogy a fotózó öregúr a következő filmkockára csavart. Fiatalok csapata vonul lármásan. A látványra elcsendesednek, hogy aztán harsogó kacaj robbanjon belőlük. A hámló kérgű fákat vörös, sötétkék, fehér, szürke meg ki győzné leltárba venni színeiket — annyifélék — énekes- madarak lakják. Madárparadicsom. Nem nagyon izgatja az ugra-bugráló, gombszemű tollasokat, hogy mikor földre száll- n-V, perceken belül, ■szemtelríiúl tovazúgó autócsodák elől kell felröppenlek. Na és?! Visz- szaszállnak. csipegetnek; SZOT-üdülő — SZOT- üdülőt követ. Némelyik mágnásé lehetett régen. Az úri világ ízléskultúrája szerint épült cicomás erkélyeiken öregecs- ke, megviselt, örök-szorgos tisztviselőnők. Lélegzésük is boldogságtól reszket a napszítta nyugágyon. Teljesült a nagy álom; kéznyújtásnyira a Balaton... De ők, az idősecskék, meghitt magányt kedvelők itt kisebbségben vannak. Oldalt, a fák, bokrok fülledt, buja sötétzöldje és a füves, fövenyes part vakítóan világító Tóth István: Siófoki séta — Bari okkersárga sávja közt a Balaton párakönnyű égkék selyme úszik. Hátteréül a szélén villogó ezernyi fényesbarna testnek, melyek folyton mozgó formái hatalmas, lüktető nyüzsgésbe állnak össze. Mint irdatlan vetítővászon — a Balaton. A távol párázatába bele-belevesző vitorlások néma osonása lassított filmmé fogja vissza a tér-idő gondtalan játékát. Mindenki kívánsága szerint: Pillanat, maradj még! Az egyik mammut- üdülő oldal-traktusán nyitott ablaksor. Forró szagok dőlnek ki. Öriás sütő-főző gépedények közül keserves pillantások sóvárogják a kinti enyhe! Szakácsok, konyhalányok. Tűz-gőz pokolra büntetve, hogy a heteskéthetes turnusok minden földi gondot felejtsenek ... L elkiismeretem mozdul? ... Meg ez a bársonyfekete borítólapos, elegánsan arányos formájú könyvecske a kezemben. Vörösen lobog elő a tükrös feketeségből a cím: „Holtak arca fölé”. Magába öleli a szerző fehérbetűs nevét; Bari Károly. Mozdul lelkiismeretem, mozdul e könyv. Hasztalan a belemerülés ebbe az általános balatoni vidámságba, a roppant színes világ érdekes részleteibe. A látvány, a lenyűgöző benyomások sem feledtetik velem azt az érzést, hogy... hogy ezt a szépséges szép kis kötetet — loptam. Igen, elloptam valakitől. Mert erőszak útján lett az enyém. Abban a szituációban erőszak volt, hogy — mert nekem p é n z.e m volt rá, mert egy puritán üzleti erkölcsű édesanya nekem, a K. VEVŐNEK adta inkább e művet, mint a kislányának. Mert talán özvegyasszony és sajnálta — mert kénytelen fukarkodni —, hogy 13 forint 50 fillér mínusza legyen, mert, és ha a kislányának hagyja meg a Bari-kötetet... Ügy érzem, loptam, mégis — vagy talán éppen ezért? — úgy örülök a könyvnek, mintha kincsre leltem volna. Az is! Zrruuu! — nyomul el a betonon egy amerikai Tornádó gépkocsi. Lilabarna tömege a luxusszállók előtti parkolót vette célba. Egy villa árnyékos teraszáról fürdőruhás, szalmakalapos fiatalok pislognak utána jaffa- és málnaszörp szürcsölés közben ... Öröm repes bennem. Kinyitom kincsemet, könyvemet. Lapozom. Két órája ha megvettem, s ahogy elkezdtem olvasni a mólón, feledtem a tűző napot, a pöfögve- csobogva eldübörgő hajót, el se mozdultam, míg végig nem olvastam. Aláfestő zene a kövekhez csacsogva csapódó víz muzsikálása volt. S amikor fel-felnéztem Károly verseivel szemem pihentetni a tündöklő lapokról, pici halseregek ficka-iramlása a lengő, belülről, alulról is napot tükröző könnyű hullámzások élő üvegében — emelték kedvemet. Most a Rekviem-be olvasok. Az anyjáról szól Bari Károly: „Emlékszem, amikor apád meghalt —, éppen meszeltél, s te meszes kézzel — fenyegetted az istent, aki ez ég — szürke ajtaja mögé zárkózott átkaid elől. — Magadra maradtál. Szemeid vakablakán — belépő embersor rádröhögött, szoknyád — alá nyúlkáltak; megkövült kínoddal — szédelegtél közöttük. Gyermekeid is — elvágytak mellőled, a kenyér —, amit a szívedből törtél, már keserű volt —, hiába muzsikáltál a csend piros-hegedűin —, nem aludtak el többet rajta, mindegyikkel — elfutottak a vonagló utak, még árnyékfoszlány — sem maradt belőlük, egy elszakadt cipőfűző —, agyonfogdosott fénykép, de még egy hajszál sem. — Magadra maradtál anyám!” Felpillantok. A világ- színvonalú hotelok csillogása vakít... Színek impresszionista játéka... A modern építőművészet bravúrja: szinte légiesen könnyedek ezek a hasáb- góliátok. Éden bár, Night bár, Tető bár... Villogó erkélyek, előkelő redőzetű függönyök. Mögöttük tündén lakosztályok ... Bizarr állapot. Itt olvasni az aranyszívű kis Bari Károly sóhajtását; „Jaj.visz- szavágyom, visszavágyom — szomorú balladákat tanulni — nagyanyámtól, nagyanyám —, vénségesvén köhögős putridnak — porban fuldoklik ablaka —, kopasz varjak gubbasztanak a kéményen, károgásuktól — megfagytak pipádban — a csillagok, amit esténként — halászol ki a tóból..£ A szállodák közötti árnyas gyepen-föve- nyen szőke, hosszú com- bú svéd macskák raktározzák nagy költséggel ápolt testükbe az energiát, fényből, simogató levegőből, gondozott fűszőnyegből. Malomkeréknyi napszemüveg: vasfüggöny lelkűk előtt... A putrikat látom hirtelen, emlékezésem előtolakodott filmszalagján. A putrikat ott Nagykőrös határában, vályogból, deszkából, bádog- s műanyaglemezekből, szalma és fóliatetővel, tátongó kátrány-rongyaikkal... A purdékkal, akik ragyogó, ámuló-gyanakvó szemükkel nézik, nézik a vonatokat. Nyáron bogáncskoronás bokorba kapaszkodva, télen hóba-sárba tapiskolva, s csak meztelenségük foka különbözik egy kicsit... De látom az új házsorokat Kecskemét különböző negyedeiben, Bátmonosto- rán s mind több helységben, ahol alig van háztető antennák ezüstje nélkül: a brazil favellákra emlékeztető „mai putridból — alkotóelemeik anyagát tekintve maiak — feltartóztathatatlanul ilyen lakásokba húznak a nem is olyan rég'világvándorai cigányok. Bari Károlynál szebben senki sem tudja ezt kifejezni: ”... ponyvás szekereken kóboroltunk — berozsdásodott, csikorgó tengelyű égtájak között...” Balaton — putri-sors — lelkiismeret... Micsoda mély szépséggel ejti meg a szíveket a „szegénységet füstölgő tanyák, vad cigánysors vöröslő mámorát” éneklő Bari Károly, hogy az örömök, élvezetek balatoni szikrázásában is meg tud rendíteni? Kincs ez itt a kezemben ... Még ha el is vettem attól a kislánytól... Szájról-szájra járt ahír a széplaki üdülőben: „Pesten már nem lehet Barikötetet kapni...” — Próbáljuk meg itt a Balatonnál... Vidéken néha kincsre lel az ember. — Ugyan. Széplakon is megmosolyogtak a könyvárusnál: „Bari Károlyt keres? Uram, az első délelőtt elfogyott az a pár darab. Lecsaptak rá ...” Gyerünk Siófokra. Központi könyvesbolt: — Nincs, sajnos nincs. Fél délelőtt elkapkodták ... Varázsa van ennek a költőnek, kérem ... Nem tudom, kapunk-e még. Alig hiszem. Hátha van még könyvesbolt Siófokon? Hosszú felfedezőút. Napfény Hotel üzletsorában remek kis ékszerdoboz: egy könyves boltocska. — Bari Károly: Holtak arca fölé című művét szeretném ... — mondom ünnepélyes reménytelenséggel. A középkorú, komoly arcú és kicsit szomorú eleganciájú üzletvezetőnő már is feláll könyvelési munkája mellől. Fürkészi az egyik polcot, s miközben határozott mozdulattal húzza ki a könyv-bá- belből ez a vékony, tükrös kötetet, valami ilyesmit mond, inkább magának: „Ezt az utolsót a kislányomnak tettük félre . 1.” De azért vonakodás nélkül, határozottan adta. Nem akartam hinni a szememnek. Még akkor sem, amikor a — nem tudom, honnan előkerült kislány, biztosan diák, már csomagolta. Csomagolta? Még most is ezt csinálja. Sehogy se akar a papírra tapadni a ragasztószalagocska amivel a könnyed pakkocska ízlésformáját biztosítja. Ujjai mereven mozognak, szemét, szinte sírósan neheztelő tekintetét le nem veszi édesanyjáról. Alig hallani a szavát: — Azt ígérted, meghagyjuk ... Tessék — mondja nekem, mialatt vi gyázva, bús szeretettel kezembe adja a könyve! Állok. Nekem is fáj a bánata. De nem tudok kegyelmezni... Szorul a szívem, s alig várom, hogy kiforduljak pz ajtón. Vigasztalásul — a könyvhöz, a versekbe menekülök Meg az önmentegetőzésbe. Hogy... Ha könyvesboltos mama valóban a lányának tette félre a Bari-kötetet, miért nem vitte haza az üzletből? ... Engem furdaljon a lelkiismeret, mert ő nem tartotta be ígéretét? ... Ha olyan nagyon akarja, mint könyvárus, mindenképpen könnyebben tud még egy könyvet szerezni. De a kislány őszinte szomorúsága altkor is beárnyékolta örömömet, mikor az üdülőben — írástudó emberek adták kézről- kézre, nem titkolt kis irigységgel a műve! E ste. Zenés peresz- szó, zsúfolt terasz, beat-zenekar a város központjában. Hosz- szúhajú gitáros, dobos, énekes verejtékezik és szemez. Szemeznek rajongó pillantású barnákkal, szőkékkel, póthajas, ka- kas-frizurás feketékkel és szemeznek — fiúkkal is. A vendégek közé szorult asztalok egyikét három fiatal cigány birtokolja. Népviseletes, vil- lámos szemű lány, ezer- ráncú rózsás selyemszoknyában; egy alacsony, picit vad arcú fiú, bő szárú fehér ingben, mellényben, csizmában s egy nyurga, jóvágású legény, új, fehér farmerben. Áz alacsonyabb hangoskodás mögé rejti félszegségét, s minduntalan feltartja sörösüvegét. — Igyunk! Ki van fizetve Figyeltem, ősi bizalmatlanságtól tartva, amivel méginkább növelte ezt a nehezen elnyomható érzést önmagában, — mindig ő és azonnal fizetett, gavalléros borravalókkal, valahányszor újította a rundot. Pedig a pincér nem kérte előre. Elhallgatott a beat-zenekar. A szilveszteri Bitterek színeivel önti el a teraszt a helyüket elfoglaló táncosok duru- zsolása. A szolid zsongásból keserves-bálnán jaj- dul ki a zord arcú cigány szava. — Gyere, most mi táncoljunk! — s húzná fel a lányt, aki sziszegve ülteti vissza. — Ne boomolj, Efraim! Nem ládd? Senki se táncol most. — De én fogok! — köű magát a pruszlikos, és menne egyedül, de a szép szál, fehér farmeres értő-gyöngéden, mégis vasöleléssel tartja vissza A szomszéd asztaloknál a szemek sarkából lövell feléjük az aggodalom. Mikor a hosszú szép cigánylegény látja, hogy társa lecsillapodott, hirtelen ötlettel, ő emeli fel, hónaljánál amazt. — Menjünk, mind a hárman — int szemével a lánynak is —, van itt automata zenegép is. M ennek, pénzt dobnak be. Felhangzik a gépmuzsika. Obladi, oblada... Ök hárman kezdődő révületben mórikálják magukat a táncparkett szélén. Aztán minden porcikájukkal eggyéválva a szám ritmusával, „körbe” állva, valami egészen sajátos, őstörvényű, szilaj táncba röppennek Könnyen, finoman, hallatlan érzékkel, tehát olyan ízlésesen, hogy feledtetik a vegyes külsőt, — borjúszájú inget, csizmá! farmert, s a hosszú, tüzes hullámokban vergődő szoknyát. A zsongás zümmögéssé halkul. Nyugodnak a poharak, levegőben megálltak a fagyialtos kanalak ... Mikor vége, a három fiatal improvizátor örömtől nedves, karbunkulus szemét egymásra villogtatva tér vissza asztalához ... Amelyet közben elfoglaltak Kínos csend. A táncosok vádlón tekint- getnek körül; „Lehet ezt? Csak velük lehet?” A zömök cigány arca eltorzul. Villámgyorsan mozduló karját azonban a lány és a magas még az ütés előtt elkapja. Nagynehezen kituszkolják a teraszról a térre. — Menjünk! Ügy is nemsokára itt a vonat — dong tompán szeszélyes hirtelenséggel letört dühös fiú hangja. ... Bari Károly írja Város című költeményében, — s ez jut most eszembe, az izgató fényben fürdő, éjszakai főutcán. „Beton-fák ágain — neon-madarak lobogtatják üvegszárnyukat. — Kockakővel sebzett utcák — kúsznak a zaj-rengetegben, — piszkos por-csuhájukat fújja a szél. — Itt élek én. Eget-hasogató csörömpölés — a párnám, visszatérek útjaimra, árnyak — vonulnak előttem rángó szájakkal; — nem tudok aludni, — az idő vas-szögeit rágják .. „Szomorú vagyok: — az arcok összegyűjtött mosolyából — és a szemek mélyén lapuló szeretetből — még nem fontam virágcsokrot — egy Embernek, aki csillag-tűzben égő — szívvel megvilágítja a várostl’f Révész Napsugár illusztrációja
