Petőfi Népe, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
Orbán Ottói Sugár Csontok közt suhogás. Csak a szél, a testtelen angyal. Üresség. Valami mégis. Üveg-csöndből valami zaj. Ének vagy nyüzsgés. Valami mintha föltámadna és odaülne az asztalhoz, kavargatná a kávét. Valaki más a mi ruhánkban, a mi fintorainkkal és mozdulatainkkal, jellegzetes hanghordozásunkkal és föltett szándékunkkal, hogy a semmiből halásszunk madarat és füttyöt, ideül, szembe velünk, és üres szeméből a nap kiragyog. Valami hirtelen sugár átdöfi lényegünket: nyilak vagyunk a nyár sebében, sebek a levegő testén, huzat a fény csontjai között, esésben emelkedés. Szobrok egy olyan múzeumban, ahová nem jön látogatő. Seres Sándor; Óváros mai pécsi székesegyháznak viszont legfeljebb csak a magja István-kori. A Képes Krónika 1370 körüli miniatűrjein ábrázolt, államalapítás korabeli templomok négytor- nyúak, várszerűek. Ez időben emelték a híres fel- debrői templomot és a Feldebrőtől pár kilométernyire fekvő Tarna- szentmária kis templomát is. Az isten házait díszítő kőfaragások közül említést érdemelnek — a többi között — a pilisszent- kereszti, sződi, bodrog- monostorszegi, szekszárdi, pécsi, aracsi, zalavári töredékek. Értékes ritkaságok az Esztergomban, Budán, Székesfehérvárott a kőtárban található oszlop- és pillérfők. Stílusuk elárulja a távolról jött jeles lombardok, a „Magistri commacini” ke- zemunkáját. Ezek az építőmesterek egyaránt faragtak növényt utánzó díszítményeket, fantasztikus szömyalakokat, kö- zösfejű oroszlánokat, mesebeli baziliszkuszt, farkába harapó kígyót és legendás sárkányt. Kevés emberalakos domborművet ismerünk e korból. Az első emlék, az aracsi sírkő, stólás áldó papot ábrázol, alatta szalagfonattal elválasztva süveges fej; mellette kezdetleges írású, az emlék ron- gálóját |enyegető, később vésett átok-felirat. A so- mogyvári, XI. századvégi dombormű a Géza, István és Imre előtt hódoló magyarságot ábrázolja. Az István-kori építészet jelentős emlékei a bencés monostorok. Pécs- váradon, erősen átépítve, megmaradt a kolostor háromhajós temploma. Történelmi bizonyság: István király kapcsolatot tartott a Monte Cassino-i barátokkal. Pannonhalma, például a bencések itáliai anyakolostorával azonos kiváltságokat élvezett. Valószínű, hogy a bencés kolostorok mellett már ebben az időben is voltak remeteségek — elsősorban a visegrádi, valamint a tihanyi bazilitáknál. A tihanyi hegy oldalában levő „barátlakások” e ritka építkezési mód jellemző emlékei. Az első szekszárdi apát, Péter, „latin” volt, olasz, vagy francia. A Nyugatról hozzánk került bencések az első templomokat építő mesterek szellemi irányítói: — a középkori építészetben is a megrendelő ízlése, igénye döntött. A mise- és szerkönyveket, így a Kahóti, a Sze- lepcsényi kódexet, aHart- wik misekönyvet a káptalani, kolostori iskolák másoló műhelyeiben kézzel írták. Az ötvösműves- ség termékeiről az egyházi alapítólevelek tudósítanak. Ezekben az egyszeHa |a eszembe jut, újra átélem az egészet. Jóízű izgalom borzongat végig; az a fajta, amely nem megrövidíti, inkább meghosszabbítja ezt a nyúlfarknyi életet. Néhány hete fiatalok nyári iskoláján találkoztam az élménnyel, s most azt próbálom leírni: hogyan? Csúnya, olyan „Minden jótét lélek dicsérje az urat” idő volt. A nyárfák földig alázkodva, recsegve könyörögtek egy kis irgalomért a gúnyosan visító szélnek: a levelek rémülten kapaszkodtak a gallyakban, s apró szemű eső vágott annak az arcába, akit a szükség fedél alól hajtott ki... A fiatalok egy része céltalanul csámborgott a folyosón, rossz volt náíni unalomszülte őgyelgésüket. Ebéd előtti szabadfoglalkozás unalmas tízpercei voltak ezek, három előadás után... Jobb híján firkálgattam, egy Heine-verset memorizálgattam, egyik sora az istennek sem akart az eszembe jutni. — Halkítsátok már le a magnót, vagy esetleg vágjátok ki az ablakon, — mordultam rá két jaffázgató fiúra. Az egyik rosszkedvűen felállt, és becsukta az ajtót. — A tanár úr természetesen nem szereti hallgatni a beat-zenét... — ült vissza. — Természetesen nem. Kivéve néhány olyan csodálatos alkotást, hogy asszongya: a téli nyári káposztát „csipkedik a verebek... mind megeszik a legyek...” — No, jó, ez csakugyan rossz dobás, de... — Mert, ha még úgy írta volna a „költő”, hogy a káposztalepke hernyója kajálgatja — folytattam rendületlenül, mefisztói gúnnyal. — Tehát akkor a beat-zene semmit sem ér, és nincs is rá szükség — pattogott hegyes hangon a mokány kiskun. Félretoltam a papírt meg a tollat. — Hát idefigyelj — néztem a mokány szeme közé —, biztosan szükséges, mert van. Sajnos! — Tettem még hozzá, nem is annyira meggyőződésbál, inkább azért, hogy visszalőjek. — Már ne tessék haragudni, tanár úr, de vannak jó számok is — szólalt meg a fülem mellett egy igen nyugodt hang, amely azonban nem volt mentes bizonyos komor színezettől. — Persze... hogyne! Kigúvadt gubókkal rángatóztok, sikoltoztok, de messziről üvölt rólatok, hogy póz... póz... póz. Semmi élményalapja nincs — Én nem ilyenekre gondoltam — szólt még komo- rabban — aztán dudorászni kezdett, néha a szöveget is mondta, s így fejezte be ”... gyakran írj, ne félj, úgyis visszajövök hozzád”. Ahogy befejezte, csönd lett. Nem az unalom, inkább a várakozás csöndje volt ez. Behallatszott a vihar ezernyi hangja, amely mégis egyetlen, ismeretlen térbe rohanó, süvöltő hanggá olvadt össze. — Látjátok, — mutattam ki az ablakon — ezt kellene visszaadni; zenében, képben vagy versben... Nézzétek azt a bokrot, olyan most, mint egy hatalmas, ízeltlábú rovar... kétségbeesetten kapaszkodik lábaival a földbe, mert ki akarja tépni a szél.„ (Kár, hogy némi pátosszal mondtam.) — A te slágered, — folytattam ösztönösen komolyan — nagyon fájdalmas eseményt mondana el. Amikor két, egymást Igazán szerető embernek el kell válnia, engem mindig lehangol. Ennek a slágernak azonban én nem hiszek. Férfiatlan nyávogás. Ha neked — néztem a tizennyolc éves fiú komoly arcába — el kellene szakadnod attól a kislánytól, akivel minden rezdüléstek egy; akivel akkor is szeretsz együtt lenni, ha egy szót se szól; akit a legbensőbb baráMegnyílt zsilipek Vallomás rű, nyákban viselt ereklyetartó kereszttől az ékesebb oltárkeresztekig, kelyhekig valamennyi adományozható tárgyról megemlékeznek. A ga- ramszentbenedeki kézirat külön kiemeli Neskü ötvöst. A mester Vác körül lakhatott, mert az oklevél később, név nélkül, mint „aurifaber in Waz”- nak, vagyis: „váci aranyművesnek” titulálta. Méltán világhírű a királyi kincstár páratlan, miseruhából alakított koronázási palástja. Alighanem a veszprémvölgyi kolostor görög apácái szabták, varrták, hímezték. Latin felirata közli: Gizella és István 1031-ben, a székesfehérvári bazilika számára készíttette. Eredetileg harang alakú volt, s csak a XII. század közepén alakították át palásttá. A hexameteres szöveg és a gondosan tervezett jelenetsor a Te Deum gondolatkörét tükrözik. Valószínű, hogy István király II. Konrád császáron. 1030-ban aratott győzelme (ez megmentette hosszú időre a fiatal országot a német elnyomástól) alkalmából rendelték a miseruhát. Amit talán nem mindenki tud: a királyi kincstárban három külföldön készült koronát őriztek. Kettőt a későbbi magyar koronában egyesítettek. Az egyik a mai ko* róna felső része. Kereszt alakban összeállított, sap- kaszerűen meghajlított két arany pántját a nyolc apostol rekeszzománcos képe díszíti. A zománclapok technikája, stílusa, rajza a bizantinizáló ötvösség ritka remeke. Vitatott: a lemezek eredetileg is zárt koronának, vagy esetleg könyvtáblának, hordozható oltárdísznek készültek-e? Az alsó rész ugyancsak re- keszzamánccal ékesített abroncs, fölötte háromszög alakú, áttetsző zománclapok. Aranya gyengébb, maga a munka is primitívebb az előbbinél. Feltevések szerint Dukász Mihály bizánci császártól kapott ajándék. A két koronát a XII. század végén, III. Béla parancsára dolgozták eggyé. A harmadik korona Nyitraivánkán került elő. Ugyancsak bizánci császári műhelyben készült, s ugyancsak rekeszzománc technikával díszítették. Ez nyitott korona: úgynevezett diadém volt, Téglány alakú, felül félkörösen lezárt lemezein rendkívül finom rajzú zománcos figurák: Konstantinos Monomachos és felesége, valamint táncosnők láthatók. A feliratok szerint e koronát 1034 és 1054 között ajándékozhatták a magyarok királyának. Eászló Miklós tódnak, ml több: szánté testvérednek, legközelebbi hoz-] zádtartozódnak érzel. .1 Szóval, ha neked ettől a kislánytól el kellene válnod, úgy éreznéd, hogy ki-j téptek valamit a melledből... Ez a te slágered hitvány nyafogás ahhoz a fájdalomhoz képest, ami benned maradna... Elhallgattam, bizonytalanná váltam. Ha lehet, a csönd még nagyobb lett. Folytatnom kellett — A művészetnek — töprengtem — igen mélyről kell merítenie. Az igazi alkotás olyan hatásos, hogy valóságos esztétikai hátbor zongatist kap tőle «3 ember... — Mi az, hogy esztétikai? — kérdezte egy rövidre vágott hajú kislány, akit épepn ezért „Marcinak” kereszteltem el. Már egész gyűrű vett körül. — Nem olyan egyszerű erre válaszolni — mondtam kitérően. — Pedig nem ártana — hallottam a gyűrűn kívül az iskolavezető hangját. — Beszélgettünk — legyintettem, mint aki nem sokra tartja az egészet. — Izgalmas téma — mondta lassan az igazgató, s szinte láttam magam előtt, hogy szokása szerint az orrát simogatja. — Sorakozó ebédhez — álltam fel, s akkor láttam, hogy legalább harmincán hallgatták a beszélgetést. — Ebéd után tetszik még beszélgetni? — kérdezte a megbékélt mokány. A többiek arcán látszott: helyettük is kérdez. — Tudod, mit? Tarts egy előadást! Esztétikai kérdések, vagy valami hasonló címmel... simogatta élvezettel az orrát az igazgató. Gondoltam, azért olyan fényes neki. — Na? — néztem a gyerekekre. — Nem erőszak, meg különben is; össze kell kaparásznom az anyagot valahonnan. Meg fáradtak is vagytok; ma egész nap tömtük a fejeteket, meg ez nem is anyaga az iskolának... —... meg — folytatta az igazgató — a tanár úr, ugye, kéreti magát... (Határozottan állítom, hogy gúnyosan simogatta az orrát.) — Jó, ha nem áll el az eső, legyen — adtam meg magam. Bevallom: örömmel, de ezt nem mutattam. ... Valóságos esztétikai hátborzongatásom van a gyönyörtől, amikor ekkora rántott szeletet raknak a tányérra... — mondta vigyorogva egy igen hosszúra nőtt, vöröshajú srác. (A többiek azt mondják rá: paradicsom-szőke. Ügy is szólítják: „Paradicsom”). Láttam az ádámcsutkája mozgásáról, hogy már összefutott szájában a nyál. — Nem kellett volna mondanom azt a marhaságot azzal a hátborzongatással — dünnyögtem magamban, de azért barátságosan visszavigyorogtam Paradicsomra, és jó étvágyat kívántam neki... — Mondjuk, négytől ötig — kavargatta feketéjét vezetőnk, s időközönként barátságosan simogatta aa orrát. Tudtam, mi a célom, ott folytatni, ahol abbahagytam. A művészet feladatáról, céljáról. Azt viszont érez-' tem; nem úgy, ahogy szoktuk. Most lehet „formát bontani”, vigyorogtam lelkem leggonoszabb szegletében. Mert ugye: nincs kötött óravázlat; se közel, se távol tanulmányi felügyelő. Éljen a pedagógiai szuverenitás! Ilyesféle érzések, gondolatok száguldoztak bennem, közben rengeteg motivációt gyűjtöttem össze. Leírtam őket egy papírra, s azzal fölfegyverkezve léptem hetven tizenéves fiú és lány elé. A felelősség több tonnánnyi súllyal nyomott, de a kétségkívül meglevő üdülői hangulat enyhítette a komorságot. Annyit még, hogy az a „kézzel-lábbal” magyarázó típus vagyak, aki nem csinált, nem üres gesztusokkal fűszerezi a mondanivalóját, hanem ösztönösen. Nem is előadás volt az: vagy több volt annál, vagy kevesebb. Inkább hangos tépelődés: Hogy mi az ember célja a földön; hogy örök küzdelmet folytatunk a természet erőivel; emberek emberek ellen, s önmagunkkal szemben is. Tépelődünk, marcangoljuk magunkat, minden percben újra meg újra meg kell küzdenünk saját ellentmondásainkkal... Rengeteg példát hoztam fel: Shakes- pearet, Madáchot, Rodint, Munkácsyt, Radnótit... A művészeket, a nagyokat idéztem valami rettenetes nagy belső rohanással; a művészeket, a nagyokat újra meg újra átpasszíroztam szellemi szitámon, hogy jaj, csak közeire tudnám vinni hozzájuk. Valami belső kiáltással mondtam, hogy a művészek: az igazán nagyok — mondják ki helyettünk azt, ami bennünket gyötör. Csak ők a nagyok képesek tanácsokat adni, merre, hova és hogyan is kell haladnunk nekünk, embereknek, kik sokat tévedünk, de azért előre haladunk, és haladhatnánk kevesebb kátyún át... Éreztem, hogy figyelnek, s éreztem azt is — bár nem állt össze az előadásom egy szépen megkomponált egésszé — hogy most a hallgatóság kivétel nélkül az enyém ... Váratlanul hagytam abba.: „ mint amikor elszakad a magnószalag, vagy az embert felriasztják álmodozásaiból, és összerezzenve tér vissza a való világba: — Köszönöm a szíves türelmeteket, nektek igazán érdemes beszélni, mert fegyelmezettek vagytok — mondtam egészen természetellenes hangon. Aztán kimentem, leültem bambán. Éppen cigaretta után kotorásztam, amikor bombaként kirobbanó, zsilipeket megnyitó taps hangzott fel... Kitódultak... — Tudom, mi az esztétikái hátborzongatás tanár úr, — mondta egészen komolyan Paradicsom; tessék elölről kezdeni, újra meghallgatjuk... Pedig én tudom, hogy nem is a téma, főleg nem a .csodálatos” előadás omlasztott le valami szörnyeteg — szellem építette falakat! Más történhetett itt: ezek a fiatalok véletlenül rátaláltak egy negyvenéves pataira, én pedig találtam hetven tizenéves felnőttet. Ternyák Ferenc
